A kis csapat néhány perccel azelőtt érkezett Jeruzsálembe, hogy bezárták és az ostromra készülve elbarikádozták a hét kaput.

Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos rácsokkal védelmezett ablak és egy kő-boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el. Közeli szomszédja volt a Szent János-kórház, melyet az ispotályos lovagok tartottak fenn a Pátriárka utca sarkán. Ibelin új úrnője Ernoullal egyetértésben itt rendezkedett be annak ellenére, hogy a város többi lakója a fellegvárba futott, mely nem állt ugyan messze, de az egykori királyné számára olyan elérhetetlen volt, mintha több száz mérföld választaná el, és olyan veszélyes, akár egy skorpiófészek, hiszen Agnès, halálos ellensége uralkodott benne.

– Ha a szultán elfoglalja a várost – jelentette ki filozofikusan az asszony –, mi előbb halunk meg, ez minden, hisz Szaladintól nem várhatunk könyörületet.

– Nem a haláltól kell félnie, felség – felelte Ernoul a külső rácsok állapotát ellenőrizve –, hanem attól, hogy elviszik rabszolgának. Ön nagyon előkelő hölgy, és nagyon szép is, ahogyan a hercegnőnk és az udvarhölgye is. A muzulmán hercegek nem ölik meg a szép hölgyeket: a palotájukba viszik őket, hogy a gyönyörük szolgálói legyenek, vagy odaajándékozzák egy vitéz harcosuknak.

– Ebben az esetben, Sir Ernoul, inkább öljön meg, mint hogy ilyen szégyenteljes sorsra jussunk! Ha véletlenül később kiszabadulnánk, hogyan nézhetnék a férjem szemébe?

– Így fogok tenni, felség, de csak ha végképp nincs más lehetőség, és akkor is végtelen sajnálattal…

Ariane és Isabelle képtelenek voltak elképzelni, hogy meghalni tértek vissza Jeruzsálembe. Annyira vágytak erre a visszatérésre, hogy lehetetlennek tűnt ez az eshetőség, hisz a halál gondolata hihetetlen, amikor szerelem tölti be a szívet. A Szent Város falai közé menekülni majdnem olyan volt Ariane számára, mintha a királya karjai közé menekült volna, és az örmény lány csakis rá gondolt, és azért imádkozott, hogy élve viszontláthassa. Ez a makacs remény még közelebb hozta Isabelle-hez, aki zsenge kora ellenére érett gondolkodásával és szerelmével szintén elutasította álmai szertefoszlásának lehetőségét. Naponta kétszer elment édesanyjával és Ariane-nal a közeli Szent Sír-templomba, hogy a többi asszony mellett a kövezeten térdelve könyörögjön az Úrhoz, védelmezze meg szeretett bátyját és azt, aki éjjel-nappal vigyáz rá: egy kék szemű, Thibaut nevű fiút!

A nyugtalan várost szélvészként járták be az ellentmondásos hírek, és az emberekre szorongó várakozás telepedett. Ekkor talált rá Ariane az öreg Teklára. Egy reggel a bazilika előtt, amikor a pátriárka imádásra mutatta fel a szentségtartót a téren összegyűlt kis tömegnek, hirtelen ráismert, bár nem minden habozás nélkül: ez a lesoványodott, nyomorúságos ruhát viselő öregasszony, aki lyukas, szürke köpenybe burkolózott, mely alig védte a reggel hidegétől – közeledett a tél, és Júdea hegyei között nem volt ritka a hó! –, vajon tényleg Tekla? Ő volt az. Az ő vonásait fedezte fel az elszürkült ráncok barázdálta arcon, a sírástól kivörösödött szempárban. Letérdelt mellé.

– Mi történt veled, Tekla, hogy ide jutottál? – suttogta, miközben kezét az asszonyéba csúsztatta. – Az apám…

A fáradt, öreg arc felragyogott:


– Ó, istenem! Kicsikém! Hol voltál ennyi ideig?

– Először a palotában, aztán Nabluszban az özvegy királynénál. Most az ő

szolgálatában állok… pontosabban Isabelle hercegnőében.

– Hogy lehetséges? Nem… nem az anyakirályné jött el érted? Ok ketten gyűlölik egymást!

– Majd később elmagyarázom. Először felelj. Mi történt az apámmal, hogy itt vagy, olyan ruházatban, akár egy koldus?

– Ó, az apáddal semmi nem történt, hacsak nem a fiatal feleség, akivel megajándékozta magát, és aki magával hozott egy rokon nőt, aki gyermekkora óta mellette volt. A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és… az apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között. – Azóta a kolostorok jótékonyságából élek, és ott alszom, ahol tudok. Nehéz ez az én koromban…

– No de mindenki ismer téged az örmény kerületben! Senki nem segített?

– Nem. Tudod, milyenek az emberek: mindig készek elhinni a rosszat, amit másokról mondanak. Fényes nappal zavartak el, és hangosan kikiabálták, mivel vádolnak… sőt! Mivel senki nem látott téged távozni azon a híres éjszakán, az a nőszemély azt állította, hogy elvittelek a palotába és eladtalak a királyunknak, hogy töltse ki rajtad a vágyát. Kövekkel dobáltak, ahogy elhagytam a házat, és oda menekültem, ahova tudtam. Kerestelek téged, de senki nem tudta megmondani, mi lett veled.

– Jól vagyok, látod! Ami az eladásomat illeti, valóban eladtak, de az apám. Agnès királyné tudomásomra hozta, milyen feltételekkel hozott magával – vetette oda megvetően a lány. – Most pedig velem jössz. Mária királyné nagylelkű asszony, a kis hercegnő pedig egy angyal. Többé nem hagyjuk el egymást.

Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane-t, és örült, hogy értékes segítséget kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében. Annál is inkább, mert aznap este érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit.

Montgisardnál ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán. Azt beszélték, Balduin maga száz és száz és még száz szaracént ölt meg, Szent György testesült meg benne pompás páncélzatban, hogy segédkezet nyújtson neki. A félelem alól felszabadult város minden házában örömkönnyek hulltak.

Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették, leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a kengyelét vagy Szultán oldalát. Senkit nem érdekelt, hogy leprás, akár pestises is lehetett volna: a kardja a Mindenhatóé volt, és a fehér fátyol, melyet a sisak acélja fogott keretbe, csak titokzatossá tette a nép képzeletében. Néhányaknak meggyőződése lett, hogy Balduint felszólították a mennybe, és maga Szent György rejtőzik a vastag muszlin alatt, mint az ostya a tabernákulumban. Miközben a Szent Sír felé léptetett az Igazi Kereszt mögött, melyet visszavitt helyére, lova pálmaágak és babérlevelek szőnyegén lépkedett. A harangozok frenetikus munkája nyomán diadalmas halleluja zengett a tornyok között…

Csuklyás köpenybe burkolózva – hideg volt a november vége – Ariane első

találkozásuk helyén várt rá. A felvonóhidat leeresztették, a rácsokat felvonták, s a fellegvár szabadjára engedte a menekültek áradatát, melyet eddig keblében őrzött.

Sokan tolongtak ott, és az őrök igyekeztek visszafogni a tömeget, de nem lehet visszafogni a hurrikánt… Amikor feltűnt a király, mindenki a közelébe akart jutni.

Ariane-t elsodorták, majdnem eltaposták, de maga sem tudta, hogyan, sikerült visszajutnia az első sorba. Előrenyújtotta kezét a köpeny alól: három szál kissé hervadó, de még szép rózsát hozott – csak ezt találta a kertben! –, és letette a király elé.

Balduin összerezzent, odafordult, az arcát kereste, majd vaskesztyűs kezébe fogta a virágot, láthatatlan ajkához emelte, majd a földre ejtette és ment tovább… Ariane könnyben úszó szemmel követte. Elszorult szívvel látta, hogy Balduin homlokáról szinte teljesen egyenesen hullik alá a fátyol: az orr büszke vonala bizonyára már csak emlékeiben él…

Zokogva csatlakozott Isabelle-hez és Euphémiá-hoz, akiket nem tudott rávenni, hogy egyedül elengedjék, és a hercegnő karjába omlott. Isabelle is sírt, de örömében és büszkeségében. Élvezte imádott fivére győzelmét:

– Milyen büszke és pompás! – kiáltotta. – A legtisztább lelkű hős! És az éljenző

tömegnek igaza van! Vitézsége a legcsodálatosabb győzelmet hozta! Isten megáldotta…

– De nem gyógyította meg! Ó, asszonyom, látta?

– Mit?

– Az… az arcát! Olyan boldogtalan lehet!

– Boldogtalan? Most, amikor az egész népe térdet hajt előtte? Ami a fátylat illeti –

Isabelle hangja hirtelen ércesre váltott –, csak azért viseli, hogy megóvja királyi megjelenését… és nem szabad arra gondolnia, mi van alatta! – tette hozzá kitörő

haraggal. – Ha így tesz, azzal… megsérti!

– Megsértem, én? Nem tudja, mennyire szeretem? A fájdalmára gondolok, attól szenvedek! Annyira szeretném, ha engedné, hogy megosszam vele! És látta… eldobta a rózsáimat…

– Miután megcsókolta őket! Ez azt jelenti, hogy ő is szereti magát, de nem engedi, hogy messzebbre menjen. A gyűrűjét viseli, próbálja beérni ennyivel! Ne gyötörje azzal, hogy közeledik hozzá nyomorúságában.

Ehhez nem volt mit hozzátenni, és Ariane is megértette. Voltak olyan napok, mint ez a mai, amikor a kislány zavarba ejtő érettséggel beszélt, és Ariane tudta, hogy a józan ész szólt belőle. No de mit ér a józan ész, amikor a szív túlcsordul a szerelemtől…

Nem sejtette, hogy fiatal társnője nyitott könyvként olvas a gondolataiban, ám rá kellett döbbennie, amikor rövid hallgatás után Isabelle hozzátette:

– Gondolja, hogy én, szerető húga nem szeretnék odamenni hozzá? Még a palotája küszöbét sem szabad átlépnem, mert az anyja uralkodik ott, és olyan éber a gyűlölete, hogy habozás nélkül kidobatna.

– Nem kérhet… meghallgatást a királytól?

– Hogy szertartásosan elé járuljak a kíséretem gyűrűjében, melynek maga is tagja lenne? – mosolyodott el Isabelle. – Végül is miért ne… de nem most: hagyjunk időt Ágnesnek, hogy kiélvezze a fia dicsőségét. Egy darabig biztosan nem tágít mellőle.

Legyen türelemmel: majd később meglátjuk…

Karon fogta udvarhölgyét, és visszaindultak a Labdakereskedők utcája felé. Balduin bevonult a palotába. A tömeg szétoszlott, hogy igyon a győztes egészségére… és a Szaladin összegyűjtötte hatalmas hadizsákmányra, melyet megszereztek.


* * *

Kirobbanó győzelme feltételezni engedte, hogy a király végre megpihenhet kissé a szélsőséges fáradalmak után, melyeket beteg testére kényszerített, de a hozzá közel állók tudták, hogy nem így lesz. Amint visszatért a fővárosba, elfogadta és megkötötte a Szaladin felajánlotta fegyverszünetet. A királyság békés időszakba lépett, mely talán elég hosszú lesz néhány terv megvalósításához, hisz a csúfos vereség után, Egyiptom visszaszerzésének gondja alatt Szaladin várhatóan sokáig nem vállalkozik újabb kalandra. Balduin, akit továbbra is gyötört a halála gondolata, és a vágy, hogy a lehető

legjobb helyzetben hagyja királyságát a kis hercegre, akit Sybilla világra hozott, kézbe vette a védelmét.

Először is meg kell erősíteni Jeruzsálem falait. Nagy szükségük volt erre, mert bár a Dávid-torony és az erős fellegvár szinte bevehetetlen volt, a régi falak, melyeket egy évszázaddal korábban Bouillon Gottfried építtetett újjá, figyelmes gondoskodást igényeltek.

Ezenkívül királyi elődeihez hasonlóan Balduin is meg kívánta őrizni az erődítmények impozáns láncolatát, melyet a hódítás óta építettek fel, s mely a királyság határait és a fő útvonalak kereszteződéseit védte Egyiptommal szemben.

Tehát délen ott volt Daron, Gáza, Askalon, Blanche-Garde, Hebron és Kumul.

Délkeleten és a Vörös-tenger mentén Akaba,

Mózes-völgy, Montreál, Tafila és a moabi Krak Kerak városa mellett, melyekre most már Renaud de Châtillon vigyázott féltékenyen, ahogyan máshol a többi hűbéri joggal bíró báró. Néhány erődítmény a templomosok és az ispotályosok felügyelete alatt állt. A fantasztikus építmények némelyikét azonban, melyek meghonosították Palesztinában a frank építőmesterek művészetét és tudását, elfoglalta az ellenség: Paneast és Beit-Jint például. Meg kellett védelmezni az utakat is, melyek a Jordán völgyétől a tengerhez vezettek. Igaz, északon ott volt Toron, az öreg hadseregparancsnok erődítménye, délen pedig Saphed, melyet a templomosok védelmeztek: két csodálatos erőd. Balduin mégis úgy döntött, megerősíti pozícióit, és újabb erődítményt építtet a Hunin dombon, Paneasszal szemben. A súlyos betegségéből felépült hadvezérre bízta a munkálatokat. Ez lett az Új Erőd. Délen a Jordán védelmére elrendelte még egy erőd felépítését a Jákob-gázlónál. Nagy gondot fordított az építkezésre, bár a templomosoknak szánta az épületet, akik így teljes hosszában ellenőrizhetik majd a Damaszkuszból Akrába vezető utat. Oda is utazott, hogy személyesen felügyelje a munkálatokat.