Eközben Guillaume de Tyr Rómába utazott. Élete alkonyán III. Sándor pápa összehívta a zsinatot, és magához szólította a keresztény világ minden püspökét. Tyr érsekeként és a királyság kancellárjaként Guillaume vezette a küldöttséget. 1178 őszén hajóra szállt Betlehemi Aubert-rel, Sebaste-i Raullal, Akrai Joce-szal, Tripoliszi Romainnel, Sión hegyi Renaud-val és a Szent Sír-templom perjeljével, aki a kemény utazáshoz túlságosan öreg Amaury pátriárkát képviselte. Titkos ujjongással magával vitte Agnès rossz szellemét is: éppen ideje volt, hogy Heraclius komolyan vegye caesareai püspöki címét. A szép prelátus zúgolódva indult útnak, de nem volt módja kibújni a kötelesség alól. Guillaume de Tyr azt remélte, sikerül alapvető előnyöket nyernie szeretett királysága számára, és elérheti, hogy a nagyurak elkötelezzék magukat, és eljöjjenek harcolni Krisztus sírjáért. Ezenfelül a király egészen rendkívüli küldetéssel bízta meg Akra püspökét, Joce-t: el kellett mennie Burgundiába, hogy felajánlja III. Hugó hercegnek Sybilla hercegnő, Montferrat márki özvegye kezét. Az édesanyjára hasonlító fiatal özvegynek feltétlenül szüksége volt egy férfira az ágyában.

Szívesen elkacérkodott Ramlai Balduinnal, de szenvedélye ellenére kissé unalmasnak és korosnak találta a férfit, akit nagyon régóta ismert. Ezért döntött úgy az öccse, hogy külföldit keres számára.

A királyság békében élt, és Ariane kénytelen volt visszatérni Nabluszba Mária királyné és a lánya kíséretében.

Hosszú hónapok teltek el így.

VI. fejezet

Damaszkuszban

Joad ben Ezra tehetetlenül széttárta a karját: – Elfogyott! Kimerült a készlet, és mivel a két karaván nem tért vissza a magokkal, tehetetlen vagyok.

Összeráncolt szemöldökkel, kezével idegesen turkálva fekete szakállában kétszer-háromszor körbejárta a hűvös termet, ahol a látogatóját fogadta. Odakint a július forrósága telepedett Jeruzsálemre, vakító napsugarai súlya alatt fojtogatva a teraszokat.

A zsidó városrészben, melyet gyékények védtek, a sűrű árnyékok szinte mind összegömbölyödött, alvó embereket takartak. A zeniten álló nap lehetetlenné tett minden tevékenységet az iparosbódékban, melyek egy időre csendbe burkolóztak. Ben Ezra házában azonban nem nyílt ablak az utcára, és a belső udvarban, ahol egy öreg fügefa és babérbokrok dacoltak vitézül a hőséggel, kellemes volt a hőmérséklet. Még kellemesebb volt a tágas teremben, ahol a vastag falak egy része, mint sok óvárosi házban, még Heródes idejéből származott. Thibaut, aki előző este érkezett vissza a királyi városba, ezt az órát választotta a zsidó orvos meglátogatására, amikor szinte senkivel sem találkozott az utcákon. A palotát elkerülve – mely egyébként üres volt, hisz Agnès úgy döntött, hogy a lányával és az unokájával Jaffában, a tengerparton tölti a nyarat –, a Dávid királyban, a város legöregebb és legjobban ellátott fogadójában szállt meg. Este, ha lehűl kissé a levegő, újra útnak indul.

Az orvos a fiatalember mellé lépve felhagyott sétájával, és töltött egy kupa hűvös libanoni bort, a fegyvernök kedvencét.

– Hogy áll a betegség?

– Rémisztő bizonyossággal és sebességgel halad előre. Felismerhetetlen az arca, barna és puffadt az orr körül, mely már nem is létezik. Már nem nő a szakálla, és kihullott a szempillája. Csak a haja nő döbbenetesen dúsan, nem győzöm vágni.

Természetesen a szeme megmaradt, olyan, akár a ragyogó ég, és tántoríthatatlan intelligencia és akarat tükröződik benne.

– Sajnos lehet, hogy megvakul. A végtagok?

– Már elvesztette két ujját és négy lábujját. Egyetlen barna folt az egész teste.

Vastag, pikkelyes a bőre. Azt mondja, lehet, hogy… elveszíti a látását?

– Lehetséges, sőt, valószínű, ha nem jutunk sürgősen enkobamaghoz. Még lovagol?

– Ismeri annyira, hogy tudja, azon az átkozott napon, amikor már nem tud nyeregbe szállni, a halál már egészen közel lesz. Ő vezette a sereget az egész hosszú hadjáraton, mely a templomosok nagymestere hibájából oly rosszul végződött, pedig a király újabb győzelemre számított.

Másfél évnyi béke után kiújult a háború. Szaladin visszatért Damaszkuszba, és nagyon rossz szemmel nézte az építkezéseket, különösen a Jákob-gázlónál épülő


példás erődítményt. Egész télen éhínség uralkodott szíriai földjein. Úgy szaglászta körül Galilea gazdag dombjait, akár egy kiéhezett farkas, de ürügyre volt szüksége, mert túlságosan vallásos volt ahhoz, hogy csak úgy megtörje a fegyverszünetet.

Elhagyta hát Damaszkuszt, hogy közelebb menjen Paneashoz, melyet akkoriban az unokaöccse, Faruk sah tartott a kezében, és várta az események alakulását. A várva várt ürügyet egy beduin pásztor csapat adta meg, melyet a hunini új erőd közelébe küldött legelni, a főparancsnok Onfroi de Toron érzékeny orra alá… aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy növelje a készleteit. Balduin éppen nála tartózkodott néhány lovagjával. Bár a király ellenezte, az emberei követni akarták az öreg katonát, és amikor a kis csapat éppen két völgy között vonult, Faruk sah az összes rendelkezésére álló katonával rájuk zúdult. Ritka kegyetlen harc következett. A minden oldalról támadott, nyílzáporba fogott frankok dühödten küzdöttek, de néhányuk elkerülhetetlenül ott maradt a fűben. Maga Balduin is megsebesült. Ezt látva a főparancsnok eléje ugrott, hogy megvédelmezze. A muzulmánok ekkor mind ellene veselkedtek, akinek Krisztus szimbólumával díszített kardja legendás volt: egy nyíl leszakította az orra hegyét, behatolt a száján és átdöfte az állát, egy másik a lábába fúródott, egy következő a térdébe, miközben az oldalán is sebesülés érte, és betörtek a bordái. Balduin kitépte a vállából a nyílvesszőt, maga mellé szólította a lovagokat, és sikerült visszavinnie a hőst a várba, ahol több napig haldoklott, mielőtt elvitték volna Toronba, a városába, ahol a Szűz Mária-templomban temették el Balduin jelenlétében, aki nem titkolta fájdalmát.

Őszintén szerette az öreg katonát, aki három király alatt is becsülettel viselte főparancsnoki kardját.

Szaladin azonban még nem vett elégtételt montgisard-i szégyenéért. Keresztények vérével kellett lemosnia a foltot. Májusban ostrom alá vette az Új Erődöt, de miután egyik kedvenc emírjét megölte egy szemébe fúródó nyílvessző, az ostromlók gyászba borultak és visszavonultak. Szaladin haragja nem ismert határt. Felverette sátrát Teli al-Qadinál, nem messze Paneastól, és onnan küldte ki számos csapatát, hogy arassanak a sidoni síkságon, majd útjuk során mindent a földdel tegyenek egyenlővé. Heteken át tartott a fosztogatás. A királyság északi része ugyanazt szenvedte el, mint a déli Montgisard előtt. Toron várából, ahol továbbra is tartózkodott, a király fegyverbe szólította hűbéreseit. Tripoliszi Rajmund és Odon de Saint-Amand, a templomosok nagymestere felelt hívására, és megindultak Paneas felé. Egy dombról megpillantották a síkságot, ahol Faruk sah végezte szörnyű munkáját: lendületesen gyújtogatott, rombolt és fosztogatott. Megpillantották a másik oldalon a szultán táborát is, mely békésnek és nyugodtnak látszott. Balduin megindult a feldúlt mezők védelmére.

Villámként rontott Faruk sahra, és mindössze hatszáz emberrel lemészárolta a sereget, melyet elnehezített a fosztogatás nyereségével megrakott karaván. Teljes volt a győzelem. Eközben azonban ahelyett, hogy támogatták, és a hátvédet biztosították volna, Odon de Saint-Amand és Tripoliszi Rajmund megostromolták Szaladin táborát, melyről azt hitték, gond nélkül legyőzhetik. Szaladint a Marj Ayun síkságon találták, ahol sietve csatlakoztak hozzá azok, akik megmenekültek Balduin támadásától. A szép reggeli győzelem pedig katasztrófába csapott át. Balduin, aki a segítségükre sietett, és Renaud de Sidon, aki most csatlakozott embereivel a királyi sereghez, csak menteni tudta a kevéske még menthetőt. Mindenfelé holttestek hevertek, és Szaladin rengeteg hadifoglyot ejtett, köztük Odon de Saint-Amand-t és Ramlai Balduint, Sybilla szerelmesét. A király megmaradt embereivel Tibériásba ment, a tripoliszi gróf és az övéi pedig a tengerparton Tyr felé menekültek.

– Tehát így állunk – sóhajtott fel Thibaut. – A király még inkább szenved lelkében, mint testében. Azt hiszem, nála nagyobb hittel, nagyobb odaadással soha nem mondta még ember: „Legyen meg a te akaratod!” Mostanáig csak a győzelmet ismerte, és azt gondolta – talán, hisz erről sosem beszél –, alattvalói boldogságának az ára, hogy elviselje iszonyatos sorsát. Másnap azonban a királyságának egy részét feldúlták, és Szaladin diadalmaskodik, pedig a fizikai ereje csökken. Higgye el, Joad, a király kész lenne még több szenvedésre is a népe megmentésére. Ezért imádkozik! A kereszt előtt térdepelve imádkozik, az éghez kiált, és ez a néma kiáltás szívszorítóbb minden zokogásnál…

– És én semmit sem tehetek! – kezdte újra ideges sétáját az orvos. – Vagy legalábbis nagyon keveset, most, hogy elfogyott a fő gyógyszer. Hogyan ápolják?

– Marietta, aki mindenhová követi, levendulakivonatokkal mossa, azt itat vele, és olívaolajat, mellyel kenegeti is a testét. Kakukkfűteát is alkalmaz. Amíg Balduin harcol, ő illatos füveket keres, és mirhával elégeti őket… Mert sajnos a betegségnek most már szaga is van… Bocsásson meg, Joad mester, nem a tudását akarom kétségbe vonni, de arra gondoltam, megkeresem hittestvérét, azt a Maimonidészt, hátha időközben felfedezett valami új gyógyszert. Ha még életben van. Ha jól tudom, Kairóban lakott.

Készen állok…

– Felesleges olyan messzire mennie! Maimonidész most Szaladin nélkülözhetetlen orvosa. Ahol a szultán van, ott van ő is… De hacsak nincs nála enkobamag, nem sok oka lenne, hogy magával hurcolja a lepra gyógyítására szolgáló készítményeket…

– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle! – jelentette ki Thibaut, és felállt.

A szemében tükröződő elszántság megrémítette Joadot:

– Ha azt tervezi, hogy elmegy Szaladin táborába, felesleges őrültséget követ el, mert nem az orvossal fog találkozni, hanem a hóhérral. Könnyebb lett volna Kairóban megkeresnie, hiszen népes város, ahol észrevétlen maradhat. Egy táborban azonban ez lehetetlen. Kudarcot vallana, és egy katapulttal küldenék vissza a fejét a királyának.

– Szaladin még nem ostromolja Tibériást! – csattant fel dühösen Thibaut. – A pokol kapuját is felfeszíteném, hogy rávegyem Istent, segítsen rajtunk!

– Ez őrültség! Megfosztaná az urunkat leghűségesebb barátjától, attól, aki megesküdött, hogy sosem hagyja el? Már az is meglepett, hogy itt látom magát, tőle távol. Ki szolgálja most?

– A másik fegyvernöke, Pellicorne lovag. Félelmetes az ereje, és minden próbát kiáll a hűsége… ahogyan a barátsága is! Köszönöm, hogy meghallgatott, Joad mester!


Miután elhagyta a zsidó városrészt, a fiatalember megvárta, míg az alkonyattal enyhül a hőség, s csak azután indult vissza Tibériásba. Nehéz, de elszánt volt a szíve.

Tibériáshoz közeledve ki hitte volna, hogy alig hét mérföldre onnan a halál és a háború járt tüzet és dühöt okádva, feldúlva mindent útja mentén? Az azúrkék és smaragdzöld tó, melyet szinte trópusi növényzet vett körül, a derű és a béke képét sugározta. Az áttetsző víz, melyet Krisztus lába érintett, mintha örökké az ő tekintetét tükrözte volna, a cölöpökhöz kikötött kis halászbárkák pedig mintha mindig Péter apostol halaktól duzzadó hálóját várták volna, és annak a jelenlétét, akinek hangja elcsendesítette a vihart, és felkavarta a lelkeket… Az a Galilea volt ez, ahol az idők végezetéig a Hét boldogság csodálatos szavai visszhangzanak.

A hercegi kastély ókori alapjai a tó vizéből és az idők hajnalából emelkedtek.

Megélték Heródes Antipast, a római légiósokat, a bizánci katonákat, Mohamed szaracénjait, majd az Európa négy sarkából érkezett frank lovagokat.

A máskor békés és csendes Tibériás most. zúgott, akár egy felbolydult méhkas, amikor Thibaut visszaérkezett, és az arcokon a tehetetlenség vad fájdalma tükröződött.

A kastély közelében egy félszemű katona, akinek ép szeme könnyben úszott, felvilágosította:

– Chastelet! Ég! Odafentről látni a lángokat és a füstöt – mutatott fel a falak tetejére.

– Tudod, hol van a király?

– Azt hiszem, ott fenn! Nézi, és úgy tesz, mint én: sír.

Valóban ott volt. A párkányra vezető lépcső tetejére érve Thibaut először csak Adam Pellicorne hatalmas sziluettjét látta. Tetőtől talpig fegyverben volt, szétvetett lábbal állt, vaskesztyűjét a kétkezes nagy kardon nyugtatva, mellyel mindenki másnál ügyesebben bánt. Eltakarta Balduin fehér szerzetescsuhás alakját. A király nyugat felé fordulva, hátát a fal csipkéjének vetve ült, és teste minden porcikája fájdalmat tükrözött. Ahogy fegyvernöke mellé ért, nem fordította felé az arcát, de kinyújtotta a karját: