– Nézd! Szaladin legyőzte a váramat. A Jákob-gázló ég!

A horizonton hatalmas, vörös villámok átjárta füstoszlop emelkedett a beköszöntő

éjszakában. A távolság55 ellenére olyan volt, mintha a völgy mélyén hirtelen kapu nyílt volna a pokolra. Olyan hatalmas volt a tűz, hogy a három férfi a várfalon szinte érezte a melegét és az elszenesedett holttestek bűzét. A helyszínen valóságos kemence lehetett, melynek pusztítása messzire nyúlt.

– Hogy lehet? – nyögte Thibaut. – Hatalmas kövekből épült, melyeket olyan szépen faragtak, hogy szorosan illeszkedtek. Négy aranydinárt fizetett darabjáért. Mégis lángra kaphat?

– Borzalmas robbanás volt – lépett közelebb Adam. – Szaladin utászai bizonyára bejutottak a falak mögé, és hatalmas bombát helyeztek el. Vagy talán többet is.

Valószínűleg semmi sem maradt a védőkből. Az az ember maga az ördög!

55 Körülbelül tíz mérföld


– Én pedig csak egy szerencsétlen király vagyok, akit elhagyott az ég! Most már nyitva áll előtte az út Akrába. És semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Pedig meg kell mentenem, amit még lehet!

– Semmi sem sürget, felség – nyugtatta Adam.

– A szultán nem indul meg a tengerparti úton, a háta mögött a tripoliszi gróf és az antiochiai herceg birtokaival. Ráadásul úgy hallottam, a táborában pestis ütötte fel a fejét. Most, hogy felégette Chastelet-t, talán egy időre megelégszik ennyivel. Ahogyan nekünk, neki is szüksége van a fegyverszünetre…

– Ő a győztes, és sosem fogja kérni! – felelte keserűen Balduin. – Tehát nekem kell megtennem, és meg is teszem Isten és a népem miatt: az emberek már így is túl sokat szenvedtek!

– Ebben az esetben, ha követeket küld hozzá, felség, kérem, küldjön el engem is –

szólalt meg Thibaut.

– Téged? El akarsz távolodni tőlem? Pedig tudod, milyen nagy szükségem van rád.

– Igen, de még nagyobb szüksége van arra, hogy a lehető legjobb ápolást kapja, és találkozni akarok Maimonidésszel. Tudom, hogy Szaladin mellett van.

– Ó! Tehát Joad már semmit sem tehet értem?

– jegyezte meg Balduin furcsa nyugalommal a hangjában.

– Nem rendelkezik a szükséges alapanyaggal, míg a másik orvosnak talán még van belőle…

– Elmehetek én is – ajánlkozott Adam.

Ebben a pillanatban Balduin fel akart állni, de cserbenhagyta az ereje, és fájdalmas, dühödt nyögéssel térdre rogyott. Ezt látva Adam eldobta a kardját, mely zengve dőlt a földre, odaugrott hozzá, és a karjába kapta, olyan könnyedén, mintha csak egy szénacsomó lenne.

– Ágyba kell feküdnie, felség – jelentette ki. – Tűzforró a láztól.

Az óriás megindult a királlyal a lépcsőn, Thibaut pedig aggódó szívvel követte őket:

– Te hasznosabb vagy itt, mint én – szólalt meg. – Azt hiszem, nem is várom meg a követeket. Még ma este elmegyek Szaladin táborába…

Balduin megpróbálta visszatartani:

– Nem fogod megtalálni az orvost. Úgy hallottam, Damaszkuszba indult.

– Akkor elmegyek Damaszkuszba.

– De nem addig, míg meg nem hallgattál, hisz segíthetek… Isten a tanúm, hogy soha nem tennélek ki ekkora veszélynek, ha nem lennék ennyire rosszul, de még élnem kell, méghozzá lábon! Tehát ha az a Maimonidész visszaadhat valamennyit az erőmből…

Másnap Thibaut még mindig könnyes szemmel hagyta el Tibériást, de a vágta szele felszárította a könnyeket, és hajtotta a vasakarat, hogy elhozza a gyógyszert, mely lehetővé teheti, hogy a hős király még éljen egy keveset.

A harmadik napon a völgyek közt kanyargó ösvény hirtelen széles úttá terebélyesedett, és felfelé futott a sziklák között. A magaslatról a lovas egy virágzó, kertekkel és ligetekkel teli síkságot pillantott meg, melyben szögletesen rajzolódtak ki a termőföldek és egy nagyváros a libanoni hegység vad lejtőjén. Damaszkusz, a „nagy, hallgatag fehér város” terült el előtte.

Egy pillanatra megállt, és elnézte a kétszázötven mecsetes szent várost, az oázist, melyről az arab költők azt írták, a föld négy legszebb helyének egyike, melyet a Barada, az „arany folyó” öntöz, mindenütt jelen lévő vizével táplálva a fürdőket, a szökőkutakat, az imahelyeket és a kereteket. Itt futottak össze a karavánutak a sivatag kapujában, s ez volt a tudás városa, ahol Szaladin legszívesebben időzött, hogy egy szikomorfa árnyékában tanuljon.

A sápadt téli napsütésben az Omejádok nagymecsetjének kupoláját borító meleg színű mozaik szaténként csillogott, és a csúcsos, kőcsipkés városfalakat leszámítva a szépséges látvány akár a paradicsom is lehetett volna. A fák alatt, a suttogó vizek mentén azonban mennyi csapda, mennyi kúszó vadállat rejtőzött!

Vizsgálódása végén Thibaut arra gondolt, ő is a föld alatti lények közé tartozik, melyeket a hajnalban nyíló, alkonyatkor záródó kapuk ki-be ontanak Damaszkuszban.

Újdonság volt ez számára. Mostanáig ha küldetést teljesített a király nevében, fedetlen arccal, a saját neve alatt, fegyvereit és címerét büszkén viselve tette. Most azonban már nemigen tudta, kicsoda. Thibaut de Courtenay egy kis templomos „csűrben” Qunetrában eltűnt, és Bekir Hamas lépett elő, egy bejrúti kereskedő fia, aki Damaszkuszba tartott, hogy vásároljon a város különleges termékéből, a szép tárgyakból, melyeken az arany– és ezüstszálak harmonikus mintákat rajzoltak a fémben. A kereskedelem még a háborús időkben sem veszített jogaiból ezen a levantei vidéken, ahol a tárgyak értéke gyakran felülkerekedett a vallási vagy faji hovatartozáson.

Thibaut most már azt sem tudta igazán, kicsoda az az Adam Pellicorne, aki legkedvesebb barátja lett, és aki felfedte magát az ájult Balduin ágya mellett, miközben Marietta elsősegélyben részesítette a királyt. A világ legtermészetesebb hangján Adam pontos instrukciókkal látta el arról, hogyan teljesítse küldetését anélkül, hogy az életébe kerülne.

– Szívesebben mentem volna én helyetted, de te könnyebben kiadhatod magad muzulmánnak. Alkalmasabb hozzá a külsőd. Ráadásul beszéled a nyelvüket. Megállsz tehát Qunetrában…

– Honnan tudsz ennyi mindent, amikor csak nemrég érkeztél a flandriai gróf embereivel?

– Majd később elmagyarázom! Most csak annyit, hogy nem ez volt az első

zarándoklatom. Jártam már itt tíz évvel ezelőtt… és majdnem olyan jól ismerem az országot, mint te – jelentette ki széles mosolyával.

Thibaut azonban nem érte be ennyivel. Úgy érezte, becsapták, és hangot is adott elégedetlenségének.

– Lovag vagy, és mégis hazudtál? Hagytad, hogy bemutassalak a királynak…

– Mindenképpen bemutatkoztam volna neki, és emlékeztetlek, hogy nem ismertelek, bár rögtön rokonszenvesnek találtalak.

Ebben a pillanatban Balduin hangja hallatszott:

– Mindent tudok róla, Thibaut, és megbízhatsz benne, ahogyan én is megbízom.

Azért hagytalak tudatlanságban, mert egy igazi király nem mondhat el mindig mindent. Még azoknak sem, akiket szeret…

A fiatalember kénytelen volt beérni ennyivel, de gondolataiban csupa kérdőjellel, kíváncsiságban égve, mégis megnyugodva indult útnak: királya szava ugyanolyan szent volt számára, mint az evangélium igéje. A qunetrai házban semmit sem kérdeztek tőle, miután átadta az Adam írta kis üzenetet, és gördülékenyen zajlott minden: megkapta a pontos utasításokat arra vonatkozóan, hogyan viselkedjen Damaszkuszba érve. Most megérkezett.

Áthaladt a hatalmas kapu alatt, melyet vad tekintetű, kerek, csúcsos végű sisakot viselő férfiak őriztek, unott tekintettel figyelve a piacnapokon megszokott tömeget, megbízva a falakra kitűzött, frissen levágott két fej elrettentő erejében. Az álkereskedő

a kapott utasításokat követve, öszvérét kantáron vezetve megkereste a Barada egyik ágát, a Torát, melyre csendes házak sűrű farostélyos ablakai és kertjei nyíltak, tett még néhány lépést, majd megállt egy alacsony, zöldre festett kapu előtt. A kezében tartott bottal hármat kopogott az ajtón és várt. Nem sokáig. A kövezeten lépések koppantak, és a kis kémlelőnyílás kinyílt: egy fehér szőr borította öreg arc jelent meg benne.

– Csak a csend erős… – suttogta az utazó.

A túloldalon az öreg köhintett, majd az ajtót kinyitva kijelentette: a többi csak gyengeség! Gyere be, és légy üdvözölve!

Thibaut egy kis, alacsony mennyezetű, döngölt föld padlójú helyiségben találta magát, melynek fehér falait keskeny szőnyegek borították. A kupolát élénk színű

oszlopok tartották, a közepén pedig kis nyílás látszott, melyen át távozhatott a pontosan alatta elhelyezett parázstartó füstje. Körülötte lapos párnákat rendeztek el, hogy kényelmesebb legyen a melegedés. Az egyik sarokban egy nagy, kovácsoltvas veretes ládában sárga gerincű könyvek látszottak.

A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt szikár, görnyedt hátú öregember volt. Mielőtt hellyel kínálta volna, bizalmatlanul végigmérte látogatóját.

– Régen nem hallottam már ezt a mondatot – sóhajtotta. – Te pedig fiatal vagy. Ki vagy?

– Előbb mondd meg, az vagy-e, akit keresek: Rahim, a másoló?

– … a nagy szultán, Nur ed-Din titkára, Allah áldja meg százszorosan! A fia, a szerencsétlen Malik al-Adil nevében jössz, aki felől régen nem hallottam?

– Én sem sok hírt tudok róla, hacsak azt nem, hogy a bevehetetlen Aleppóba zárkózva nem adja át az öröksége maradványát Szaladinnak.

– Az a kurd sakál végül le fogja győzni. Nemrég tért vissza Damaszkuszba, miután nagy csapást mért a keresztény királyra, aki szegény uram utolsó szövetségese. Ha Szaladin elsöpri a leprást, övé lesz a frank birodalom, és Al-Adil megfullad…


– Éppen azért jöttem, hogy Balduin tudjon még harcolni.

– Frank vagy?

– Igen. A fegyvernöke vagyok, Thibaut de Courtenay, és az orvossal, Maimonidésszel akarok találkozni. Tudsz ebben segíteni?

– Segíthetek bejutni a palotába, hisz a gyanú engem még nem érintett meg fekete szárnyával, de azután…

Thibaut megértette: azután egyedül kell boldogulnia az ellenséges területen. Hogy segítsen Balduinnak nehéz keresztje cipelésében, mindenre késznek érezte magát, még a kínhalálra is, pedig tudta, hogy a törökök nagyon ügyesek ezen a téren. Az öregember tapsolt egyet, mire egy fiatal szolga lépett be egy nagy tálcával, rajta lepényekkel, mandulás süteményekkel, szőlővel és cukrozott sárgadinnyeszeletekkel. Azután ugyanaz a fiatal szolga réztálat és kancsót hozott, majd vizet öntött a tál fölé tartott kezükre. Végül egy finom szalvétával leültek, és csendben ettek, ahogy illik. Amikor végeztek, az öregember pihenni küldte Thibaut-t.

Este, jóval azután, hogy a minaretek tetejéről a müezzinek imára szólították a híveket, Rahim köpenybe burkolózott, és felébresztette vendégét. Hideg volt az éjszaka, és valamivel kevesebben voltak a sötét utcákon, melyeken haladtak. Csak a szűk, boltíves járatok átszőtte bazárban maradt némi élet, de a két férfi elkerülte útban Nur ed-Din egykori palotája felé, melyen most Szaladin sárga lobogója lengett. A palota, mely egyaránt épült védelmi rendszernek és egy kifinomult úr örömeinek szolgálatára, bástyák, kupolák és kertek különös egyvelege volt, amolyan kis világ, melyben tisztviselők, szolgák és rabszolgák tették a dolgukat. A rabszolgákat a lábukon cipelt vas különböztette meg a többi cselédtől… Mivel nem volt muzulmán, a szultán orvosa a palotán belül egy távol eső pavilonban lakott, melyet az utcától csak a kert fala választott el. Alacsony ajtó nyílt a falban, mely előtt gyakran betegek sokasága tolongott, akik mind a csodatévőnek tartott orvos kezelésére vágytak. Szaladin nem ellenezte, hogy orvosa gyógykezeléssel és tanácsokkal lássa el legalacsonyabb rangú alattvalóit is. Ez mindig nagy mozgolódással járt, és általában őrök terelték mederbe a tömeget, de a kései órán már senki sem volt ott, az esti ima mindenkit vallásos kötelességére szólított.

– Bent is van őrség – magyarázta az öreg másoló –, de elvezetnek a zsidó orvoshoz, ha azt mondod, hogy Bar Jakubtól, egy bejrúti kollégájától hozol üzenetet.

– Levelet? És ha megkérnek, hogy mutassam meg? Nincs nálam levél.

– Dehogy nincs. Magam írtam meg héber betűkkel, és tettem a kabátodba, míg aludtál.

– Mi áll benne?

– Hogy Bar Jakub szeretettel üdvözli, és neked nagy szükséged van a gyógyítására.

Légy nyugodt: odavezetnek a zsidó orvoshoz. Most magadra hagylak, mert figyelmeztettelek: a szerepem itt véget ér! Védenem kell magam, hogy hasznára lehessek Al-Adil gazdámnak, Allah száz áldása hulljon fejére…

– Nem vársz meg? Sosem találom meg a házad… sem az öszvérem. Gyalog menjek el?

– Ha elmész egyáltalán! Ha így lesz, menj a karavánszerájba, melyet a kapunál láttál, ahol beléptél Damaszkuszba. Az egyik unokatestvéremé, Abu-Jajáé. Mutatkozz be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a jószágod!