Eközben a Courtenay-birtok egyre növekedett. Pierre de Francé fia, II. Pierre de Courtenay14, akit születésekor Auxerre grófjává neveztek ki, első, Agnès de Nevers-rel kötött házassága révén Nevers és Tonnerre grófja lett. Kilenc évvel később már Namur márkija – hála második házasságának Flandriai Jolantával. Eközben Renaud öccse, aki hamarosan átkeresztelkedett Reginald-ra, Angliába követte Aliénor királynét, akit VII.

Lajos eltaszított, és aki magával vitte II. Plantagenet Henrik számára szinte fél Franciaországot. Reginald Angliában feleségül vett egy nemes hölgyet, akinek hála az utódai Devon grófjai, Anglia pairjei és Írország bárói lettek15. De térjünk vissza II.

Pierre-hez.

Számára a történelem játéka szokatlan sorsot tartogatott, mely azonban tökéletesen méltó volt egy francia királyi vérből való herceghez, hiszen (;gy keresztes hadjárat nyomán, melyet a velenceiek eltereltek eredeti céljától, Konstantinápoly császára lett.

Azóta a becses korona a család birtokában maradt, több-kevesebb szerencsével, és amennyire Thibaut emlékezett, még mindig ott volt, azzal az apró kis részlettel, hogy az utolsó Courtenay császár hónapok óta nyugaton tartózkodott, hogy szövetségeseket szerezzen, akikre hatalmas szüksége volt, hogy megszilárdítsa szokatlanul ingatag trónját.


* * *

A tűzből mindössze vöröslő parázs maradt, és ahogy a hideg odakúszott hozzá, a remete reszketni kezdett, és fölocsúdott mély gondolataiból. Köhögve keresett rőzsét és fahasábokat, de megvárta, míg elül a roham, s csak azután fújt bele a vascsőbe, amellyel a tüzet szította. Erős fájdalmai voltak, úgy érezte, valami széthasad a mellkasában, és szétrobban a szíve. Végül azonban megnyugodott, a parázsról vidám láng csapott föl, majd még egy, és az öregember néhány percig mellettük melegedett, mielőtt a kereszt elé térdelt, és forró imádságba merült. Tudta, hogy nagy léptekkel közeledik a halál, de nem akarta, hogy azelőtt elragadja, hogy a hozzá menekült fiú megtudna mindent, amit tudnia kell az életéről és az általa őrzött titkokról. Az, hogy Renaud-t elűzték a Courtils-ok földjéről, sokkal inkább isteni elrendelésnek, mint bűnös igazságtalanságnak tűnt föl előtte. Renaud-nak mindenképpen el kell mennie, és talán kevésbé lesz boldogtalan, ha megtudja, hogy Olin és Alais nem az igazi szülei voltak, megtudja, hogy ő maga is a tengeren túl született, a távoli földön, melynek 14

II. Pierre (1167-1217)

15 A Courtenay név, mely Franciaországban a különféle sorscsapások során kihalt, Angliában a mai napig fennmaradt.


szentségét darabokra szaggatta a nagyravágyás, az aljas számítás és a vér… és hogy az édesanyja egy szép és kedves hercegnő volt, aki tiltott szerelem áldozata lett. Igen, eljött az idő, és jól kellett hasznosítani azt a keveset, amit az isteni kegyelem még engedélyez alázatos szolgájának, Thibaut-nak.

Az ima végeztével kiment vízért a bozótban rejtőző kúthoz. Megenyhült az idő. Az éjszaka végén havazott, és a szökevény nyomai, ha voltak egyáltalán, már nem látszottak. Thibaut hálát adott az Úrnak. Azután kis kamrájából elővett egy kevés zöldséget és egy darab szalonnát, egy favágó ajándékát, akit előző ősszel meggyógyított csúf lábtöréséből. Az erdei emberek nem féltek tőle. Tudták, hogy ismeri a gyógynövényeket, és szívesen kereslek föl. Nem így a parasztok, akiket megfélemlített az erdő és titkai.

Mindezzel fölszerelkezve Thibaut megmosta a répát, a vadkáposztát, és föltette a levest. A gyermek – különös, de gondolataiban képtelen volt másképpen nevezni, hiába érett már férfivá! – éhes lesz, uraikor fölébred…

Egy hosszú percig elnézte, amint alszik, és meghatottan fedezte föl a serkenő

szakáll és a kócos haj alatt az anya görög vérére utaló jeleket: különösen az orrot, mely egyenesen folytatta a magas, értelmes homlok vonalát, melyet alig rövidítettek le az előrehulló, piszkos és kócos szőke tincsek. Többi vonását az apjától örökölte: mélyfekete szemét, mely az egyenes szemöldök alatt enyhén ferde vágású a halánték leié, szépen ívelt, éppen megfelelő vastagságú száját, melyen látszott, hogy szívesen húzódik mosolyra.

Végül az állkapcsa, mely határozottan rajzolódott akaratos állában, energiáról árulkodott. Ugyanakkor még nem tűntek el egészen a gyermekkor nyomai: az elefántcsont bőr lágysága és az ajkak még a gyermeket idézték, ahogyan a szem sarkában csillogó könnycsepp is.

Az öregember óvatosan megfogta a takarón pihenő kezet, és gyöngéden szétnyitotta az ujjakat, hogy tanulmányozhassa a tenyeret. Néhány horzsolást látott, valamint bőrkeményedéseket, melyeket a kard, a lándzsa és a csatabárd mindennapos használata okoz. Olin des Courtils-ban meg lehetett bízni, keményen megtanította a fegyverforgatásra és a lovaglásra. Ha nem fosztják meg mindenétől, Renaud készen állt volna a lovaggá ütésre, mivel azonban sikerült elszöknie az ellenségei elől és eljutnia idáig, semmi sincs veszve. Már csak a szívét és a lelkét kell kivallatni, hogy kiderüljön, megkaphatja-e az örökséget, melyet Thibaut régóta neki tartogatott…

A fiú keze hirtelen megszorította az övét, és Renaud kinyitotta a szemét. Első

pillanatban meglepődött, hogy szokatlan arc hajol fölé, majd elmosolyodott, fölemelkedett és kinyújtózott:

– Milyen jól aludtam! – sóhajtotta. – Nem fordult elő, mióta…

– Ki tudna aludni a te korodban, amikor fájdalommal és felháborodással teli lélekkel a hóhérra vár? Most menj mosakodni! Húztam neked vizet, és már nincs olyan hideg. Adok neked ruhát, amelyben észrevétlen maradhatsz, amikor elmész innen…

– Elűz, nagyuram? – nyögte a fiú egy rémült gyerek hangján, akit a külső sötétség árnyaival riogatnak.

– Honnan veszed? Elmész majd, természetesen, de nem mondtam, hogy most rögtön. Sok mindent el kell mondanom neked, mielőtt kiküldelek a nagyvilágba – tette hozzá Thibaut, előhúzva a ládából egy, a sajátjához hasonló szerzetescsuhát, melyet a fiú meglepetten méregetett: ritka volt, hogy egy szerzetesnek s még inkább egy remetének ilyen jól fölszerelt ruhatára legyen. Annál is inkább, mert az elővett ruhadarab újabb volt, mint amit az öreg viselt.

A remete kitalálta a gondolatát, és elmosolyodott:

– Egy barátomtól kaptam, hogy lecseréljem a csuhám, ha a használat végleg elkoptatja rajtam. Egy barát ajándékát az ember nem utasítja vissza. Most a tiéd, nyugodtan fölveheted. Aztán eszünk… és beszélgetünk…

– Szívesen, de azzal, hogy itt maradok, nem sodrom veszélybe?

– Nem. Nem jobban, mint saját magadat. Igaz, hogy a királytól kapta a hatalmát, de Châteaurenard elöljárója nem merné kiterjeszteni a kutatást a Courtenay-birtokra, mely még mindig az ifjú császár tulajdona, s melyet alaposan őriznek. Különösen mivel a császár talán éppen Franciaországban van, és bármikor fölbukkanhat.

Renaud ismét elcsodálkozott:

– Sűrű és nagy ez az erdő. Ön mindentől távol él ebben a toronyban, melynek a létezéséről apám szerint mindenki vagy majdnem mindenki megfeledkezett. Honnan tud mégis ennyi mindent?

– Előfordul, hogy néhányaknak mégis eszébe jut ez a torony, ahogyan annak idején neked is megmutatta a bölcs Olin. Kétségtelenül nem sokan vannak, de elegen ahhoz, hogy a fontos hírek eljussanak hozzám. Igen, sok mindent tudok… csak nem mindent jegyzek meg. Csupán azokat a dolgokat, melyeket a földnek ebben a szegletében fontosnak érzek a királyságra… vagy a te jövődre nézve, mely régóta érdekel. De most menj mosakodni. Azután segítek tökéletesíteni a megjelenésed, és mire végzünk, elkészül a leves is.

Nem sokkal később, miután elmondták a hálaimát, mindketten tállal a térdükön telepedtek le, hogy elfogyasszák az üst tartalmának egy részét, melynek már finom illata is erőt adó volt. Csöndben ettek, ahogy illik, megadva a tiszteletet az ételnek, Isten adományának. Renaud szó szerint befalta a levesbe mártott vastag kenyérszeleteket és a szalonnát, melyhez Thibaut hozzá sem nyúlt, részben hogy többet hagyjon neki, részben pedig a vezeklés elvét követve, mely életének egyik alapszabálya volt. Az adagját ízlelgetve mégis elégedettséggel szemlélte művét. Renaud máris megváltozott. Megmosakodott, megborotválkozott, mindössze egy-két karcolást ejtve az arcán, és eltűntek hosszú szőke fürtjei. Mindössze kerek kis sapkányi maradt belőlük, szabadon hagyva a fülét és a nyakát: egészen új emberré varázsolták. Igen, jó munkát végeztek, és ebben az álöltözetben a fiatalember viszonylag veszélytelenül indulhat egy egészen más sors felé, mint amilyet Châteaurenard elöljárója szánt neki…

Az étkezés befejeztével Renaud elment elmosni a tálakat. Az öregember, akit újabb kegyetlen köhögőroham rázott akkora erővel, hogy vércseppek jelentek meg az anyagon, melyet sietve a szája elé kapott, hirtelen olyan gyöngének látszott, hogy Renaud megijedt, és igyekezett a lehető legjobban kiszolgálni. Ideje volt megfordítani a szerepeket:

– Ön megmenti az életemet, nagyuram. Mondja meg, hogyan segíthetek…

– Hozd ide a vadmézes csuprot, a polcon van a kamrában. Jót tenne egy kanállal…

– Az édesanyám szerint a mi gâtinais-i méheink készítik a királyság legjobb mézét.

Mindig volt belőle otthon. Magának is a keze ügyében kellene tartania a kamra helyett

– jelentette ki a fiú, miközben előhozta a csuprot.

– Csakhogy kevés van belőle, és még messze az aratás ideje. Csak akkor eszem belőle, amikor nagyon rosszul vagyok. De látod, máris jobb – mosolygott Thibaut a fölé hajoló aggódó arcra.

– Muszáj egyedül maradnia itt? Tegnap azt mondta, hogy a templomosok kizárták, de kötelező a jótékonyság a szenvedőkkel szemben, és úgy tudom, Joignyban van egy parancsnokság. Ott segíthetnének. Különösen, ha mélyen megbánta… a vétkét? – tette hozzá fülig pirulva, tudva, hogy ingoványos talajra tévedt.

Az öreg lovag azonban ismét elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:

– Nem. A vétkemet, ahogy te mondod, vagy inkább a vétkeimet a legkevésbé sem bántam meg, hiszen szerelemből fakadtak… és egy titokból, melyet nem voltam hajlandó kiadni. Kétszeresen megszegem a szabályzatot, és jogosan zártak ki. Nem fogadnának be. És nem is kérném tőlük.

– De vannak kolostorok… és az a ház, melyet, ha jól tudom, a jeruzsálemi ispotályos lovagok tartanak fenn Courtenayben…

– Jeruzsálemi Szent János, vagyis johannita lovagok16 – pontosított Thibaut. –

Szerintem egy egykori templomosnak ott sincs semmi keresnivalója, ahogyan egyetlen más kolostorban sem. Drága nekem a magány, és így akarok meghalni.

– Akkor magával maradok. Ápolni fogom, ha segít eligazodni a füvek, üvegcsék és kis tégelyek között, melyeket a kamrában láttam. Tanítson meg rájuk!

– Nem lesz rá időm. Az Úr keze éppen akkor vezérelt ide téged, amikor azon gondolkodtam, hogyan küldhetek üzenetet… az apádnak. Azt akartam, hogy jöjjön el veled, mert tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ideje rábíznom magam.

Meg akartam adni neki az engedélyt, hogy föllebbentse a fátylat. Azután pedig elmondtam volna neked, amit ő maga sem tudott sosem.

A lángok táncoló fényében fölcsillant a fiatalember elkerekedett szeme:

– Föllebbenteni a fátylat? Nagyuram… olyan homályosak a szavai!

– Mindjárt megvilágítom őket. Őrzöl valamicske halvány emléket az egészen kis gyermekkorodról, vagy bizonyos vagy benne, hogy Courtils-ban születtél?

– Csak az udvarházunkra emlékszem. Másra is kellene?

16 A johannita rend a legrégibb és legjelentékenyebb egyházi lovagrend. Eredetét homály borítja. Tagjai kezdetben jeruzsálemi vendégházukban zarándokok ellátásával foglalkoztak. Első elöljárójuk, Gerard, Jeruzsálem 1099-es bevétele után nagy földterületeket kapott Bouillon Gottfriedtól intézménye számára, melynek jövedelméből további házakat alapított a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek számára. Második elöljárójuk, Du Puy Raymond (1120-1160) már a muzulmánok elleni küzdelmet is kötelességgé tette, ők lettek a keresztény hit legelszántabb védői. (A szerk.)


– Talán igen, talán nem. Néhány hónapos voltál, amikor Olin a társam lett, és együtt elhoztunk Alais asszonyhoz, aki szegény meddő volt, és azt tervezte, hogy kolostorba vonul az apácák közé, ha a férje nem tér vissza a Szentföldről, ahová már öt éve távozott. Az érkezésed az ég legszebb ajándéka volt számára, és egy percig sem gondolta, hogy a férje hazudna, amikor azt mondja, hogy nem az ő fia vagy. Ezért nevelt téged olyan gyöngéden, ezért szeretted annyira, és ezért sirathatod továbbra is anyádként.

– Ó, ehhez nem kell bátorítás – szólalt meg Renaud, akinek szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. – Egyfolytában gyötör a szörnyű halála, és ennél jobban már nem is szerethetném. Ön pedig azt mondja, hogy nem az anyám? Akkor ki volt az az asszony, aki oly messzire taszított magától?