Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen érzést hagyott hátra Thibaut-ban. Nem attól félt, hogy elárulják, hisz elég lett volna beszélnie, hogy az öregember ugyanolyan súlyos helyzetbe kerüljön, mint ő maga, de ha ilyenek voltak a cinkosok, akikkel a keresztények rendelkeztek az iszlám világban, nem sok jót remélhettek. Mégis kénytelen volt beérni ennyivel, és bátorságát összeszedve tüzes imával fordult védőszentjéhez, majd megindult az alacsony ajtó felé, és bekopogtatott.

Meglepetésére könnyebb dolga volt, mint gondolta, és rövid kérdezz-felelek után a kis őrhely egyik embere nyomában találta magát egy kis árkádsor alatt, mely egy udvart fogott körül, ahol egy cédrus-fa tárta szét széles ágait. Thibaut vezetője ököllel bezörgetett egy faragott ajtón, mely kinyílt, és egy szürke ruhás férfit fedett fel, aki egy mellette álló ezüstlámpás fényénél pergamenre írt. Thibaut – bár tíz éve volt már, hogy a zsidó orvos megvizsgálta Balduint – habozás nélkül felismerte a magas homlokot a kis sapkával, a durva szálú hajat, a nagy és érzékeny orrot a dús szemöldök alatt, mely sötét szempár fölé borult. Ő volt az, Maimonidész Mózes, és a fiatalember magába fojtotta megkönnyebbült sóhaját.

Eközben az orvos elvette a levelet, melyet az őr nyújtott felé, akit egy kézmozdulattal elküldött. Elolvasta és letette, majd felállt, és komótosan szemügyre vette a látogatóját:

– Azt írják, beteg vagy. Nem látszol annak.

– Nem vagyok az, és valaki más szenved, talán lelkében még inkább, mint testében.

– Beszélj világosabban! Először is ki vagy? Mindenesetre zsidó nem… és a ruhád ellenére arab sem…

– Frank vagyok. A nevem Thibaut de Courtenay, és a jeruzsálemi király fegyvernöke vagyok.

Hirtelen fény villant a cordóbai tekintetében:

– A leprás! Nagyon rosszul lehet, hogy ide merészkedtél a halálos ellensége házába.

Már nem hat az orvosság?

– Egyetlen uncia sem maradt belőle, és a magvakért Afrikába küldött karavánok nem tértek vissza. Most már gyorsan terjed a betegség.

– Nem úgy fest!

A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut-nak nem kellett visszafordulnia, hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol.

Megfordult, és Szaladint látta maga előtt.

A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni. Csendben hajolt meg előtte. A szultán közelebb lépett, valós, nem túl magas, de a fehér turbán megnyújtotta méretéhez képest hatalmas árnyékot rajzolva a falra. Leült a könyves ládákkal teli helyiség sarkában álló, párnákkal bélelt díványra… Arannyal átszőtt, elöl felhasított barna ruhát viselt, mely látni engedte finom csizmás lábát. Kemény tekintete a fiatalembert méregette:

– Kivel akarod elhitetni, hitetlen kutya, hogy a gazdád olyan beteg, hogy az én orvosomtól koldul segítséget? Velem nem fogod: nem olyan rég láttam harcolni. Tehát mit keresel itt?

– Semmi mást, mint amit mondtam! – jelentette ki Thibaut, akinek a harag visszaadta magabiztosságát. – Egy lovag nem hazudhat: sosem hazudok! Ahogyan nem is koldulok. Ami a királyomat illeti, a vitézsége és Istenbe vetett hite felülkerekedik a testi szenvedésén, amikor eljön a csata ideje, de már a páncél súlya is fájdalmat okoz számára… Te, akinek egészséges a teste, nem értheted meg.

– Azt mindenesetre értem, hogy nekem nem érdekem segíteni neki, hogy jobban legyen, és ha az Istene lehetővé teszi, hogy így felülmúlja önmagát – elismerem, jól harcol! –, semmi szüksége más segítségre! Be kellene érned azzal, hogy imádkozol érte… De akaratlanul is eszembe jut, hogy most én győztem, és leromboltam a szép várat, melyet a „beteg” merészelt építtetni a fegyverszünet ellenére…

– Egyetlen fegyverszünet egyetlen záradéka sem tiltja az építkezést és a felkészülést a jövőre.

– Én nem így látom a dolgokat. Ami téged illet, valami azt súgja, hogy bár azt állítod, hogy sosem hazudsz, biztosan van még sok minden, amit elárulhatnál nekem.

Például azt, hogyan jutottál el ide.

– Álöltözetben, mint láthatod…

– Ez egyértelmű, de kellett legyen segítséged. Én pedig pontosan erre a segítségre vagyok kíváncsi. Ezért…

Tapsolt, mire két őr lépett be, és megragadta a felháborodott és dühös Thibaut-t.

Maimonidész megpróbált közbelépni:

– Felséges uram, mindig bölcsen cselekszel, de most zavarba hozol. Egy orvos, aki kiszolgáltatja azt, aki életét kockáztatva felkeresi őt, hogy gyógyszert vigyen beteg testvérének, becstelen és rossz ember! Csendesítsd el haragodat, kérlek, és engedd, hogy visszatérjen az urához, aki egészen bizonyosan nagyon, nagyon beteg…

– Annál jobb! A legjobb ellenség a halott ellenség. Te pedig nem szolgáltattál ki senkit. Én kerestelek fel bejelentés nélkül. Tehát megnyugodhatsz!

– Nem tudok! Ez a fiatalember úgy jött el hozzám, hogy nem titkolta a nevét, sem a posztját. Nem próbált becsapni…

A párbeszéd folytatása Thibaut számára elveszett, mert a fekete őrök minden szelídség nélkül elvonszolták a kerteken, majd egyre kevésbé szép udvarokon át, egészen egy magas és sötét toronyig, mely a palota és a város határánál állhatott. Két emelet mélységbe taszigálták egy meredek és csúszós lépcsőn, majd egy cella sötétségébe lökték. Nem kötözték meg, hisz ahogy napfelkeltekor megállapíthatta, az alacsony és erős ajtón kívül nem volt más nyílás, mint egy szűk kis négyzet a hatalmas kövek közé ékelve, melyen egy gyermek sem fért volna át, s ezt is két vasrúd zárta le.

Ott felejtették…

Legalábbis így érezte, ahogy napok és éjszakák, majd újabb napok és éjszakák teltek el anélkül, hogy bárkit is látott volna a szudáni fogláron kívül, aki fekete volt, akár az éjszaka, és hatalmas izmoktól duzzadt. Naponta egyszer ő hozott egy tál csicseriborsós gyökérlevest, egy darab kemény kenyeret és egy kis kancsó vizet. Talán néma volt, mert sosem felelt egyetlen kérdésre sem, melyet a fogoly az általa ismert összes nyelven feltett. Mintha meg sem hallotta volna.

Kezdetben néha éjszaka zajosan kinyílt az ajtó, felébresztve a foglyot, aki a falba faragott kőpadon aludt. Ilyenkor hevesen dobogott a szíve, mert azt hitte, érte jönnek, hogy a kínzókamrába vigyék, mellyel a szultán megfenyegette, de semmi nem történt: egy fegyveres férfi lépett be egy fáklyával, melyet szinte az orra alá tartott, egy percig gúnyosan nevetve elnézte, majd távozott, és Thibaut bár szégyellte, megkönnyebbülten rogyott le kemény és hideg fekhelyére. Azután csak a foglárt látta, és lassanként eluralkodott rajta az elkeseredés, majd hamarosan a reménytelenség, amikor gondolatai Balduin felé szálltak. Nemhogy a lepra nem hátrál meg, de annak az eltűnése, akit testvérének tekintett, tovább növeli szenvedését. Ráadásul a gyakran borzalmas étel és a bezártság következményeként Thibaut érezte, hogy elhagyja az ereje, hiába igyekezett mindent megenni és annyit mozogni a szűk térben, amennyit csak tudott. Előfordult, hogy teljes testében rázta a tehetetlen düh. Megszakadt szívvel gyűlölte Szaladint, akiről tömjénezői azt állították, lovaghoz illő lélek lakozik benne, miközben damaszkuszi palotájában kéjesen nevet az ellenfele agóniáján, akit pedig állítólag becsül. Ó, bárcsak inkább a kard megszokott súlyával a kezében, a nap dicsőséges sugarai alatt, harcban halhatna meg, ahelyett, hogy lassan elemészti a börtön mélye, ahol talán hamarosan táplálni is elfelejtik, és soha többé nem nyílik ki az ajtó… Talán le is pecsételik az ürülékétől bűzlő sírkamrája ajtaját.

A szerencsétlen teljesen elvesztette időérzékét.

Mégis egy este, amikor éppen végigfektette sajgó testét a kövön, hogy az egyre kevésbé gyógyító álmot várja, belépett a fekete foglár, súlyos kezét a vállára tette, és olyan könnyedén talpra állította, mintha kisgyermek lenne. Azután az ajtóra mutatott, mely mögött Thibaut két őr görbe kardjának csillogását látta. Megindultak, ismét megtéve az ide vezető út egy részét… mikor is volt?

A kihallgatásokhoz szolgáló nagy galériára vezették, ahol úgy érezte, tömeg van, mert mindenfelé színes turbánokat látott. A helyiség mélyén egy szőnyeggel borított emelvényen Szaladin ült egy rövid lábú, arany tálcaféleségen, melyet kis balusztrád vett körül. Keresztbe tett lábai látni engedték a trónszéken fekvő sötét bársonypárnát.

Gyönyörű, bíborszínű brokátruhát viselt nagy, sötétebb árnyalatú csigamotívumokkal, melynek ujját a felkaron két széles aranyhímzés szorította össze. A fekete, csillogó ékkővel díszített turbán még sötétebbnek mutatta telt, piros arcát, melyen a csüngő

bajusz kihangsúlyozta a szája sarkában húzódó megvető ráncot. A hatalmas csillárok és arannyal díszített üveglámpások fényében, melyek az emelvényt vették körül, úgy ragyogott, akár egy isten.

Az őrök a lába elé lökték Thibaut-t: térdelve, arccal a márványkövezetnek, melyet a trón előtt egy darabon nem borított szőnyeg. Gyengesége ellenére nem tűrte a méltatlan bánásmódot, és felállt, ruha-ujjába törölve az orrából szivárgó vért. Ekkor meglátta, hogy még egy fogoly van mellette, egy magas, ősz hajú és szakállú, arrogáns tekintetű férfi, akit azonnal felismert, bár most nem piros keresztes nagy fehér köpenyét viselte: Odon de Saint-Amand volt, a templomosok nagymestere. Thibaut elszégyellte magát, mert Saint-Amand, bár régebb óta volt fogságban, mint ő, jobb állapotban volt láncai ellenére. Talán egészségesebb volt a börtöne? Nem maradt ideje végiggondolni a kérdést, mert megkezdődött a párbeszéd a szultán és a templomos között:

– Gondolkoztál a vezírem javaslatán?

– Nem emlékszem, hogy bármit is javasolt volna. De felelj! Mit tettél a testvéreimmel?

– A testvéreid a próféta – százszor legyen áldott a neve! – legádázabb ellenségei, és nem terhelem velük a börtöneimet, ezt te is tudod: meghaltak. De te, aki mindannyiuk ura vagy, te nagy kereskedelmi értéket képviselsz…

– Nem többet, mint ők. Mindannyian Krisztus szegény lovagjai vagyunk.

– Ugyan! A rended mind között a leggazdagabb. Gazdagabb, mint sok király. Ezért felajánlom, hogy váltságdíj fejében kiadlak. Mondjuk…

– Ne fáradj a számolással! Egy templomos nem adhat más váltságdíjat, mint kését és övét, akár a nagymester, akár egyszerű lovag. Ez a szabály. Hiába kérsz, semmit sem kapsz, és nem látod viszont a követeidet.

Szaladin barna szemében harag villant, de tökéletesen ura volt önmagának, és csak akkor engedett szabad utat indulatainak, amikor úgy látta jónak.

– Nézd meg ezt a lovagot! Ismered? A templomos megvonta a vállát:

– Természetesen. A király árnyéka, a Courtenay fattyú. Csak azt nem értem, mit keres itt. Nem foghattad el harcban, mert sosem távolodik el a királyától.

– Maga fogatta el magát. Gyógyszerért jött az orvosomhoz, melyre az urának szüksége van.

– A soha meg nem érkező karavánok? – nevetett fel kegyetlenül az öregember. –

Tudom, hisz én magam gondoskodtam róla, hogy ne érkezzenek meg… Nyugalom, te taknyos! – tette hozzá a felbőszült Thibaut felé, akit az őrök alig tudtak lefogni, annyira magánkívül volt. – Semmi rosszat nem akarok annak a szerencsétlennek, hisz tiszteletet parancsol a vitézsége. Igazi hős, de a templomosoknak, akik nem ismerik el a királyokat, nincs mit kezdeniük egy hőssel, aki Jeruzsálem trónján haldoklik. Egyedül a rendre kellene bízni a Szent Sírt és a várost, melyet megszentel jelenlétével!

– Balduinnak halála után lesz örököse!

– Egy néhány hónapos csecsemő, aki talán nem él sokáig? Ami pedig a nőket illeti, csontjuk velejéig romlottak, és nagy szégyen lenne, ha ők viselnék a koronát. Isten nem engedné meg! Csak a templomosok uralkodhatnak!

Szaladin hirtelen felemelte a hangját:

– Lépjen közelebb, Plivani úr, akit a tripoliszi gróf küldött hozzám! Úgy tűnik, Rajmund herceg, aki bölcs és kormányzáshoz értő ember, osztja a nagymester véleményét, de nem ugyanazok az indokai.

Egy gazdagon öltözött férfi lépett szemmel látható habozással a trónhoz. Jóképű, negyven körüli ember volt a dúsgazdag kereskedő, akinek az apja hosszú évek óta élt Tripoliszban, és akinek tanácsait III. Rajmund nagy becsben tartotta… Láttára Saint-Amand vadul felnevetett:

– Senki előtt nem titok, hogy Rajmund a trónt akarja, és azt hitte, a régenssége koronázással ér majd véget. A régenssége, melyért megölette Milon de Plancyt, aki előtte töltötte be a posztot. Mindenki tudja azt is, mennyire ajnározza ezt a kereskedőt: annyira, hogy feleségül adott hozzá egy nemes kisasszonyt, akit a templomos rend udvarnagya, Gérard de Ridefort testvér kívánt nőül venni, amikor a Szentföldre jött, hogy vagyont szerezzen. A szépség szerette őt, de ez a… kereskedő –