köpött ki Saint-Amand – nagyon vonzó érveket vonultatott fel: felajánlotta, hogy a kisasszony testsúlyával azonos mennyiségű aranyat fizet érte… és Lucie de Botron signora Plivani lett! Felesleges megkérdezni, mit keres a férje Damaszkuszban!

Rajmund az ördöggel is szövetkezne, hogy király legyen!

Most Szaladinon volt a nevetés sora:

– A Próféta szakállára, mindez igazán szórakoztató. Most távozzon, messire Plivani, majd később tárgyalunk. Előbb a nagymesterrel végzek. Tehát, Odon de Saint-Amand, megmondod, mennyi váltságdíjat érsz?

– Már megmondtam: a kést, melyet már elvettek tőlem, és az övemet, melyet itt látsz.

– Ha visszautasítod az ajánlatom, kínhalált halsz. Az öregember teljes magasságában kihúzta magát, és megvető mosoly ült ki arcára:

– Így is, úgy is meghalok. Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez térek meg, bármilyen legyen is az út!

Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és térdre kényszerítették. Saint-Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán.

Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a látványba. Szemét a szultánra szegezve szélesen keresztet vetett. Azt hitte, ugyanez a sors vár rá is, ám Szaladin intett, és elvezették.

Ezután az idő visszatért nyomasztó és monoton múlásához, olyannyira, hogy a fogoly már nem is érzékelte. Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg. Még az is előfordult, hogy húsdarabok, igazi húsdarabok, nem csak nyesedékek úsztak benne. Thibaut olyan nyomorúságos állapotban volt, hogy már ezt a kevéske változást is érzékelte, és valamivel kevésbé gyengének érezte magát. Időről időre, mindig éjszaka, nagy zajjal nyílt az ajtó, és feltűnt a foglár, mögötte a kint maradt fegyveresekkel. A fogoly szíve heveset dobbant ilyenkor a gondolatra, hogy ha nem is kínzásra – ha Szaladinnak kérdései lettek volna, mostanra elvesztették sürgősségüket! –, legalábbis a kivégzésére viszik. Nem félt a haláltól, néha kívánta is, csak azért imádkozott, hogy ne nagyon lassan érje el, és egy frank lovaghoz illő méltósággal fogadhassa. Az ajtó azonban mindig visszazárult, Thibaut pedig a kőágyra rogyott homályos, sajnálatra emlékeztető

érzéssel. Minden jobb lett volna, mint itt maradni ebben az odúban!

Végül egy éjjel nem zárult vissza az ajtó. Kivezették, és fölkísérték a csúszós lépcsőn. Az őrei között

Thibaut kihúzta magát, némán imádkozott, s felkészült rá, hogy szembenézzen a rá váró eseményekkel. Különös helyre vitték: egy apró, ablaktalan helyiségbe, melyet a mennyezetről lelógó rézlámpás világított meg, s melynek falait és padlóját sötétvörös szőnyeg borította. Nagy, még sötétebb foltokat látott rajta. Felszólították, hogy készüljön a halálra, és magára hagyták…

Baljóslatú hely volt, s még baljóslatúbbak voltak a foltok, melyek csakis vértől származhattak, de Thibaut mindazok után, amiken keresztülment, ereje végére ért.

Annyi képzelőereje még maradt, hogy kitalálja, a helyiség nem a pihenést szolgálja –

hacsak nem az örök nyugodalmat –, de annyira fáradt volt, annyira átjárta az iszonyat és az elkeseredés, hogy csak egyetlen dolgot érzett: hogy a szőnyeg, akár foltos, akár nem, puha a talpa alatt. Megpaskolta, és süppedősnek találta. Annyival puhább volt, mint a kőpad, melyen eddig aludt, hogy először térdre rogyott, majd teljes testében elnyúlt, és régóta nem tapasztalt mély álomba merült. Nem érdekelte, mi történhet vele: csak aludni akart és felejteni, és arra vágyott, hogy fel se ébredjen arra, amikor a másvilágra küldik.

Amikor azonban órákkal később kinyitotta a szemét, azt hitte, máris a paradicsomba érkezett… Kárpitokkal és selyempárnákkal teli díványon feküdt egy galérián, melynek nagy, íves ablakai egy kertre néztek, ahol almafák nőttek, akár egy gyümölcsösben. Ezzel egy időben csodálatos, nagyon is földi illat simogatta meg az orrát: zöldfűszerekkel sült bárány illata, mely eszébe idézte, mennyire éhes.

Felkönyökölt: mellette egy alacsony asztalon nagy réztál állt különféle ételekkel, köztük báránysülttel. Csakhogy a tálca túlsó oldalán ott volt Szaladin is, egy hasonló díványon ült, és őt nézte. Thibaut-nak szinte elment az étvágya.

– Nem haltam meg? – kérdezte csalódottan.

– Dehogy. Előbb egyél! Majd később beszélünk. Egy rabszolga lépett oda a kézmosáshoz szükséges felszereléssel. Thibaut végrehajtotta a szertartást, majd hatalmasakat harapva nekifogott az illatos sültnek. Olyan lázasan, hogy a szultán csitítani próbálta:


– Ne túl gyorsan és ne túl sokat. Az éhezés után nem szabad sietni.

Thibaut igyekezett megfogadni a tanácsát, de túl sok finomság volt előtte, és szinte mindent megevett, majd felhajtotta a kancsó bort, mely a lakomát kísérte. Azután eszébe idézve Guillaume de Tyr leckéit a keleti udvariasságról, hatalmasat böfögött.

Vendéglátója elégedetten figyelte.

– Régóta vagyok éhes? – kérdezte Thibaut.

– A ti számításotok szerint majdnem tizenkét hónapja. Mint láthatod, közeleg a tavasz.

A templomos véres halálára visszagondolva Thibaut elfojtotta remegését:

– Miért hagytál életben?

– Mert csodálom a bátorságod. Haboztam, hogy próbára tegyem-e, de az, aki a szőnyeges szobában olyan nyugodtan alszik, hogy a kedvenc párducom szuszogása és közeledése sem zavarja meg, csak bátor lehet.

– Sovány az érdemem – jegyezte meg megvetően a fiatalember. – Hónapok óta alig alszom, és olyan fáradt voltam! A pokol tornácán is elaludtam volna.

– Nem. Amikor az emberben ott a félelem, az uralkodik felette, undorító szaggal tör elő belőle, melyet mindig felismerek. Holnap elmehetsz.

Thibaut-t szorongás töltötte el.

– Ez azt jelenti… hogy a királyom meghalt… vagy haldoklik?

– Nem. Még él. És elviheted neki, amiért ide jöttél. Maimonidész parancsot kapott, hogy készítse el a balzsamot, és csomagoljon magvakat.

– Rendelkezik mindazzal, ami kell?

Szaladin élénk tekintete elfátyolosodott egy fájdalmas gondolatra:

– Igen. Egyiptomban könnyebb beszerezni, és akár hercegi, akár nem, egyetlen család sem védett az átkozott betegségtől – sóhajtotta anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna. Thibaut meg sem próbálta faggatni, hisz a szultán máris folytatta.

– Holnap tehát elutazol. Fegyverszünetet kötöttünk. A magam részéről tiszteletben kívánom tartani: Egyiptomnak szüksége van rám, és visszamegyek oda. De addig is szeretném, ha megtennél nekem egy… szívességet!

– Szívességet? Én neked? Csak két urat szolgálok: Istent és a királyomat!

– A kettő nem zárja ki egymást. Ha el tudod hozni nekem, amit hosszú évek óta keresek, és természetesen, ha a tieid nyugton maradnak, és tiszteletben tartják a fegyverszünetet, hagyni fogom, hogy a királyod békében uralkodjon és haljon meg. És talán azt is, hogy békében nőjön fel a nővére gyermeke.

– Mit kívánsz?

– Hogy találd meg nekem a Próféta pecsétjét. Ne nézz rám ilyen rémülten! Engedd, hogy elmagyarázzam: a hedzsra negyvenedik évében, mely az ötvenhatodik a ti Krisztusotok születése után, meghalt Otmán ibn Affan, a harmadik kalifa Mohamed –

áldott legyen a neve! – és Omar után. Mekkában született, melynek az első olyan fontos személyisége volt, aki az iszlám hitre tért. Az Omejádok családjához tartozott. A Próféta – áldott legyen szent neve! – két lányát vette feleségül egymás után.


A szultán ezután elmagyarázta, hogyan választották ki Otmánt Ali, a Próféta másik veje ellenében, hogy a nagy Omar kalifa utóda legyen, aki azzal, hogy Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot elhódította a perzsáktól és Bizánctól, megteremtette az iszlám birodalmat, mielőtt egy perzsa rabszolga, Firuz meggyilkolta volna a medinai mecsetben. Az utóda, Otmán Ali Aisa vádjainak célkeresztjében találta magát. Aisa Ali felesége volt, és a Próféta kedvenc társának, Abu-Bakrnak a lánya. Az asszony azt állította, hogy előnyben részesítette a rokonait, és megtartotta magának a hatalmas zsákmány egy részét, melyet Perzsiában, Afrikában és Kis-Ázsiában szereztek. Végül az egyik pribékjével megölette. Otmán nagy balszerencséje azonban, amiért nem tudta legyőzni vádlóit, az volt, hogy már nem volt birtokában a gyűrű, Mohamed Pecsétje, melyet Gábriel angyaltól kapott az egyik éjszakai látogatásán.

– Ellopták tőle? – kérdezte Thibaut.

– Nem. Mielőtt kilehelte lelkét, épp annyi ereje maradt, hogy elárulja az egyik emberének, elvesztette egy kútban…

– Egy kútban? No de miért nem kerestette meg?

A szultán fenséges arca ritka mosollyal ragyogott fel, melytől egy csapásra megváltozott, és meglepően nyájasnak látszott.

– Talán nehéz kiadni egy ilyen parancsot, és még nehezebb teljesíteni egy csata közepén. Nem sokkal később elkövetkezett a gyilkosság, így nem maradt ideje visszatérni a helyszínre, hogy rabszolgákat eresztessen le a mélybe.

– Legalább arra maradt ideje, hogy elárulja, hol van az a kút? Ezrével lehetnek kutak az egykori birodalmában. Talán…

– Jeruzsálemben van. Csak ennyire maradt ideje, ennyit árult el annak, akinek kiöntötte a szívét abban a reményben, hogy az majd továbbadja a hallottakat a fiának.

Az az ember sietve menekült el Medinából a Tigris partjára, Takritba, ahol születtem.

Az őseim közé tartozik, és a legendássá vált titok apáról fiúra öröklődik. Az apám azonban a hit embere volt, és nem törekedett hatalomra. Bagdadba emigrált, és az akkori kalifa szolgálatába állt, majd Baalbek kormányzója lett, ahol szufi kolostort alapított. A szufik mélyen hívő muzulmánok, akik az iszlám aszketikus kezdeteihez térnek vissza. Ezen az iskolán nevelkedtem, és ezért akarom követni az ideálját, az emberi lélek tökéletesítését…

– Akkor a szultánság helyett miért nem vagy imám? – gúnyolódott Thibaut.

– Sokkal jobban elérhetném a célom a Hívek vezetőjének legfőbb posztján. De ezt a posztot egy olyan ember foglalja el, akit sokkal jobban érdekelnek a kertjei és a költői, mint az iszlám dicsősége. Ezért akarok kalifa lenni a kalifa helyett! Ehhez kell a gyűrű. Hozd el nekem, és a frank királyságra hosszú békés időszak vár, amilyen azelőtt volt, hogy a szeldzsukok 1071-ben elsöpörték az ország felett uralkodó bizánciakat és megszerezték Jeruzsálemet.

– És megesküdnél, hogy ha megkapod a gyűrűt, soha többé nem próbálod visszaszerezni Krisztus királyunk városát?

– Amíg élek? Bizonyosan nem, de tudnod kell, hogy előbb vagy utóbb Jeruzsálem újra a miénk lesz, mert a Próféta – százszorosan legyen áldott a neve! – azt írta:

„Dicsőség annak, aki szolgáját éjjel a szent Mecsettől a nagyon távoli mecsetbe küldi, melynek szentélyét megáldottuk.” A nagyon távoli mecset – Al Aksza – az, melyet egykor Omar kalifa építtetett fel, s melyet az első keresztes király a palotájául választott, mielőtt a templomosok lakhelye lett volna, ahol a lovaikat tartják! – tört ki Szaladinból hirtelen a megvetés átitatta harag.

– Ha nem hozod el a gyűrűt, melyen a szent Mohamed kézjegye látható, visszafoglalom Jeruzsálemet!

Thibaut szomorúan felnevetett, töltött egy kevés bort, és megitta:

– Miért nem indítod útnak máris a csapataidat? Tudod, hány kút van Jeruzsálemben? És azt beszélik, vannak köztük felmérhetetlenül mélyek is. Talán ha százával veted beléjük a rabszolgáidat, megtalálod a gyűrűdet, de én egyedül vagyok…

– Hamar feladod! Pedig fiatal vagy, és az ajánlatomnak fel kellene szítania a bátorságodat…

– Nem mondtam, hogy nem próbálom meg, sőt, mindent meg fogok tenni, hogy megtaláljam a pecsétet. Isten segedelmével talán sikerül is. Milyen az a gyűrű?

Gondolom, arany?

– Rosszul gondolod – vetette oda megvetően Szaladin. – Ami Allahtól – a Nagytól, a Megbocsátótól, a Mindenhatótól, százszor áldott legyen a neve – ered, nem lehet hasonló a földi királyok kincseihez: a gyűrűt egyetlen smaragdból faragták, és az ég tüze égette bele a Nevet. Az iszlám hívei, legyenek bár szunniták, síiták vagy bármi mások, mind térdet hajtanak a viselője előtt. Én pedig az akarok lenni, hogy Perzsiától Maghrebig senki se vitassa többé a hatalmam!

Beszéd közben felállt, fölébe emelkedett az őt hallgató frank lovagnak, a palotája kereteinek, Damaszkusz falainak és a tengereknek, a hegyeknek, a sivatagoknak.