Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Tekintete diadalmas fényesség felé révedt, melynek előjeleit máris megízlelhette.

Thibaut hallgatott, tiszteletben tartotta álmodozását. A szultán hamar visszatért a földre, és természetes hangon folytatta:

– Holnap elmész – jelentette ki. – Megkapod az orvosságot, és mást is… arra az esetre, ha túlságosan előrehaladott lenne a betegség. A lepra okozta halál borzalmas dolog, melyet saját szememmel láthattam. Maimonidész ad neked egy elixírt, mely megédesíti a véget.

– Köszönöm a nagylelkűséged, de ismerem a királyomat: sosem egyezne bele, hogy megédesítsék a szenvedését, éppen ott, ahol Krisztus megváltó kínhalált halt…

– Azért csak vidd el neki… és tolmácsold a tiszteletemet! Igaz is, majdnem elfelejtettem: Jeruzsálemben aggódnak Ramla uráért, Balduin d’Ibelinért, aki a foglyom. Váltságdíj fejében kiadom. Kétszázezer dinár.

Thibaut beleremegett a hatalmas számba:

– Az Ibelinek gazdagok, de ennyit sosem tudnának kifizetni. Ez királyi váltságdíj!

– Királyként is bántam vele – gúnyolódott Szaladin. – Sürgetett, hogy tűzzek ki váltságdíjat, hogy hazamehessen, és feleségül vehesse Sybilla hercegnőt, aki állítólag várja. Tehát kitűztem – sóhajtott fel Szaladin, nem nézve a beszélgetőtársára, aki nehezen értette, hogy lehet az, hogy Szaladin az álmok fellegei után úgy alkudozhat, akár egy bazári kereskedő.

– Még mindig itt van?

– Nincs. A szavát adta, hogy kudarc esetén visszajön, ezért elengedtem Bizáncba, ahol az állítása szerint a Bazileusz kifizeti a váltságdíjat… De bevallom, szívesen megismerkednék egy nap azzal a hölggyel, akinek a szépsége ekkora őrültségre ragadtat egy férfit! Az unokatestvéred, ha jól tudom?

– Igen, és valóban nagyon szép. Csakhogy nincs szíve, és félek, ezt Ramla is tapasztalni fogja…

– Az az ember, aki hagyja, hogy egy nő irányítsa, aki akkora hatalmat ad egy nőnek, hogy az leláncolja minden gondolatát és cselekedetét, nem méltó arra, hogy férfinak nevezzék… még kevésbé királynak! Pihenj még egy keveset, mert holnap hosszú lesz az út – tette hozzá Szaladin kezét a fogoly vállára téve.

– Szinte barátként bánsz velem, felség – lepődött meg Thibaut.

– Mert felmérhettem, milyen értékes ember vagy.

– És mert reméled, hogy elhozom neked a gyűrűt. Bolond kell legyek, hogy beleegyeztem!

– Nem. Jobban kell szeretned az uradat, mint saját magadat. Ha a király tiszteletben tartja a fegyverszünetet, érvényben marad, ameddig csak él!

Az út utolsó kanyarulata után Jeruzsálemet megpillantva Thibaut tudta, hogy utolsó leheletéig, utolsó csepp véréig szeretni fogja a várost. Egy magas fennsíkon emelkedett az ég és a Hinnom vízmosásai között, újjáépített ciklopszfalaival hatalmas aranygömbre hasonlított a csak rá jellemző áttetsző, tiszta fényben. A Júdea sivár hegyeiben megtett nehéz út után csodálatos látványként tárult elé a harangok, tornyok, teraszok és szépséges kupolák sokasága: baloldalt a Templom kék kupolája, melyet a török megszállók idejében Omar-mecsetnek hívtak. Jobboldalt a Szent Sír-bazilika aranykupolája, mögötte a Dávid-torony erőteljes körvonalával, a királyi toronyéval, melyen szabadon lengett a lobogó, mosolyra fakasztva az érkezőt: istennek hála Balduin még itt van, még él! Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában. Miért ne támadhatna fel Balduin is?

Olyan boldoggá tette, hogy elhozta a fellelhetetlen orvosságot, hogy azt hitte, minden lehetséges, miközben lova utat tört magának a város élettel teli utcáin.

Olyannak látta Jeruzsálemet, mint mindig is, sokszínű forgatagával, mely a napszaktól vagy az éppen ünnepelt szent fontosságától függően hol szószátyár volt, hol zsoltárokba mélyülő. Voltak szentek, akiket csak bizonyos kerületek ünnepeltek, másokat az egész város. A hazatérő azonban nem maradt észrevétlen: régóta ismerték a király fegyvernökét, gyermekkori társát, és neve megelőzte az utcákon és a tereken:

– A Courtenay fattyú! Visszatért! A törökök nem ölték meg!

Megszólították, gyümölccsel, süteménnyel kínálták – egy lány virágot dobott felé.

Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő

mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban. Eszükbe sem jutott, hogy itallal kínálják, vagy megkérdezzék, hogy van. Thibaut senkinek sem válaszolt: az első beszámolóval a királynak tartozott.

– A király – jegyezte meg valaki – szinte el sem hagyja már a szobáját, csak a tanácsba vagy a kápolnába megy.

– Annyira beteg? Akkor honnan hallatszik az énekszó, a hegedű hangja, ünnepség zaja?

– Az anyakirálynétól! Bált ad Henri de Champagne gróf és Courtenay herceg tiszteletére, akik nemrég érkeztek…

– Velem! – kiáltotta Guillaume de Tyr, aki a gyorsabb haladás érdekében papi ruháját két kézzel felemelve futott elé. – Ne tartsátok fel a kíváncsiskodásotokkal, ostobák! Menjetek a dolgotokra!

Ahogy Thibaut elé ért, az őrök és szolgák máris szétrebbentek. A férfi egy pillanatig elnézte tanítványát, örömkönnyek gyűltek a szemébe, és meghatottan ölelte magához a csodálatos visszatérőt.

– Istennek legyen hála, Thibaut! Végre te vagy az! Hol voltál? Mi történt veled?

– Szaladin foglya voltam. Damaszkuszban. Nem tudták? Igaz, nem kértek értem váltságdíjat, hisz nem harcban fogtak el.

– Sőt, titokban tartották, hogy fogoly vagy. Damaszkusz egyetlen érdeklődésünkre sem felelt. De gyere a királyhoz! Ó, istenem, milyen boldog lesz!

– Annál is inkább, mert végre meghoztam az enkobát. Hogy van?

– Nem tudom, milyen volt, amikor elutaztál, de amikor nyugatról visszatérve viszontláttam, sokként ért a látvány. Marietta szerint a betegség látható jelei nem sokat terjedtek. Mindig is bízott a visszatérésedben, és azt állítja, hogy a lepra visszafojtja a lélegzetét, és megvárja, hogy meghozd azt, amivel harcolhatunk ellene. A láz azonban gyakran gyötri a királyt.

– Mit keres itt Champagne gróf és Courtenay herceg, akiknek a zenészek játszanak?

– Keresztesek, akik a helyüket akarják megtalálni a nap alatt azzal, hogy negyvennapos zarándoklatot tartanak, remélve, hogy közben kardélre hányhatnak néhány hitetlent. Csalódottak, hogy fegyverszünet van. Champagne gróf, I. „Liberális” Henrik a francia király, VIII. Lajos sógora. A másik, Courtenay nem rokonod: VI., Kövér Lajos legfiatalabb fia, és azért viseli a te nevedet, mert a hűbérbirtok utolsó és nagyon gazdag örökösnőjét vette feleségül, és hercegnői rangra emelte. Cserébe felvette a nevét és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli: remekül megértik egymást…

Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér. A kancellár mosollyal felelt a szemében tükröződő kérdésre:

– Nagy változásokat fogsz tapasztalni. Vannak közöttük egészen sajnálatosak, sőt gyűlöletesek is, de… amit hallasz, talán az Úr vigasztalása Szűz Mária közvetítésével.

Valóban, a látvány, mely a szolga keze nyomán kinyíló ajtó mögött elé tárult, meglepően bájos, szinte irreális volt, s ezt a hangulatot erősítette a földön álló füstölőből áradó mirha illata. Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a leprás bekötözött lába mellett. Furcsa, de szép volt a kép, és beragyogta az őszinte szerelem, mely Ariane hangjában és tekintetében tükröződött… Úgy ült a pusztuló férfi mellett, ahogyan Magdolna a kereszt lábánál: a test nyomorúsága eltűnt egy emlék káprázatos fényében, mely vakká tette.

A kancellár és kísérője beléptére a lány boldogan felkiáltott:

– Messire Thibaut! Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz!

Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett, és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt. Hangjában könnyek érződtek, ahogy megszólalt:

– Áldott legyen az Úr, hogy megengedte, viszontlássalak! Azt hittem, meghaltál.

– Pedig itt vagyok, felséges királyom, és készen állok a szolgálatára! Sőt, hoztam enkobát is…

– Tényleg? Attól tartok, késő, barátom, túlságosan fáradt vagyok…

– Soha nem késő. Ön olyan remekül tud küzdeni! Együtt indulunk újra csatába.

Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása.

Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane-on állapodott meg, aki félrehúzódott.

– Hogy kerül ide? – tolult ajkára szinte akaratlanul is a kérdés, majd azonnal folytatta is: – És hol van Isabelle, úgy értem, a hercegnő, akinek szolgálója volt?

– Ne illesd szemrehányással – avatkozott közbe Balduin. – Ha valaki azt érdemel, hát én vagyok az, mert nem volt erőm elküldeni, amikor visszatért a palotába. Te nem voltál itt, és senki nem tudta megmondani, visszatérsz-e valaha. Ariane könyörgött, kérlelt… nekem pedig olyan nagy szükségem volt egy kis gyengédségre! Ezért beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal.

Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem.

A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg pillantásától követve távozott.

– Gyávának találhatsz – sóhajtotta a király –, de tudod, ha valaki oda jut, ahová én, csodálatos azt hallania egy ilyen szép lánytól, hogy szereti. Az anyám is ezt mondja, de őt nem úgy szeretem, ahogy Ariane-t… Énekel, beszél, és a betegség elszunnyad.

– És – bocsássa meg a kérdést – nem szenved ettől a közelségtől… a teste? Egykor ettől tartott!

– Tudom, de Isten megkönyörült rajtam, és kioltotta bennem a vágyat.

Felfedeztem, hogy létezik olyan szerelem, melyben egy életen át csak nézzük, hallgatjuk azt, akit szeretünk, és nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy jelen legyen. Azt hiszem, Ariane is ugyanezt érzi. Amit egy bizonyos éjszakán elszenvedett ebben a palotában, undorral töltötte el.

– Istennek legyen hála! – felelte gyengéden Thibaut. – Ha már felidézte azt az éjszakát, mely hatalmas veszélyt fedett fel számára… megszűnt volna? Már nincs ok félelemre?

– Igen. Az anyám biztosított róla. Ismét a védelmébe vette Ariane-t.

– Az… édesanyja?

Thibaut-nak a meglepetéstől a szava is elakadt. Guillaume de Tyr ezt kihasználva közbeszólt:

– Hagyd egy kicsit pihenni a királyt! – tanácsolta. – Majd én elmagyarázom. Sok minden megváltozott ebben a palotában és a Jeruzsálemi Királyságban… ahogyan a világban is, ahol gyors egymásutánban meghalt a francia király, VII. Lajos, Manuel Bazileusz, a barátunk, és III. Sándor pápa.

Enyhe kifejezés volt, hogy sok minden megváltozott, és Thibaut hamarosan lesújtva tapasztalta, egyéves távolléte alatt mekkora pusztítást hoztak a változások megszokott környezetébe. Jeruzsálem most is ugyanolyan szép volt, de úgy, mint egy gyönyörű gyümölcs, melyet belülről kukacok rágnak: felfalják a tápanyagait és megrohasztják a húsát. A legszembetűnőbb példát Heraclius szolgáltatta.

Fontosságától eltelve tért vissza a zsinatról, és sikerült megszereznie, amire régóta vágyott: a pátriárka székét, mely Amaury de Nesle halála után üresen maradt.

Guillaume de Tyr erőteljes tiltakozása ellenére, melyet az érintett sosem bocsátott meg neki, gond nélkül kinevezték, hiszen a háttérből az anyakirályné irányította a csatát.

Agnès, bár öregedett, új szeretőt talált magának, ám továbbra is szenvedélyes gyengédséggel viseltetett Heraclius iránt: ostromolta Balduint, aki éppen betegsége egyik legsúlyosabb rohamával küszködött. Agnès igazi anyai gondoskodással vette körül, és a király egy pillanatra újra szomorú kisgyermek lett, akit a gyengéd anya elringat. Beleegyezését adta a botrányos választásba, melyre a Szent Sír kanonokjai kényszerültek, részben a király parancsára, részben a Jocelin de Courtenay vezette fegyveres nyomás hatására a választás pillanatában. Voltak olyanok is, akiket megvásároltak…