A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől. És ismét megtörtént a csoda: az embereit megacélozta a bátorsága, és meggyőződésükké lett, hogy maga Szent György küzd a hősies leprás alakjában. Szaladin vereséget szenvedett, és visszavonult a Jordánon.

Ugyanakkor még nem dőlt el minden, és a szultán merész huszárvágásra szánta el magát: megszerzi Bejrútot, és ezzel elvágja a Jeruzsálemi Királyságot a tripoliszi grófságtól. Ennek érdekében átszelte Libanont, miközben egy egyiptomi flotta közeledett sebes gályákkal.

Balduin megsejtett valamit, és nem tért vissza Jeruzsálembe. Nagy, vörös és arany sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt…

Amikor kétsége sem maradt afelől, milyen célt követ az ellensége, útnak indult és Bejrút alá vágtatott, miközben parancsot adott minden keresztény hajónak, hogy siessen a fenyegetett városhoz. Olyan gyors volt a közbelépése, hogy Szaladin ismét meghátrált, ám sajnos mindent feldúlt útja mentén. Balduin diadalmasan vonult be Bejrútba, melynek lakói hősiesen ellenálltak. Még ahhoz is volt ereje, hogy üldözőbe vegye Szaladint, aki erőit ismét Aleppó és Moszul, a két utolsó város ellen fordította, mely makacsul hűséges maradt Nur ed-Din utódaihoz. Mivel a köztük és a frank királyság között megkötött szerződéseket sosem bontották fel, Balduin tiszteletben tartotta őket, és ismét meghátrálásra kényszerítette a szultánt, aki ezután bezárkózott Damaszkuszba. A leprás király szinte boldogan, hogy Isten ismét megáldotta a fegyvereit, Tyrbe vonult, hogy ott ünnepelje a karácsonyt egykori nevelőjével, aki ilyenkor minden évben félretette a kancelláriát, hogy újra csak a régi föníciai város érseke legyen. Azonban a vitéz lovagjai körében eltöltött szeretetteljes ünneplés helyett, melyben azt remélte, megmártózhat a lelke, és új erőt meríthet harcához, olyan kegyetlen, olyan váratlan csapás érte, hogy kis híján újabb lázroham tört rá.

Miután áthaladt a félszigeten elterülő nagy bíborgyapjú és cédrusfa kikötő

kapuján, és fogadta a tömeg tisztelgését, mely a megszokottnál hűvösebbnek tűnt, megindult a tiszteletet parancsoló székesegyház felé, ahol egykor az apja feleségül vette Komnenosz Máriát. Arra számított, hogy a küszöbén a papság élén szeretett Guillaume-ját találja ragyogó mosollyal és kitárt karral. Mindössze egy maréknyi feszengő pap várta, akik nem mertek a szemébe nézni, és nagy bánatba merültek arany és ezüst ruhájuk alatt. Mégis behívták a templomba misét hallgatni. Balduin visszautasította:

– Hol van Guillaume nagyúr? Hol az érseketek? – kérdezte olyan kemény hangon, hogy a többiek még inkább zavarba jöttek. – Beteg talán?

A fődiakónus előrelépett:

– Nem beteg, de… nagyon rossz az állapota. Tegnap óta nem hagyta el az érseki palotát. Legalábbis egyelőre nem…

– El kellene hagynia?

– Kénytelen lesz, felség. Kénytelen lesz…

– No de miért, ha szabad kérdeznem?

A fődiakónus szinte a pánik határán, idegesen pillantott a koronás fantomra, akit gyaloghintó-féleségen szállítottak, és alig bírt megszólalni:

– A… kiközösítési bulla tegnap este érkezett. Azóta… nem láttuk a…

Nem találta a megfelelő szót, de nem is számított, hisz a hangja beleveszett a királyt kísérő lovagok felháborodott kórusába. Balduin lecsendesítette őket:

– Kiközösítési bulla? Ki bocsátotta ki? Még nem választották meg az új pápát, és ha igen, más dolga is lehet, mint hogy ekkora igazságtalanságot kövessen el! Nem is beszélve arról, hogy időbe telne, míg megérkezik a bullája.

– A nagytiszteletű pátriárka bocsátotta ki a nevében!

– Heraclius? Milyen jogon? Kinek képzeli magát? Beszélni akarok Guillaume érsek úrral – tette hozzá Balduin erősen hangsúlyozva a címet.

A palota üres volt, hideg és baljóslatú… mindenki elhagyta, ahogyan az egy kiközösítéssel sújtott házhoz illik. Guillaume-ot a kápolnában találták. Szerzetesi csuhát viselt, arccal a földnek feküdt a kövezeten, keresztbe font karral az üres tabernákulum oltára előtt, felborult, kialudt gyertyák között. Annyira lesújtotta az aljas ítélet, hogy szinte eggyé vált a fekete márvánnyal. Mintha nem is élt volna a félelmetes magányban.

– Mindenható isten! – zokogott fel Balduin. – Mindenki maradjon kint! Egyedül megyek! Egyedül! Segíts, Thibaut! A karodat! A mankómat…

A fegyvernök máris kiemelte székéből. Akár karban is vihette volna, hisz az egykori izmok semmivé olvadtak, Balduin azonban még ép kezével megragadta a mankót, és odabicegett a mozdulatlan testhez. Lerogyott mellé, miközben Thibaut felemelte Guillaume-ot, aki elaludt a balsors súlya alatt, miután egész éjjel imádkozott Istenéhez, akitől eltiltották. Egy pillanattal később együtt sírtak a királlyal egy ölelésben, melyben ott érződött a hosszú évek alatt szövődött szálak minden ereje.

– Bocsásson meg – könyörgött Balduin –, bocsásson meg, drága mesterem, öreg barátom, bocsásson meg, hogy bűnös gyengeségemben megengedtem, hogy az a szörnyeteg, az a méltatlan pap, az a csaló megszerezze a hatalmat, mellyel megtörhette önt!

– Nem az ön hibája, gyermekem… hanem azoké, akik ki merészelték használni a betegségét. Heraclius gyűlöl engem, mert szembe mertem helyezkedni a megválasztásával. Most bosszút áll.

– Isten embere nem áll bosszút – szólt közbe Thibaut –, ő azonban sose volt az.

Mivel vádolja önt, nagyuram, hisz indok nélkül senkit sem lehet kiközösíteni?

– Megsértettem a becsületét azzal, hogy elé álltam, és nyilvánosan megvádoltam, hogy elősegítette Isabelle hercegnő elrablását a bethániai kolostorból.

– Isabelle-t elrabolták Jeruzsálem kapujából? – kiáltott fel Balduin. – Kicsoda?

– Egy maréknyi fegyveres, akiket személyesen Renaud de Châtillon vezetett.

Nyugodjon meg, az apácákat nem molesztálták, és a házat nem érte baj. Valójában, felség, a húga örömmel hagyta, hogy elrabolják – tette hozzá Guillaume keserűen –, és nagy hibát követtem el, amikor beleavatkoztam valamibe, amit az egyház elleni támadásnak véltem, valójában azonban csak szerelmi ügy volt.

– Egy kolostor kapujának a betörése mindig szentségtörés, és ha Heraclius védelmébe vette, azzal megbocsátotta ezt a botrányt. Őt kellene kiközösíteni, nem magát! Számot kell adnia! Ön továbbra is a királyság kancellárja marad.

Guillaume de Tyr felállt, és Thibaut segítségével felsegítette a királyt is: két oldalról támasztották a vállát:

– Ön is tudja, hogy ez lehetetlen, felség! A Jeruzsálemi Királyság nem olyan, mint a többi, és a pátriárkának nagyobb hatalma van, mint a királynak, hisz Istent, szent földünk igazi uralkodóját képviseli. Számomra nem marad más, mint a sivatagban vezekelni, amíg csak a Mindenhatónak úgy tetszik.

– Nem! Ezt nem engedhetem! Igazságtalanság lenne!

– Muszáj lesz – felelte szomorú mosollyal Guillaume. – A pátriárka képes lenne önt is kiközösíteni!

Ebben a pillanatban a kápolna bejáratánál maradt néhány báró közül egy magas, délceg templomos vált ki, és odalépett a szinte összeölelkezett három férfihoz. Jacques de Mailly, a templomosok marsallja volt, aki a lovagok, őrmesterek és vadászok impozáns csapatát irányította, mely a király minden hadjáratában részt vett. Hite tisztaságához és elkötelezettségéhez harminc éve ellenére máris legendás vitézsége ért fel. Térdre ereszkedett Balduin előtt:

– Engedelmével, felség, az egész templomos rend és főképpen a nagymester véleményét szeretném tolmácsolni, mert szemernyi kétségem sincs afelől, mit mondana.

– Tegye, marsall, és legyen áldott, ha segíteni tud ebben az ügyben, mely oly fájdalmasan érint.

– A templomos lovagok, akik nem vettek részt a pátriárka megválasztásában, és egyedül szentatyánk, a pápa irányítása alá tartoznak, Krisztus köpenyének bemocskolásaként értékelték egy bűnöktől rothadó rossz pap kinevezését, akit minden jó ember elítél. Ugyanakkor nem áll hatalmunkban feloldani a felavatott pátriárka kibocsátotta kiközösítést. Egyedül a pápa teheti meg.

– Ezzel egyetértek – mondta Balduin. – Ezért is indítok követet azonnal őszentségéhez…


– Követet, akit megölnek, még mielőtt hajóra szállhatna? Bocsásson meg, felség, de jobbat is tehet. Az új pápa, II. Luciusz, akitől a római közösség továbbra is megtagadja a belépést az államába, bejelentette, hogy a zsinathoz fordul, melyet Veronában tartanak, a városban, melynek érseke volt. A nagymesterünk, Arnaud de Torroge néhány napon belül indul. A nevében azt javaslom, hogy Guillaume érsek úr kísérje el, és maga vigye el az üzenetet. A templomosok hajóján, a templomosok védelmében biztosan célba ér. És szerintem ezzel sokkal inkább szolgálná Isten dicsőségét, mint azzal, hogy éhen hal a sivatagban.

A széken, melyre visszaültették, a leprás nyomorék keze megremegett a felindulás alatt, mely tükröződött hangjában is:

– Áldott legyen, marsall úr, és önnel együtt a templomosok is, hisz kihúzzák a tüskét a szívemből, és reményt adnak annak, akit mindig is apámként tiszteltem. Az elválás kevésbé lesz kegyetlen. Jeruzsálembe érve magam kísérem majd a hajóhoz…

Két héttel később Akra kikötőjében Balduin és a bárói a partról figyelték, ahogy a templomosok hajója a hosszú evezők csapásai alatt távolodik, akár egy nagy százlábú a kék vízen. Azután a mólót elhagyva a templomos kereszttel díszített nagy vitorla felsiklott az árbocra. Már nem lehetett kivenni Guillaume de Tyr alakját, aki mellett védelmezőn ott emelkedett az öreg nagymester magas, szikár alakja hosszú fehér köpenyében. A fátyol alatt, melytől most már sosem vált meg, s mely egész testében takarta, a leprás király felzokogott, de körülötte sem a fiatal, sem az idősebb bárók –

Belin, Arszuf, Ashod, Engaddi és egyéb grófságok urai – nem titkolták felindulásukat.

Thibaut nyíltan siratta az elutazó férfit, és talán a lányt is, aki hagyta magát elrabolni.

Még a főparancsnok, Amaury de Lusignan is dühödten rágcsálta a bajsza végét.

Lelkében a kormányzat embere volt, és gyűlölte Heracliust. Nem annyira azért, mert továbbra is lassan megunt, idősödő szeretője kedvence maradt, sokkal inkább azért, mert botrányos életével besározta a Szent Sírt.

– Felség – szólalt meg –, megakadályozhatjuk, hogy az az ember még többet ártson? A pátriárkái palotában nyíltan együtt él a szeretőjével, azzal a Paque de Riveryvel, akit a nép csak pátriárkanének gúnyol!

– Megválasztották – sóhajtott fel Balduin –, és én is hibás vagyok ebben. Királyabb nálam a városban, és ha el akarnám mozdítani, engem is kiközösíthet… Menjünk! A hajó messze jár…

Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál…

Sajnos egy olyan vérmérsékletű ellenféllel, mint Szaladin, Balduinnak szinte lovon kellett volna élnie. A következő tavaszon végül Moszul és a bevehetetlennek tartott Aleppó elesett a kormányzóik ügyetlensége miatt, akik talán túlságosan is számítottak a frank királyra, aki annyiszor a megmentésükre sietett már. Most már az egész muzulmán Szíria Szaladiné volt, aki Damaszkuszba ment, hogy kiélvezze diadalát. A nagy, csendes fehér város kitörő örömmel fogadta.

Balduin becsülete ezt nem tűrhette. Ismét hadba szólította báróit, és megindult Szephoria szökőkútjai felé. Hagyományosan itt gyülekeztek a keresztény urak Galileában, Názárettől északra, a tibériási úton. Sok évszázaddal korábban itt állt Jákob és Erzsébet háza, ahol Keresztelő János meglátta a napvilágot, és ahol Szűz Mária csodálatos várandósságának három hónapját töltötte. Minden megkeresztelt ember számára szent volt ez a hely. A lepra mégis itt taglózta le a fiatalembert…

Pedig diadalmas reggel volt, melyen Galilea dombjai, a Hermon hegy lankái új fűvel és mezei virágokkal teltek meg. Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban, amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott… és Szultán lábához esett. Amikor levetkőztették, iszonyattal látták, hogy az egyik lába térdnél magától levált…

Azt hihették, közel a vég. A szerencsétlen betegre élete legsúlyosabb rohama tört.

Názáret kastélyában, ahová vitték, annyira végzetesnek tűnt az állapota, hogy oda sietett Agnès, Sybilla és a férje. Amíg még a király valamennyire eszméleténél volt, el kellett érni, hogy megnevezzen egy régenst a kis Balduin kiskorúsága idejére. Sybilla, aki máris anyakirálynőként látta magát, szokatlanul ékesszóló volt. Kihasználva sógora távollétét, aki a szephoriai kutaknál maradt a hadsereggel, sikerült meggyőznie a beteget imádott férje kiváló tulajdonságairól. Balduin alig ismerte Guy de Lusignant, a roham pedig elhomályosította a gondolatait, és hagyta, hogy rávegyék, hogy arra az ostoba alakra bízza a régensséget, akit a természet szokatlan szépséggel áldott meg.