Első ránézésre így volt természetes, hisz a haldokló egyidejűleg kijelentette, hogy a szokást követve maga mellé emeli a trónra a kis Balduint, aki utódja lesz majd. Miután ezt elérték, és a király valamivel jobban lett, Agnès megparancsolta, hogy vigyék jeruzsálemi palotájába, miközben az új régens csatlakozik a főparancsnokhoz a sereg élén. Ahogy a férfi gőgösen és arrogánsan megérkezett, a főparancsnok nem titkolta, mit gondol:

– Ha beleavatkozik az irányításba, a katasztrófába menetelünk – sóhajtotta. – Isten oltalmazza a királyságot!

A jövő hamarosan őt igazolta.

Eközben Jeruzsálemben, míg a város a nagy közös imádságoktól zúgott, és a Szent Sír-templomban a pátriárka, aki elragadtatva fogadta az események alakulását, hisz így elkerülhette az összecsapást a királlyal, miséket mondatott, melyek álszentsége csak sérthette az Urat, a fügés udvar feletti lakosztályban Balduin emberfeletti akaratával ismét felülkerekedett az emésztő kóron. Lement a láza, és visszanyerte tiszta tudatát és ítélőképességét. Az ágya mellett egymást váltó Thibaut, Marietta, Ariane, Joad ben Ezra és Agnès, akinek önzése mögül őszinte fájdalom sütött át, érték el a csodát. No de milyen áron! A király többé nem tudott felkelni, lába és karja felpuhult, szinte megvakult, és hullaszagot árasztott, melyet balzsamokkal, illatos vizekkel és arábiai füstölőkkel próbáltak elnyomni.

– Az eredményt látva eltűnődöm, igazunk volt-e, hogy mindenáron ki akartuk szakítani a halál karmaiból – mondta egy este Ariane-nak Thibaut, aki sokat gondolt a végső „gyógyszerre”, melyet Maimonidész-től kapott, amikor elhagyta Damaszkuszt. –

Megváltás lenne a gyengéd halál…

– Talán, de Balduin még nem kívánja, hiszen tudja, hogy a királyságnak még szüksége van rá. És nekem is, azt hiszem…

– Magának is? – mordult fel Thibaut. – Azt merészelné állítani, hogy még így, élő

halottként is szereti?

– Mindig is szeretni fogom, mert a lelkem megismerte a lelkét, és egymásnak születtünk. Az örökkévalóságban, ahol egyszer csatlakozom hozzá, örökre együtt maradunk. Ez a szerelem! A szerelem, melyet Isten elvár tőlünk.

Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és megmérgezte álmait. Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ. Nem sokkal később mégis magyarázatot kapott.

Eközben a javíthatatlan Renaud de Châtillon nem maradt tétlen. Mivel a királyság határvonalainak védelmével bízták meg, nem vett részt a legutóbbi északi hadjáratban.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren el akarta vágni a zarándokútvonalakat. Ennek érdekében hagymázas tervet dolgozott ki: megszerzi a Próféta holttestét, egy ládába teszi, és elviszi Kerakba, ahol a muzulmánok csengő aranyak fejében nézhették volna meg, busás jövedelmet biztosítva a Jordánon túli területek urának.

A tengeri ellenőrzés biztosítására Renaud nem habozott hajókat ácsoltatni, melyeket darabokban, teveháton szállítottak Akabába. Ott összeállították és vízre bocsátották őket a Vörös-tengeren az egyiptomi és hedzsaszi partok felé: megtámadták a muzulmán hajókat, feldúlták a kikötőket, megakadályozták a karavánok útnak indulását, és leállítottak minden kereskedelmet, ami nem Renaud hasznát szolgálta, aki soha nem látott pompával kívánta megülni mostohafia, Onfroi de Toron és Jeruzsálemi Isabelle hercegnő esküvőjét…

Az őrült vállalkozás természetesen elbukott, és a pompa nem éppen olyan lett, amilyennek Renaud szánta.


* * *

A moabi Krak, melyet negyven évvel korábban építettek kemény, vörös és fekete vulkáni kövekből, hatalmasan és nyugtalanítóan emelkedett a fennsíkon, melynek koronája és kikezdhetetlen védelmi bástyája volt, s mióta Renaud volt az úr, állandó fenyegetést jelentett a Szentföld és a Vörös-tengert a mediterrán vidékkel összekötő

karavánutak számára. Egy gigantikus, mindössze néhány lőréssel ellátott, lobogókkal teli négyszögletes torony alkotta fő elemét, mely fenyegető ujjként meredt a völgy felett a kék égre. Innen indultak ki az erős falak, melyeket további tornyok szabdaltak.

Ezek fogták közre a vár életét: a víztárolót, mely az ég kékjét tükrözte, az istállókat, a hátsó és első udvarokat, a dísztermeket, ahol azon a napon a mesés lakomára készültek, melyen nemsokára a gyakran messziről, akár Jeruzsálemből érkezett nemes vendégek foglalnak majd helyet. Pompás ünnepséget terveztek, mely teljesen felforgatta a kastély életét. Mindenfelé szolgák szaladtak, zenészek hangolták hangszereiket, és a hatalmas konyha úgy zúgott, akár egy felbolydult méhkas.

A hölgyek lakosztályában Isabelle az udvarhölgyek segítségével felöltötte a pazar, arannyal átszőtt korallszín brokátruhát, melyet este a férje ágyába lépve vet majd le. Ez volt a jele az átmenetnek a gyermekkor gondtalan napjaiból az asszonyi élet felelősségébe, de legfőképpen a szerelemről szőtt magányos álmokból a testi valóságba.

A valóságba, melyet alig tizenöt éves teste vágyott, hiszen a férfi, aki oda vezeti, szíve választottja volt, s egyben a világ legszebb lovagja. Isabelle tudta magáról is, hogy nagyon szép, mindenben méltó a vőlegényéhez, és az öltöztető lányok egymással versengve áradoztak a párosukról és a nászúkból születendő gyermekekről.

Első pillantásra beleszeretett Onfroi-ba. Kissé meglepett volt ez az első pillantás, mert nagy hasonlóságot fedezett fel Thibaut de Courtenay-val, akit addig szintén szeretni vélt. Mint a fegyvernök, Onfroi is barna hajú és szürke szemű volt, Onfroi tekintete azonban, igaz, még csak tizenhét éves volt, csak életörömtől, simogató gyengédségtől csillogott, míg a fattyúéban néha az acél hideg villanása látszott. Azután Onfroi beszélt hozzá, elragadó dolgokat mondott, szép szerelmes dalokat énekelt, és amikor Isabelle engedélyezte az első csókot, selymesen lágy volt az ajka, akár egy rózsaszirom. A hercegnő nem értette, hogyan történt, hogy egy csapásra megszűnt szeretni Thibaut-t, hogy testestül-lelkestül Onfroi-nak ígérje magát, elviselje anyja haragját, a mostohaapja, Balian szomorúságát, aki nemes és vitéz lovag volt, és akiben igazi apára talált, Ariane bánatát, aki nem értette, hogyan változhat meg ilyen hirtelen a szerelem, és elhagyta őt, hisz ez a szerelem eltávolította királyi fivérétől, és természetes ellenfelei táborába állította.

Néha azonban még gondolt Thibaut-ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa módon Onfroi ellen vétett volna ezzel. Nem véletlenül volt félig bizánci…

A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó, hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles, igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek. Hirtelen azonban félbeszakadt vidám csacsogásuk. A toronyból teli torokból elharsogott kiáltás visszhangzott végig a kastélyon:

– Riadó! Riadó! Jönnek a törökök!

Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel, ostromgépekkel vonult ellene.

A Krakban hatalmas riadalom támadt, kivéve a várúrnál, aki miután megvizsgálta a helyzetet, kiadta a parancsait: először is rombolják le a kastély és a város közötti összeköttetést, mivel az első csapás a várost éri majd. Azután torlaszolják el a Krak kapuit, és ne nyissanak utat a védelmet kereső városiaknak.

– Így időt nyerünk, hogy jobban felkészülhessünk – jelentette ki –, és először is megüljük az esküvőt, mintha mi sem történt volna. Istennek hála elég raktárkészletünk van, hogy hosszú ideig kitartsunk.

– Normál időszakban talán – vetette ellene a felesége –, de sok vendégünk van…

– Akik mind védők lesznek, hiszen nem tesszük ki őket. Ami a fia házasságát illeti, minden készen áll, és nem látom okát, miért halasztanánk el. Álljon fel a menet, és induljunk a kápolnába!

– Drága uram, tudja, milyen hatalmas sereg közeledik? Nem titkolom, hogy aggódom…

– Rosszul teszi. A kastély minden másnál erősebb. Sokáig kitarthat egy hadsereg ellen. Különben is segítséget hívunk.

– Kit? A király szinte már halott!

– Ha ő nem is tud eljönni, majd ideküld valakit! A szavát adta. Különben is vannak barátaink Jeruzsálemben. Máglyát rakatok a nagy tornyon.

Ezután megtartották az esküvőt, az eltervezett pompával, ám igencsak nyugtalan jelenlévőkkel. Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban. Onfroi ügyet sem vetett rá. Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére.

A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős-e a kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól. Különösen az asszonyok, hiszen a férfiak közül sokan inkább a csatát választották volna, de a ház ura mindenkit megnyugtatott: a vár készleteivel hónapokig kitarthatnak.

Étiennette asszonynak támadt egy ötlete, melyet a férje megkérdezése nélkül azonnal meg is valósított: megparancsolta néhány szolgának, hogy egy kosárba készítsenek össze ételeket és italokat, a lakoma egy részét, és elküldte őket Szaladinhoz üdvözletével és egy levéllel együtt, melyben emlékeztette a szultánt arra az időre, amikor egyszerű kapitányként a moabi Krak foglya volt. Fogoly, akivel meglehetősen jól bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával. A szultán kikérdezte a szolgák vezetőjét:

– Tudod, hogy a kastélynak melyik részében található a nászszoba, vagyis melyik lesz az ifjú házasok lakrésze?

A férfi a kápolnához legközelebb álló épületre mutatott.

– Mondd meg a nemes hölgynek, hogy a múlt emlékére, mely kedves nekem, a fia nyugalomban élheti meg a nászéjszakáját: ma éjjel nem fordítom arra a toronyra a katapultjaimat és az ostromgépeimet!

Az éjszaka ezután valóban olyan békés lett, mintha egyetlen hadsereg sem ólálkodna a vár körül, amikor azonban kivilágosodott, Szaladin, miután nagy sárga sátra előtt a felkelő nap felé fordulva elmondta imáját, kiadta a parancsot a támadásra.

Nyolc erős ostromgép kezdett hatalmas köveket lőni a várra, miközben az íjászok olyan sűrű nyílzápor alá vették a falakat, hogy szinte képtelenség volt kiemelkedni mögüle és viszonozni a lövéseket.

Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel.

Akik tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon túlra, mint felesleges éhes szájakat. Isabelle felfedezte, hogy szépséges férje gyengéd szerető, és elvarázsolt percekben részesíti, de a legkevésbé sem ég a vágytól, hogy a vár védelmére siessen.

– Elsősorban önt kell megvédenem, drága királynőm, és ehhez maga mellett kell maradnom.

Isabelle gondolatait hamar elterelték az újabb simogatások. Mégis előfordult, hogy a hősies leprás húga azon tűnődött, vajon a bátyja… vagy valaki más képes lett volna-e ennyire elfeledkezni arról, hogy egy ostromlott várban a lovag helye nem a felesége hálószobájában van, bármennyire friss házasok is… Onfroi azonban olyan szép volt, és olyan gyönyörűen beszélt a szerelemről!

Jeruzsálemben eközben az őrszemek észlelték a Krak segélykérését. Összeült a tanács, hogy eldöntsék, mit tegyenek, de fizikai gyengesége ellenére a király senkinek nem engedte, hogy helyette uralkodjon, legkevésbé a sógorának, akinek hamar megítélhette bizonytalanságát és teljes alkalmatlanságát a kormányzásra. A tanács ezt akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség, melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű: két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor benyomását keltve. Nem sokáig tartott a vita: