Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Kiadtam a parancsot, hogy gyújtsanak tüzet a Dávid-torony tetején. Így a krakbéliek tudhatják, hogy a segítségükre sietünk.

– No de felség – próbált közbelépni Heraclius –, éppen azt vizsgáltuk…

A fekete szobor felé fordult:

– Ki merészel vizsgálatról beszélni, amikor azt mondom: „akarom”? Összehívjuk az embereket, és indulunk.

A pátriárka gúnyos mosolyt engedett meg magának: azt hitte, semmit sem kockáztat, mert azt beszélték, a király gyakorlatilag megvakult.

– Ön nem mehet, felség! Nincs abban az állapotban…

A következő pillanatban hátrahőkölt, mintha találat érte volna. A király hangjában csengő megvetés felért egy ökölcsapással:

– Bármilyen legyen is az állapotom, Isten segedelmével még harcba tudom vezetni az embereimet. Ami magát illeti, Heraclius, törődjön egyszer az életben azzal, ami magára tartozik! Imádkozzon, ha még képes rá!

– De felség…

– Megmondtam! Uraim – tette hozzá a tanács többi tagjához fordulva –, Renaud de Châtillon megsegítette a királyságot Mongisard előtt a Dávid-torony tetején égő tűz hívására. Megesküdtem, hogy bármit is tegyen, viszonzom a tettét, ha bajba kerül. Ez becsület kérdése, bár a pátriárka nem ismeri e szó jelentését!

* * *

Másnap a hadsereg, melynek élén a beteget szállító kocsi haladt, elérte először Segort a Holt-tenger déli csücskénél, megállt egy kis időre, míg megitatták a lovakat, és megpihentek a talpasok, majd folytatta az utat Moab földje felé, mely egykor nagyon gazdag volt cukornád–, gabona– és gyümölcsültetvényeivel, s ahol azonban ma a pusztítás széles barázdái látszottak. Balduin a lázzal küzdött, és két oldalról mindig támogatta Thibaut és Balian d'Ibelin, aki szinte fanatikus rajongással vette körül királyát, akiben vértanúságot szenvedő szentet látott. Végre látótávolba kerültek a Krak fekete falai, de Szaladin sárga sátra nem volt sehol, és az északi horizontot ellepő

sűrű porfelhő jelezte, hogy az ostromlók összecsomagoltak és elmenekültek.

Megtudva, hogy a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna, lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a Krak bajkeverője ellen… Ennek ellenére Damaszkuszba visszaérve elfogadta a díszruhát, melyet az új kalifa küldött neki.

Krak városában, ahol a lakosok a kocsija nyomát csókolták, Balduint diadalünneppel fogadták. A fátyol ismét fehér lett, nehogy túlságosan megindítsa a nép képzeletét. Renaud de Châtillon és Étiennette asszony térdre ereszkedve várták, a hölgy hálakönnyekkel szemében, melyeket a király a tőle megszokott jósággal fogadott, és melyeknek köszönhetően a javíthatatlan férj elkerülhette az egyébként jogos haragot. Azután Isabelle lépett évek óta nem látott fivére elé férje karján. Ő is térdet hajtott a furcsa fehér fátyolalak előtt, akiből tömjén és mirha füstje szállt fel, mintha csak az újszövetséget kívánná megpecsételni. Végtelenül gyengéd és szeretetteljes volt a hang is:

– Ha boldog, Isabelle, nincs mit megbocsátanom. Mindig is drága kis húgocskám volt, és szeretném, ha megölelhetném. Bár ez lehetetlen, tudnia kell, hogy a boldogsága mindig is sokkal többet számított nekem, mint a politika követelményei.

Egyszerűen csak azt reméltem, máshol találja meg…

A fiatal feleség lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatta. Most felemelte az arcát, és tekintete összetalálkozott Thibaut-éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett. Még magasabbnak tűnt, mint a múltban, a büszke arc vonásai elmélyültek, megkeményedtek, lebarnultak a csatamezők napsütésében. A mélységes kétségbeesés, mellyel őt nézte, rettenetes szépséget kölcsönzött neki, és Isabelle képtelen volt elfordítani a tekintetét a szürke szempártól, melyet oly gyengédnek ismert, most azonban kemény volt, akár a kő…

Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé Thibaut-ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet mond királyi sógorának. Igaz, még nagyon fiatal volt, hisz éppen annyi idős, mint Thibaut volt a szerelme idején, de a hercegnő érezte, hogy az évek múlása nem fogja közelebb hozni a csodálatos és hallgatag lovaghoz, akit azt hitte, már régen elfelejtett.

Képtelen volt tovább elviselni a jelenlétét, mely kegyetlen megbánást ébresztett fel benne, felzokogott, és visszafutott a kastélyba. Onfroi gyengéd szavakkal, és mivel félreértette, és Balduin rossz állapotának tudta be az elkeseredését, elkerülhetetlenül ügyetlen vigasztalással sietett utána, de a hálószobájuk előtt zárt ajtóba ütközött.

– Hagyjon, kérem! – felelt szólítására sírós hangon a hercegnő. – Bocsásson meg, de muszáj egyedül maradnom.

A fiatalember megvonta a vállát, és duzzogó beletörődéssel csatlakozott azokhoz, akik vendégségbe érkeztek az esküvőre, de egy ostrom fogságában találták magukat, melyben az életük is veszélybe kerülhetett. Ittak, koccintottak, énekeltek örömükben, de mindenkinek csak egy vágya volt: hazamenni!

A jeruzsálemi királyok temetkezési kápolnájában, a Szent Sír oldalában a márványlap lezárta IV. Balduin meggyötört testét a papok komoly éneke, az asszonyok zokogása és a tömjén füstje mellett, mely a földre állított négy nagy füstölőből szállt fel sűrű oszlopokban. Azután minden elcsendesedett, és lassan távoztak a résztvevők: elsőként a pátriárka a Szent Kereszttel, azután fehér gyászfátylában az elhunyt anyja és nővére, az előbbi bottal támogatva testét, melyet meggörnyesztett a hasába nyilalló fájdalom, az utóbbi egyenes háttal és büszkén, kézen fogva vezetve a kis Balduint, ötéves fiát, aki V. Balduinként trónra lép, és másnap megkoronázzák. Mögöttük haladt a régens, III. Tripoliszi Rajmund a királyság nagyjainak és a katonai rendek, a templomosok és az ispotályosok nagymestereinek élén. Őket követték a többiek.

Egyetlen ember maradt…

Sárga viaszú gyertyák égtek a sír körül néma, mégis élő őrséget állva, hisz lángjaik életre keltették a mozaikokat és a boltívek aranydíszeit, és megtáncoltatták a hosszúra nyúlt árnyékokat. Thibaut letérdelt az új márványlap mellé, és ráfektette a kezét, ahogyan sokszor fektette a mártír király ágyára is a tágas, hűvös szobában, a fügés udvar fölött. Így próbált még egy kicsit vele maradni. Olyan üresnek tűnt hirtelen a világ!

Tegnap még itt volt a palota nagytermében, ahová vitette magát, hogy a bárók előtt haljon meg, akiknek jelenlétéhez ragaszkodott utolsó óráiban. Megcsonkított teste egy kemény hordágyon feküdt, fekete fátyollal takarták le, fejére töviskoronát tettek, ahogy kívánta. A vak, de emberfeletti akarattal bíró haldokló elmondta végakaratát a férfiak és nők tömegének, akik csak a halálát várták, hogy vérszomjas farkasokként vessék magukat a királyságra. Mégis csendben hallgatták, szent rémület vett erőt rajtuk a még mindig szép hang hallatán, mely mintha a túlvilágról érkezett volna: holnap megkoronázzák a gyermeket, és nagykorúságáig mindenki engedelmességgel és hűséggel tartozik Rajmund grófnak, akit Balduin visszahívott, amikor látványossá vált Guy de Lusignan tehetetlensége, jelentéktelensége és alkalmatlansága. Megparancsolta a báróknak, hogy esküdjenek fel rá. Mindenki engedelmeskedett, bár csak foghegyről és gyűlölettel a szemében. De megtették. Azután eljött a halál, olyan lágyan, hogy csak abból vették észre, hogy nem hallják többé a hangját…

Thibaut-val is közölte végakaratát, de a szobája meghittségében.

– Vedd feleségül Ariane-t – mondta –, mert veszélyben lesz, ha meghalok. Tudom, kit szeretsz, de tőle már semmit sem remélhetsz, és tudod, mennyire fontos nekem Ariane. A feleségedként védelmet élvez majd.

A fájdalomtól feldúlt lánynak azt mondta:

– Íme, a férjed! Mostantól őt kell követned. Majd ő vigyáz rád…

Ariane azonban szokatlan határozottsággal visszautasította. Most először mondott ellent szerelmének.

– Egy asszonynak szolgálnia kell a férjét, én pedig nem akarok más urat, mint Isten urunk. Bocsáss meg, hogy nem teljesítem az akaratod, drága felség! Szeretnék belépni az ispotályos apácák közé, hogy a betegeknek szenteljem az életem. Így örökre hű

maradhatok hozzád!

– Nem érdemlek meg ekkora szerelmet, de vigasz számomra, hogy Istenre bízhatlak…

Ahogy a lány eltávolodott kissé, hogy friss vizet hozzon, Balduin magához intette Thibaut-t:

– Te magad kíséred majd oda, fivérem, de a feladatod nem ér véget ennyivel…

Féltem őt… Esküdj meg, hogy vigyázol rá… a távolból. És… Isabelle-re is!

– Esküszöm!

A király halálát követő éjszaka Ariane eltűnt a palotából hűséges Teklájával.

Marietta nem tudott magyarázattal szolgálni. Ő is készülődött, hogy visszatérjen Askalonba, ahol volt egy kis háza és egy unokahúga. Thibaut úgy gondolta, a lány biztosan szívesebben ment el egyedül a kolostorba, és nem nyugtalankodott. Éppen elég volt számára a saját bánata, és végig kellett gondolnia a jövőjét, hiszen nem volt mása, csak a lova és a fegyverei. Kóbor lovag lesz, mint oly sokan? Igaz, a királyság régense szívélyesen felajánlotta, hogy a szolgálatába veszi, de Thibaut, bár elismerte államférfiúi tehetségét, nem szerette annyira Tripolisz grófját, hogy hűséget és lojalitást esküdjön neki. Nem tudta elfelejteni a Szaladinnal és emírjeivel fenntartott ügyes titkos kapcsolatokat, és óvakodott a férfitól…

Sokáig ott maradt, térdepelve a hideg márvány mellett, mely a keze alatt átmelegedett, és fájdalmasan arra gondolt, hogy közeledik a húsvét, a feltámadás ideje, de Balduin nem támad fel többé. Homályosan választ remélt a még meg sem fogalmazott kérdésére, amikor egy erős kéz megszorította a vállát. Hátrafordult, és egy templomos lovagot látott maga mögött. Beletelt néhány pillanatba, míg felismerte benne a több éve eltűnt Adam Pellicorne-t.

– Nem maradhat itt – szólította meg a picardiai. – Aki itt nyugszik, és akinek hősi lelke mostanra az örök dicsőség ruháját öltötte fel, nem akarná. Az életre kell gondolnia. Önmagáért, természetesen, de leginkább Isten szolgálatára.

– Senkit sincs kedvem szolgálni többé. Istent sem, azt hiszem! Igaz is, hol volt ennyi évig? Én fogságban voltam, de magának nem kellett volna a királyunk mellett maradnia?

– Ahhoz az kellett volna, hogy megengedjék. Menekülnöm kellett, hogy életben maradjak… vagy legalábbis hasznos lehessek még. El kellett hagynom Jeruzsálemet, és menedéket kerestem…

– A templomosoknál, ahogy a ruhájából látom? Belépett közéjük…

– Már korábban is templomos voltam… régóta. De ne maradjunk itt! Ez a hely túlságosan szent az emberek dolgaihoz, és sok mindent kell elmondanom.

Thibaut örült, hogy viszontlátja a barátját, akiről azt hitte, örökre eltűnt a szeme elől, és elindult vele. Felébredt a kíváncsisága is, egyértelműen bizonyítva, hogy nem áll készen a teljes lemondásra. Végül is csak huszonhat éves volt, és fiatal ahhoz, hogy a halál felé forduljon, kivéve, ha karddal a kezében, a csatamezőn várta.

A két férfi elhagyta a Szent Sír-templomot, melyet a papok másnapig bezártak, hogy senki ne zavarja meg őket az elhunyt lelki üdvéért folytatott imáikban, és megindultak a Füvek utcája felé, mely a naptól védő boltíveivel olyan volt, akár egy alagút. Itt sorakoztak a gyümölcs– és fűszerárusok boltjai, de a gyász napján minden üzlet zárva tartott, nem valamiféle parancsot, hanem az egyhangú népakaratot követve. A város négy kerületének lakói, akár frankok, örmények, görögök vagy zsidók voltak, siratták a fiatal, rendkívüli királyt, akinek hősiessége mindenkiben csodálatot ébresztett – még Szaladinban is, akiről azt beszélték, máris sajnálta a lovagias, emelkedett szellemű ellenséget, akiben néhányan Krisztus megtestesülését látták. A bezárt boltok ellenére a levegőben ott lebegett a fahéj, a bors, a kakukkfű, az alma, a datolya, a sárgadinnye és minden más megszokott árucikk illata. Ugyanilyen elhagyatott volt a Templom utca is, melynek végén a nagy sétatér nyílt, ahol a rend háza állt, valamint a frissen felépített temploma és a kápolnája, mely egykor a Harám esz-Serif, egy régi mecset volt, ahogyan maga a kolostor is.

A kolostort Al-Akszának – a távolinak – hívták, és az első keresztesek királyi palotának használták, mielőtt II. Balduin újjáépítette volna a nagy erődítményt, melynek a Dávid-torony alkotta a központját. A másik, kerek és kupolával fedett tornyot Omar kalifa építtette az Angyal szikla köré: a templomosok Szűz Máriának szentelték, mint minden templomukat. Pellicorne errefelé irányította lépteiket. Széles lépcsők vezettek ide, ahol leülhettek az árnyékban anélkül, hogy bárki megzavarta volna őket.