Útközben egyetlen szót sem szóltak, talán, mert illetlenség lett volna a beszéd a bánatába burkolózó, néma városban. A teraszon könnyű szél fújt, magával hozva a palesztin mezők és dombok tavaszi virágainak illatát: a krókuszét, a vadliliomét, a kardvirágét és a kökörcsinét, az árvácskáét és az aszfodéloszét. Itt nyugodtan beszélgethettek: senki nem hallhatta őket. A napsugár megcsillant a Szűz Mária-templom csúcsának nagy arany keresztjén… Thibaut-t kérdések gyötörték:

– Miért hozott ide? Máshol nem beszélhettünk volna? Csak egyszer jártam itt, a király megkoronázásakor.

– Azért jöttünk ide, hogy itt is maradjon! Ez az egyetlen hely Jeruzsálemben, ahol biztonságban van. Ha a palotában maradt volna, mostanra a legsötétebb cella mélyén ülhetne, ahonnan reménye sem lehet, hogy valaha kikerül. Ezért mentem el magáért.

Nincs többé ura, ne felejtse el, és az udvarnagy még a leprás király emlékét is el akarja törölni, akitől annyira félt. Mindennek el kell tűnnie, és az asszonyoknak, akik szolgálták, igazuk volt, hogy elmenekültek.

– No de hogyan? Nem az udvarnagy a régens, hanem a tripoliszi gróf, aki nem akar rosszat nekem, éppen ellenkezőleg.

– Tudom. Felajánlotta, hogy lépjen a szolgálatába, és Courtenay éppen ezért akarja eltüntetni. Egyetlen esélye van, hogy megmeneküljön előle, barátom: hogy templomos lesz!

– Szerzetes-katona? Ahhoz elhivatottság kellene, bennem pedig nincs.

Adam letépett egy fűszálat, mely két kő közül nőtt ki, és rágcsálni kezdte:

– Barátom – mondta –, meglepné, hányan lépnek be a rendbe mindenféle elhivatottság nélkül, különféle okokból, melyek között a leggyakoribb az, hogy az életüket akarják menteni. Még a bitófától menekülő elítéltek is vannak közöttünk, hiszen a rend templom, tehát menedék. Elég, ha elfogadja a szabályzatot azzal a feltett szándékkal, hogy betartja. Meg tudjuk tartani a titkokat. Minden titkot!

Túlságosan új, túlságosan váratlan volt mindez Thibaut számára ahhoz, hogy vonakodás nélkül igent mondjon. Igaz, ragaszkodott az életéhez, de a szabadság még vonzóbbnak tűnt.

– Ha már a titkoknál tartunk – morogta –, talán beavathatna a magáéba. Aznap, amikor elmondta, hogyan juthatok be Damaszkuszba, azt ígérte, később majd

„elmagyarázza”, és a király mindent tud.

– Nem az én hibám, hogy el kellett halasztani a magyarázatot… néhány évvel –

felelte Adam a mosollyal, melyet Thibaut egykor oly megnyugtatónak talált. – Most már bőven van rá időnk: a Templom kebelében senki sem fogja keresni. És remélem, elfogadja, hogy itt marad.

– Halljuk előbb a történetét.

– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Az apám megesküdött, hogy elzarándokol a Szentföldre, s éppen indulni készült, amikor egy baleset véglegesen ágyhoz szögezte: leesett a lóról, és olyan szerencsétlenül sérült meg a háta, hogy lebénult a lába. Komoly hátrány a jeruzsálemi úthoz. Az utazásnak azonban nem az lett volna az egyetlen célja, hogy tisztelegjen a szent helyek előtt. A laoni püspök, akinek rokona és bizalmasa volt, rá bízott egy titkos, de nagyon fontos üzenetet az unokatestvérének, Philippe de Millynek, akit nemrég neveztek ki a jeruzsálemi templomosok nagymesterének az illusztris Bertrand de Blancfort helyén…

– Philippe de Milly? A Krak hölgyének rokona?

– Az apja. Picardiai nemesi családhoz tartozott, mely Szíriában – akkoriban Nabluszban – élt, és feleségül vette a Jordánon túli vidék örökösnőjét, ám gyengéden szeretett Isabelle felesége halála után templomosnak állt. De térjünk vissza az apámhoz és a püspök üzenetéhez! Mivel a balesete miatt nem tudta elvinni, a püspök kieszközölte számomra – akkoriban léptem be a Laon melletti Puiseux parancsnokságához – a rendkívüli engedélyt, hogy helyettesítsem. A rendet érintő

kérdésről volt szó, de én természetesen semmit sem ismertem belőle, és közölték velem, hogy rejtjelezve van. Tehát elindultam a Szentföldre. Ott Philippe de Milly nehezen viselte a nagymesterség súlyos terhét, és az alkalmat megragadva elkísérni készült I. Amalrich királyt Bizáncba,


a hatalmát pedig átruházta későbbi utódjára, Odon de Saint-Amand-ra. Tehát nagyon rosszkor érkezett az üzenetem, és mivel Philippe de Milly semmit sem tudott a Templom titkairól és kódjairól, közölte velem, hogy nem érti a püspök levelét.

Mivel azonban illett válaszolnia, rábízott minket, engem és az üzenetet, a legöregebb tisztjére, egy élemedett korú testvérre – akire egyébként utaltak is a levélben –, aki az utolsó élő volt a nyolc lovag közül, akik egykor elkísérték jeruzsálemi küldetésére Hugues de Payns-t, aki azután az első Nagymester lett. Gondemare testvér kora egyik legbölcsebb embere volt, és ismerte a Templom minden titkát. Bár nagyon öreg volt már, amikor megismertem, a szelleme semmit sem veszített élénkségéből és elmélyültségéből. Gond nélkül megfejtette a püspök levelét. Azután mélyen gondolataiba merült, és megkért, hogy hagyjam magára. Később visszahívott, és magamról kérdezett. Eleinte bizalmatlan volt, de azután megkedvelt, és igyekezett betömködni a lukakat a tanulmányaimban, melyek az íráson és az olvasáson nem igazán terjedtek túl. Amikor pedig már teljesen biztos lehetett felőlem, elmesélt egy különös történetet.

Mint minden templomos, akár növendék is, tudtam – vagy tudni véltem –, mik voltak a rend kezdetei: Clairvaux-i Bernát, aki százada legegyetemesebb szelleme és talán legnagyszerűbb embere volt, összegyűjtött kilenc lovagot, és a Szentföldre küldte őket, hogy megvédelmezzék a szegény zarándokokat, akiket mindig megtámadtak és kifosztottak a szent helyeken. Akkoriban II. Balduin uralkodott itt, aki azelőtt Bourg-i Balduin volt, majd Edesszai Balduin, és Bouillon Gottfried unokatestvére. Energikus, nagy uralkodó volt. Szívélyesen fogadta a kilenc lovagot, és a saját palotájában szállásolta el őket, az egykori Al-Aksza mecsetben, melyből nemrég költözött át a citadellába, a Dávid torony-köré épített palotába.

– Ha az volt a feladatuk, hogy megvédelmezzék a zarándokokat Jeruzsálem és mondjuk Jaffa vagy Caesarea között, furcsa gondolat, hogy a végcélhoz költöztették őket, nem pedig a kiindulási ponthoz, a két kikötőhöz. Mindössze kilenc ember ilyen nagy távolságokra, tizenhét mérföldre az egyik irányban, több mint húszra a másikban? Nem sok.

– Valóban, de a küldetés mögött egy másik, hallatlanul fontos rejtőzött. A rendházunk, az egykori mecset, melyet itt lát, a Nagy Templom alapjain emelkedik, melyet egykor Tyrusi Hiram épített Salamon királynak. A templomot 70-ben felégettette a római Titusz, majd 134-ben, a zsidók lázadása után földig rombolták.

Titusz elragadta a templom kincseit, de nem találta meg a legjelentősebbet, a frigyládát, melyben a törvénytáblák voltak, melyeket Isten adott Mózesnek a Sínai-hegyen, egy még távolabbi múltban. Clairvaux-i Bernátot egyetemes tudása arról győzte meg, hogy a Titusz korabeli zsidók elásták a frigyládát a Templomuk alapjaiba, azután így vagy úgy lepecsételték a helyét. Az „alázatos és rettenetes” szerzetesnek, aki előtt a királyok is meghajoltak, a tudása még nagyobb lehetett, mint a hírneve, hisz Hugues de Payns és az emberei megtalálták a frigyládát, és sikerült Franciaországba vinniük, természetesen II. Balduin király cinkos segítségével…


– Franciaországba? Franciaországban lenne? No de hol?

– Azt nem tudom, ahogyan sokan mások sem. Csak a harminc éve elhunyt Clairvaux-i Bernát és egy maroknyi hűséges embere tudta, de annyi biztos, hogy a küldetést sikerrel teljesítették. Clairvaux-i Bernát maga jelentette be bizonyos értelemben a troyes-i zsinaton, melyet – ilyesmire azelőtt sosem volt példa – 1128-ban a Templomos Rend hivatalos megalapítására hívtak össze. Azt írta a Regula előszavában:

„Jót cselekedett velünk Isten Asszonyunk56 és Megváltó Krisztusunk, aki barátait szólította Franciaország és Burgundia határvidékén…” Más szóval a küldetés sikerült.

Normál körülmények között a dolognak ennyiben kellett volna maradnia, amikor azonban megfejtették a láda héber szövegét, felfedezték, hogy a főpap és a segédei még ügyesebbek voltak, mint képzelték, hisz nem Isten szavai álltak ott, hanem egyszerűen egy részlet a Zsoltárok könyvéből. Igaz, Isten dicsőségére, de semmi több!

– Hogy lehet? Kivették a táblákat a frigyládából?

– Pontosan. Úgy gondolták, és nem ok nélkül, hogy ha a rómaiak megtalálják a ládát, benne faragott írásos kövekkel, nem kutatnak tovább. Az igazi táblákat pedig elvitték máshová.

– Természetesen nem tudjuk, hova?

– Nos, nem! A püspök rejtjelezett levelében éppen azt kérdezte, Jeruzsálemben nincs-e valami elképzelésük arról, hol lehetnek a táblák. Sajnos még Gondemare testvér sem tudta, és néhány hónap itt-tartózkodás után visszaküldött Európába egy újabb, saját kezűleg írt levéllel. Visszatértem tehát Puiseux-be, de a történet befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Annyira nem, hogy miután néhány évig gondolkodtam mindazon, amit az öreg templomostól megtudtam, vissza akartam jönni a Szentföldre, hogy folytassam a kutatást. Könnyű volt visszatérni: elég volt kérnem, hogy átküldjenek, de szabad is akartam lenni. A templomos testvérek azonban mindig kettesével járnak. Visszamentem tehát Laon püspökéhez – Gérard de Mortagne-nak hívták –, és ő mindent eltervezett számomra. Ekkor fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint képzeltem: a rendnek van egy titkos hierarchiája, melynek egyik feje volt… és még mindig nagyon szerette volna megszerezni az igazi táblákat. Elhagytam tehát a parancsnokságot az engedéllyel, hogy ide utazzak, és mivel a flandriai gróf éppen indulni készült, más vermandois-i lovagokkal együtt csatlakoztam hozzá. Felruháztak azonban egy titkos méltósággal is, mely lehetővé tette, hogy kedvemre járjam a szentföldi templomos házakat: látogató voltam, aki bárhová bemehet, bárhol kutathat. A többit már tudja, hisz Belinben találkoztunk…

– Nem egészen! Miért lépett Balduin király szolgálatába? így el kellett távolodnia a kutatási területétől.

– Kevésbé, mint gondolná, hisz a palotában ott van a Dávid-torony, melynek nem tudni, hol van a sírkamrája. Gondemare testvér véleménye szerint pedig lehetséges, hogy kapcsolat van a táblák és az ismeretlen kripta között. Nagyon érdekes volt tehát számomra a palota, és azt hiszem, végigkutattam minden pincéjét, árkát és föld alatti 56 Talán a Mi Asszonyunk kifejezést helyettesíti Szent Bernátnál.


járatát. Azután – Adam Pellicorne mostanáig békés és kiegyensúlyozott hangja hirtelen érzelemmel telt meg, és elfojtott zokogás tükröződött benne –, bevallom, hogy őszintén csodáltam és megszerettem ezt a hősies fiút, ezt a koronás vértanút, aki lóháton élte meg agóniáját. Éles fogú vadállatok között kellett járnia a kálváriáját. Így a táblák kevésbé tűntek fontosnak számomra, mint az, hogy őt védelmezzem, és szerény lehetőségeimhez mérten segítsem akaratában, hogy mindenkiért és mindenki ellenében uralkodjon. Mindent elmondtam neki arról, ki vagyok, és a végsőkig mellette maradtam volna, ha nem üldöznek el. Így azonban visszamentem a Templomba. Annál is szívesebben, mert Odon de Saint-Amand nem volt ott többé. Egy olyan természetű

ember, mint ő, bármennyire látogató voltam is, az első pillanattól kezdve pórázon tartott volna. Nos, barátom, most már mindent tud. Döntenie kell a jövőjéről. Az a jövő, melyet én ajánlok egy mindenható rend védelmében, vagyis az Úr törvényeinek felkutatása méltó rá, hogy elkötelezze magát mellette? Thibaut felállt:

– Követem önt! – jelentette ki egyszerűen. – De felvesznek?

– Már fel is vették!

Ezzel Adam testvér megindult a tágas teraszon a fiatalemberrel, aki mostantól

„Thibaut testvér” lett.


* * *

Az új nagymester Arnaud de Torroge után a Templom udvarnagya, vagyis az eddigi második legfontosabb személyisége lett. Gérard de Ridefort volt, akinek nevét Thibaut először Szaladinnál hallotta Odon de Saint-Amand-tól. Az egykori kóbor lovag, a bosszúvágyó flamand csak mérgében állt be a rendbe, egy összecsapásban elszenvedett sebesülés véletlene folytán. A rend egyik gyengélkedőjén ápolták, ott maradt, és sokkal inkább ravaszsággal, mint bizonyított vitézséggel gyorsan haladt felfelé. Lelke mélyén egyetlen cél vezérelte: elég hatalmat szerezni ahhoz, hogy bosszút állhasson a tripoliszi grófon, egykori mesterén, aki, bár korábban neki ígérte, végül megtagadta tőle egy hercegnő kezét, akit azután egy pisai kereskedőhöz adott. Csak erre tudott gondolni.

Miután megválasztották, sokkal kevésbé törődött a kolostor belső életével, mint a királyi palota eseményeivel és az udvari intrikákkal. A bár fattyú, de előkelő nevet viselő új testvér érkezése, akiről mindenki tudta, hogy az egész Jeruzsálem által siratott király hűséges fegyvernöke volt, beleillett terveibe. Ráadásul a fiatalember sosem került túl közel Tripoliszi Rajmundhoz, akit IV. Balduin sokáig bizalmatlanul kezelt. Ridefort elég intelligens volt, hogy megértse, ha el ne is fogadja, a régensség csak Sybilla férjének hihetetlen tehetetlensége miatt jutott az ellenségének. Meg kellett fosztania tőle, akár a királyság árán is. Thibaut-t annál is gyorsabban felavatták, mert az elmúlt csaták megritkították a lovagok sorait.