Adam irányításával Thibaut belépett a szigorú szabályok szerint szerveződő, zárt világba, melyet azonban nem érzett félelmetesnek. Beteg királya mellett hosszú éveken át szinte szerzetesként élt. Minden más kolostorral ellentétben a templomosok, akik teljes valójukban csakis Isten szolgálatának szentelték magukat, mindenekelőtt katonák voltak, és bár szegénységi fogadalmat tettek, és egyénileg semmit sem birtokoltak, jobb felszerelésük volt, mint a leggazdagabb lovagoknak. Minőségi fegyvereket viseltek, és Thibaut gyakran megcsodálta lovas egységeik eleganciáját, a nagy, vörös kereszttel díszített köpenyeket, ahogy egy emberként harcoltak páros takaros lovaikon a híres fekete-fehér lobogó alatt. Fegyvereik ragyogtak, lószerszámaik bőrét mindig fényesre viaszolták. Csak szakálluk színe különböztette meg őket egymástól (a templomosok mind szakállt viseltek, és nagyon rövidre, szinte kopaszra nyírták a hajukat), amikor azonban a csatákban az orrvédős sisak fedte a fejüket, lehetetlen volt megkülönböztetni őket, hiszen nem voltak ismertetőjeleik.

Igaz, szerzetesi életüket az imák időpontjai szervezték szigorú rendben, de az élelmük – melynek egy részét mindig meg kellett hagyniuk a szegényeknek – bőséges és változatos volt, ahogyan az a fegyverforgatás nehéz mesterségéhez szükséges. A házuk, az egykori mecset, majd palota, csodálatos volt. Az istállók, talán a világ legszebb istállói, akár kétezer lovat is befogadhattak. És a Miasszonyunk-templomuk, melyet nemrég építettek fel a Szikladóm helyén, melyet kinőttek, a román tisztaság és a bizánci pompa modellje volt.

Adam egy héten át tanította Thibaut-t. A fiatalember azonnal kapott egy cellát a palota és a Templom között álló épületben, ahol a testvérek aludtak. Szűk volt, a bútorzatát egy zsámoly, egy láda és egy faágy alkotta szalmazsákkal, párnával és takaróval.

Miután felveszik lovagnak, kap egy szőnyeget vagy ágytakarót is57, ám számára, aki éveken át egy matracon aludt Balduin ágya lábánál, ez a kis szoba már szinte luxusnak tűnt.

Az őrmesterek – hat– vagy hétszázan voltak a háromszáz lovag mellett – együtt laktak hosszú termekben, ahol egymás mellett sorakoztak az ágyak.

A lovagi ház város volt a városban, volt saját csendőrsége, fegyverkovácsműhelye, vaskereskedése és lószerszámos műhelye, szíjgyártóval, posztóssal és díszítőkkel, valamint konyhája, borkészlete, péksége és baromfiudvara, sertéstenyészete és zöldségeskertje. Nem beszélve természetesen a gyengélkedőről és a rendkívül gazdag gyógynövényes kertről.

Végül eljött a nap, amikor a friss színekben ragyogó, több száz gyertya által megvilágított Templomban Thibaut térden állva, a két nyitott tenyerére fektetett Bibliával a kezében, a nagymester és a gyülekezet jelenlétében elmondta az esküjét, mely mostantól a Templomhoz fűzi, s mely csak az elmúlt napokban feltett, számos kérdés ismétlése.

– Szép testvérünk – kezdte a káplán –, az összes kérdésünkre, melyeket felteszünk, gondosan csak az igazat felelje, mert ha bármiben is hazudik, elveszítheti a házat, ahol Isten vigyáz önre. Tehát, szép testvér, hallja szavunkat. Fogadja-e Istennek és a 57 Fekete-fehér vagy csíkos takaró


Miasszonyunknak, hogy mostantól élete végéig engedelmeskedik a nagymesternek vagy bármely felettesének?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végezetéig szűzi életet él?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végéig semmiféle tulajdona nem lesz?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

Hosszú lista kötelezte Thibaut-t, hogy mindenben, mindenhol a rendet szolgálja, nem árt senkinek sem tanácsaival, sem tetteivel, és sosem hagyja el a rendet egy másik kedvéért, hacsak ki nem zárják.

Végül Gérard testvér, vagyis a nagymester, miután némán rövid imát mondott, bejelentette, hogy Thibaut-t felvették a Jeruzsálemi Templomos Lovagrendbe:

– Isten és Szűz Mária, Szent Péter, a római pápa és minden templomos testvérünk nevében befogadunk a ház minden jótéteményébe, mely azt érte a kezdetektől, és érni fogja a továbbiakban… és fogadjon be minket minden jótéteményébe, melyet cselekedett és cselekedni fog. Kenyeret és vizet ígérünk önnek és a ház szegény ruháját, és sok nehézséget és munkát.

A nagymester ezután az új testvér vállára borította a vörös keresztes fehér köpenyt, és a nyakánál megkötötte a zsinórját. Ezután a káplán testvér belefogott az „Ecce quam bonum et quam jucundum habitare fratres…” kezdetű zsoltárba, majd elmondta a szentlélek imáját, és az egész gyülekezet hangosan elimádkozta a Páter Nostert. Végül a Nagymester és a káplán a hűbéri tisztelgés csókjával pecsételték meg az ajkát…

Minden elvégeztetett, és Thibaut de Courtenay mostantól az erős és félelmetes testvériség tagja lett, mely csak Istent, a pápát és Szűz Máriát ismerte el urának, akinek védelme alá templomait helyezte, és elutasította minden földi uralkodó hatalmát, legyen az király vagy császár. Ami nem volt megvetendő.

A Templomból kilépve Thibaut-nak zúgott a feje. A szentély melletti káptalanteremben fogadta a gyülekezet gratulációit, miután közölték vele rengeteg – és kissé riasztó – feladatát és kötelességét. Adam testvér, aki – különleges kegyként, saját kérésére – lovaglétének társa lett, mivel a templomosok mindig kettesével jártak, csitítani próbálta riadalmát:

– Ne féljen! A regulát Clairveaux-i Bernát szabta meg, akit most már Szent Bernátnak neveznek: nagyon szigorú és rendkívül tiszta életű ember műve, de biztosíthatom, hogy azért vannak könnyítések…

– Biztos benne? Már kezdtem azon tűnődni, jól tettem-e, hogy hallgattam magára, és a rám leselkedő veszélyek nem lennének-e még mindig jobbak, mint ez a fojtogató regula. Legalább szabad levegőn lennék! És nem lennék köteles több száz imát mondani!

Adam olyan jó szívvel nevette el magát, hogy Thibaut is felderült:


– Szabad levegőben, ezt megígérhetem, nem lesz hiány! Ami pedig a szabályzat szigorát illeti, higgye el, hogy – legalábbis ebben a házban – ha tiszteletben tartja a lényeget, nincs mitől tartania. Nézze meg inkább a nagymestert. Tudja, ki a legjobb barátja?

– Honnan tudhatnám?

– Igaz. Olyan sokáig távol élt ettől a világtól! Nos, a kedves Heraclius.

– Tréfál?

– Nem, dehogy! Különben sem tréfás a dolog. Sőt, inkább szomorú, de a hasonló a hasonlót vonzza. Na, üljünk asztalhoz! Megszólalt a harang. Majd meglátja, ugyanolyan jó az étel, mint a palotában. Néha talán még jobb is…

Mielőtt felvették volna a rendbe, Thibaut a szobájában költötte el az étkezéseit, mintegy noviciátusa jeleként. A refektóriumba lépve azonban, melyet a templomosok továbbra is palotának hívtak, felkiáltott csodálatában: az erőteljes oszlopok által tartott boltívek alatt a tágas termet mindenütt az ellenségtől zsákmányolt és remekül karbantartott trófeák díszítették. Aranyozott sisakok, csillogó kardok és lándzsák, festett és cizellált, színes kerek pajzsok, aranyszín sodronyingek, zöld, sárga és fekete lobogók harmonikus egységekbe rendezve sorakoztak a falakon. A nádlevelekkel megszórt kövezeten fehér abroszos asztalok álltak, mint bármely palotában, és bőségesen szolgáltak fel a lovagok fegyvernökei. Egyedül a nagymester széke fölött elhelyezett nagy kereszt jelezte, hogy a pompás terem egy kolostor része. Valamint a benne uralkodó csend, mivel a regula megtiltotta, hogy az étkezések alatt beszéljenek, kivéve a nagymestert, ha vendégei voltak, ami gyakran előfordult.

Azután leborotválták Thibaut haját, ami, mivel a szakállának még nem volt ideje megnőni, egészen új, keményebb külsőt kölcsönzött neki. Majd megkapta a Templom kebelében neki járó javakat, azzal a kiegészítéssel, hogy nem ajándékról, hanem kölcsönről van szó, hiszen minden a rendé. Jogosult volt három lóra, mint minden lovag, egy fegyvernökre, akit nem tudtak adni mellé, a többiekéhez hasonló, vagyis nagyon jó minőségű fegyverre és egy teljes felszerelésre, melyben két ingtől és két nadrágtól kezdve minden megvolt, egészen egy üstig, melyben hadjárat idején főzhetett, és egy tálig, mellyel a lovai élelmét mérhette ki, páncélon, vas lábvérten és két kereszt alakban összeszegecselt lamellás arcvédővel ellátott sisakon át58.

Miután így mindent elrendeztek, az élet visszatért mindennapi kerékvágásába, kissé monotonon Thibaut számára, aki csatákról álmodott, hogy azokba fojtsa bánatát és szomorú gondolatait, melyek éjszakánként gyötörték a kis cellában, ahol nehezen talált nyugalomra. Azonban Tripoliszi Rajmundnak köszönhetően, aki újabb, négyéves fegyverszünetet írt alá Szaladinnal, a királyság békében élt, és igyekezett bekötözni a Balduin életének utolsó éveiben szerzett sebeket.

Amellett, hogy a jaffai utat biztosították a zarándokok számára, akik egész évben érkeztek a genovai, pisai vagy bizánci hajókon – a templomosok felfegyverzett vitorlásai biztonságosabb és olcsóbb utazást nyújtottak, mivel 58 Georges Bordonove: La vie quotidienne des Templiers Akrában volt a fő kikötőjük, ahol a legfelsőbb vezető, az Akrai Egység parancsnoka védelmezte a Szent Városba vezető utat –, a szerzeteskatonák szolgáltatták Jeruzsálem rendőrségét. Ispotályos testvéreik inkább a városlakók és az utazók egészségére ügyeltek, és a közfürdőket tartották ellenőrzés alatt. Így egy reggelen Thibaut és Adam két őrmester kíséretében békésen sétálgatott a fűszerpiacon: mindketten szerették a szegfűszeg, a szerecsendió, a fekete és fehér bors, a gyömbér, a kardamon, a kömény és a fahéj illatát. A Füvek utcájának sarkán kolduló öregasszony egyszer csak követni kezdte őket. Pontosabban befurakodott mellettük a tömegbe, megelőzte, és alaposan szemügyre vette őket. Lassan mentek, fogadták a kereskedők köszöntéseit, akiknek többségét Thibaut személyesen ismerte. Amikor a náddal fedett utca végére értek, az öregasszony elszántan a lábaik elé vetette magát:

– A mindenható Isten és Szűz Mária nevében, hallgassanak meg, nagyurak…

– Elég idős vagy, asszony, hogy tudd, nem osztunk alamizsnát az utcán – szakította félbe Adam. – Menj el a kolostorba, ahol nap mint nap megetetünk mindenkit, aki szükséget szenved.

– Nem kenyérre van szükségem, hanem segítségre. Arra van szükségem, hogy segítsenek megmenteni az úrnőmet. Hiszen ön Thibaut nagyúr, ugye? Először alig ismertem meg, de…

– Az vagyok, pontosabban most már Thibaut testvér. És maga… mintha már láttam volna…

– Az örmény Tekla vagyok, Ariane kisasszony szolgálója… – mondta, és hirtelen kitört belőle a zokogás. – Ó, lovag úr, ha barátságot érez még iránta, siessen a segítségére! Hosszú napok óta kutatom, hogyan segíthetnék, és most végre megtaláltam magát!

– Ariane? Mi történt vele? Nem az Ispotályos Nővéreknél van, ahogy tervezte?

– Nem. Éppen indulni készült, én pedig vele tartottam volna, amikor megérkezett az udvarnagy úr az őrökkel. Megragadták a szegény galambomat, és elvitték…

– Hova? Börtönbe?

– Nem. Nem a börtönbe, hanem a lepratelepre! Az udvarnagy azt mondta, hogy a néhai király lotyó-ja, vele hált és elkapta a betegségét… Ó, mindenható Istenem!

Esküszöm, hogy egészséges volt és tiszta, sosem osztotta meg a szerencsétlen királlyal az ágyát!

– Mit beszél? Oda küldte? No de milyen jogon? A rá törő felháborodásban Thibaut nem törődött az emberekkel, akik kezdtek kíváncsian köréjük gyűlni, Adam azonban nem hagyta figyelmen kívül őket. Megérezte, hogy a társa kész követni az asszonyt a lepratelepre, ezért megragadta a karját:

– Nyugalom! Uralkodjon magán! Maga templomos lovag, ne felejtse el, és nincs joga magánügyekbe avatkozni…

– Magánügy? Amikor arról van szó, akit a királyom szeretett? Aki neki szentelte az életét, és akit most egy nyomorult csúful és aljasul megaláz? Én…

– Semmit sem fog tenni! Befejezzük az őrjáratot, és nyugodtan megbeszéljük ezt az ügyet. Hol lakik, jóasszony?

Tekla keserűen felnevetett:

– Hol lakik egy koldus? Az ispotályosok kolostorának egyik árkádja alatt, más hozzám hasonló nyomorultakkal. Ott legalább kenyeret kapunk és némi védelmet…

– Jól van, most már tudjuk, hol találjuk meg. Most menjen! Épp eléggé magunkra vontuk a figyelmet!

Adam hangja nem tükrözött durvaságot, de határozott és meggyőző volt. Hirtelen felszáradtak az öregasszony könnyei. Megértette, hogy meghallgatásra talált, és megnyugodott arccal köszönt el tőlük, majd beleveszett az egyik utca hűvös árnyékába.

Thibaut is megnyugodott. Ádámnak igaza volt: egy hirtelen kitörés semmit sem használna a lánynak, akit Balduin özvegyének tekintett, és aki iránt testvéri gyengédséget érzett, mely a hatalmas szerelem iránti csodálatából született.