Miután azonban kőrútjuk végére értek, és visszafelé tartottak a rendházba, képtelen volt tovább hallgatni:

– Ugye nem képzeli, hogy ölbe tett kézzel fogom tűrni, hogy Ariane-t ilyen szörnyű

sorsra vetik? Hatalmas a szakadék aközött, hogy a palotában élt, a mélységes szerelemtől elvakultan egy csodálatos leprás mellett, és a között a nyomorúságos, lidérces világ között, melyet lárvák népesítenek be és embernek alig nevezhető

roncsok, akik lassan szétrohadnak, és nem kapnak más ápolást, mint a Szent Lázár-szerzetesek nevetséges kezeléseit. Kihozom onnan! Tartozom ennyivel a néhai királynak: mielőtt megkért, hogy vigyázzak Ariane-ra, azt akarta, hogy vegyem feleségül, hogy tisztes helyzetbe kerüljön. A lány nem akarta.

– Igaza volt, mert még rosszabb lenne a helyzet: önt bizonyára elérte volna egy semmiből érkező nyíl vagy kés… és Ariane mindenképpen a lepratelepre került volna –

jelentette ki Adam a tőle megszokott békés hangon.

– Lehet. Más megoldást kell keresnem. Először is… Minden további magyarázat nélkül sarkon fordult.

Adam megragadta bő, fehér köpenye szélét és visszatartotta:

– Nono! Lassan a testtel! Hova megy, kérném szépen?

– Maga szerint? – mordult fel Thibaut kihívóan.

– Éppen hogy oda nem mehet! Először is, mert nincs joga hozzá. Másodszor, mert ideje visszamenni. A Templom kolostor, nem pedig fogadó!

– A pokolba a Templommal! – vetette oda Thibaut lehalkítva a hangját, nehogy az őket kísérő őrmesterek meghallják. – Ha Ariane-nak szüksége van rám, nem habozhatok!

Adam akkorát sóhajtott, hogy a posztóárus napellenzőjéről, mely előtt éppen elhaladtak, felrebbentek a galambok.

– Szép kis templomost verbuváltam! De én mondom, visszajön a kolostorba, mégpedig most rögtön. Az esti étkezés után majd meglátjuk, mit tehetünk…

– Külön-külön a cellánkba zárkózva, mialatt azt várjuk, hogy hajnali kettőkor imára szólítsanak a kápolnába?


– Pontosan. Épp elég időnk marad, hogy az alváson kívül mást is tegyünk.

– Például elhagyjuk a kolostort? Hogyan? Szerintem elég jól őrzik…

– Igaz, igaz! És tilos éjszaka elmenni, kivéve a nagymester vagy Jeruzsálem parancsnokának határozott utasítására. Ha megszegi a szabályt, kizárják.

Hozzáteszem, ugyanilyen tilos éjszaka máshol elhagyni a kolostort, mint a kapun át.

Azért is kizárják!

– Nos, zárjanak ki! Kit érdekel!

– Ó, ne higgye, hogy ezzel jót tenne a szeretteinek. Ha kizárják, fiam, először jól elagyabugyálják az egész gyülekezet előtt. Azután elküldik egy még szigorúbb, bencés vagy Ágoston-rendi kolostorba, ahová élete végéig bezárják. Ha megpróbál megszökni, visszaviszik, méghozzá in pace… örökre. Ugyan, nyugodjon meg! – tette hozzá Adam csitító mosollyal. – Talán van rá mód, hogy ne a kapun távozzunk, és ne vegyenek észre.

– Honnan tudja?

– Azt hiszi, minden éjszakámat a fekhelyemen töltöm? Emlékeztetem, hogy küldetést kell teljesítenem. Tehát éjszaka kutatok, dolgozom…

– Meséljen! – lelkesedett Thibaut. – Felfedezett talán… egy ismeretlen kijáratot?

– Valami olyasmit, de most hallgasson. Megérkeztünk!

Ott állt előttük a Templom szigorúan őrzött bejárata a „Templomhegy” felé, a megerősített kapu, melyet Ravasz Kapunak hívtak.

Az esti étkezéskor Thibaut-nak a legkevésbé sem esett nehezére, hogy szinte teljes adagját meghagyja a szegényeknek. Nem volt éhes, és gondolatai Jeruzsálem falain kívülre szálltak a csendben, melyet alig zavart meg a testvér rekedtes hangja, aki ájtatos szöveget olvasott fel az erre a célra felállított szószéken.

A szépséges, törékeny Ariane-ra gondolt, és szemrehányást tett magának, amiért elfogadta az Adam Pellicorne által felajánlott védelmet, anélkül, hogy meggyőződött volna arról, a lány is biztonságban van… A Jocelin de Courtenay ellen érzett gyűlölettől remegett a keze, elszorult a torka, és nem engedett át élelmet, csak egy kevéske bort.

Képtelen volt megérteni, hogy lehet, hogy az udvarnagy – mennyire szerette volna elfelejteni a vérségi köteléküket! – még ennyi év után is üldözi a szerencsétlen lányt makacs megtorlásával.

Egy órával később szűk fekhelyén feküdt, és lassan beletörődött, hogy álmatlanul tölti az éjszakát, amikor hang nélkül nyílt a cellája ajtaja. Olajlámpása fényében – a templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson. Fekete őrmesterruhát nyújtott felé, ugyanolyat, amilyet maga is viselt. A fiatalember nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán kihalt volt az egykori palota. A nagymester egyébként is távol volt, és a felügyeletet az elöljáró, Ernaut de Saint-Prix látta el, akiről mindenki tudta, milyen mély az álma.

A két férfi csendben, akár az árnyak, elérte a káptalantermet, mely valaha egyike volt a hét hajónak, mely a mecset hét kapujához kapcsolódott. Ebben a teremben egy kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.

Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be mögöttük az ajtószárnyat.

A lépcső mélyen levezetett a föld gyomrába magas, alig faragott fokokkal, melyek nedvesen nagyon veszélyesek lettek volna, a szikla azonban, melybe vájták őket, tökéletesen száraz volt. Mivel nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy bárki meghallja őket, Thibaut megkockáztatott egy kérdést: – Hogyan fedezte fel ezt a lépcsőt? És hova vezet?

– Gondemare testvér mutatta meg, amikor először itt jártam. Egy galériához vezet, melyet a rómaiak vájtak a nyugati fal mentén. Egykor ezen át lehetett eljutni a Templomból az Antónia erődbe. Krisztus idejében így az itt lakóknak szemük és fülük lehetett a Szentély szolgálóira. A galéria több föld alatti járatot összekapcsolt, melyek nagy részét a zsidók eltorlaszolták a római korszak kezdetén. Valójában azonban a rómaiak építménye csak továbbvitte a Templom levitáinak rendszerét, melyet Heródes épített újjá, és mely csak a rendkívüli építmény bejáratára nyíló nagy lépcső ívéig vezetett. Ezt a kijáratot mutatom meg… sürgős szükség esetére, és hogy tudja, hogy el lehet hagyni a kolostort, és vissza is lehet térni anélkül, hogy észrevennék.

– Ezt fogjuk tenni?

– A legkevésbé sem! Ma éjjel csak megmutatom az utat arra az esetre, ha el kellene hagynia a házat… ha véletlenül nem vagyok itt… vagy már nem vagyok itt.

– Hogy érti? Nem szabadítjuk ki Ariane-t?

– Nem! Azért vezettem el ide, mert éreztem, hogy minden őrültségre képes – és a Templomban az őrültségek helyrehozhatatlanok, sőt halálosak lehetnek. Holnap, fényes nappal megyünk el a lepratelepre. Az a helyzet, hogy ismerem a Szent Lázár-szerzetesek rendfőnökét. Jó ember, aki bizonyára nem nézte jó szívvel, hogy egy egészséges lányt visznek el hozzá, méghozzá erőszakkal.

– Miért nem mondta előbb?

– Mert nem voltunk egyedül… és mert vissza kellett jönnünk. Jobb, ha a lehető

legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet, különösen, ha a szabályzat megszegésére készülünk.

Egy falba vájt lyuk előtt haladtak el, és Thibaut megkérdezte:

– Egy másik föld alatti járat bejárata?

59 Fülkeféleség, mely Mekka irányát jelzi, s mely előtt a muzulmánok imádkoznak.


– Igen. És nem is jelentéktelené. Legalábbis a múltban fontos volt: ennek a mélyén találták meg Hugues de Payns lovagjai a frigyládát egy befalazott pincében, mely pontosan a Szentek Szentje alatt terük el.

– És a törvénytáblák nem voltak benne?

– Nem. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket.

– No de miért? Minden keresztény ismeri a szöveget, melyet a Mindenható láthatatlan keze vésett rá tűzbetűkkel.

– Nem tudunk mindent. Isten törvényt adott az embereknek, ez biztos, de van más is. A Genezisben az Örökkévaló azt mondja: „Mérettel, számmal és súllyal teremtettem a világot”, ami azt jelenti, hogy van egy olyan törvény is, mely az univerzum mozgását és összetételét irányítja, és ez a törvény rejtve van, az erkölcsi törvény szövegébe kódolva. Gondemare testvérnek ez volt a meggyőződése, és ő a föld egyik legnagyobb tudású embere volt. Aki el tudja olvasni a törvényt, óriási tudásra, s így beláthatatlan hatalomra tesz szert. Ezért van, hogy miután nagy nehézségek árán elrejtették a frigyládát, az akkori főpap és a levitái még mindig nem ítélték elégségesnek a védelmet, és kicserélték a táblákat egy zsoltárra, az eredetit pedig elrejtették… Isten tudja, hol!

– Talán Jeruzsálemen kívül? Egy másik szent helyen, mely beleveszett a sivatagba?

– Meglepne, ha lett volna rá idejük. Gondemare testvér is úgy gondolta, hogy itt kell lenniük valahol a Mória hegy gyomrában, ahol Bölcs Salamon temploma emelkedett. Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok…

Most megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a hajnali harangszó.

Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel. Nem volt más választása, és Adam különben is azt mondta, hogy reggel elmennek a leprásokhoz. Már csak néhány órát kell várnia. Olyan csendben, ahogyan jöttek, a két barát visszasietett a cellájába…

Másnap Adam és Thibaut valóban elhagyták a kolostort, lóháton, és ez alkalommal őrmesteri kíséret nélkül. Éppen Szent Lázár, a feltámadott ünnepe volt, és gond nélkül engedélyt kaptak az elöljárótól, hogy elmenjenek a leprás király lelki üdvéért imádkozni a Szent Lázár várfolyosó mellett álló kolostor kis templomába. A falakon túl, a várost körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan. Joguk volt elhagyni a helyet, és koldulni menni, azzal a feltétellel, hogy sosem lépnek be az erődítménybe. Felbukkantak a várfolyosó mellett vagy feljebb, a Szent István-kapunál, vagy lejjebb, a Dávid-kapunál, melyek körülbelül azonos távolságra feküdtek nyomorúságos lakhelyüktől: alamizsnáért könyörögtek az arra járóknál, gondosan ügyelve rá, nehogy szélirányba kerüljenek. Egyik eltorzult kezüket előrenyújtották, míg a másikban kereplőt forgattak, vagy ha már nem volt ujjuk, azt kiabálták vagy nyögték: „tisztátalan!”… Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut-nak mindig elszorult a szíve, amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai alá. Most Ariane gondolata hajtotta. A Szent Lázár-szerzetesek

– akiknek kis kolostora a közelben állt – amennyire csak tőlük tellett, kettesével vagy hármasával gondozták a betegeket: egymást váltva húzták a vizet a kútból, és az élelem mellett, amennyire lehetett, ápolásban is részesítették őket. Szinte elviselhetetlen szag terjengett a környéken…

Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg. Hálásan fogadta a két férfit és a megrakott kosaraikat. Nem volt jó a termés, és az elkövetkező tél ínséggel fenyegetett. A kápolnába vezette őket, ahol mindketten hosszan, őszintén imádkoztak, mielőtt feltették volna a kérdést, mely ide hozta őket. Nem olyan választ kaptak, amilyet reméltek:

– Egy fiatal lány, akit az udvarnagy hozott ide a király temetésének napján?

Biztosíthatom önöket, hogy nincs ilyen. Senki nem jött ide sem aznap, sem a következő napokon. Különösen nem az udvarnagy úr kíséretében. Ő sosem marad észrevétlen – tette hozzá kis mosollyal. – Milyen az az ifjú leány?

Leírták neki, de a szerzetes lehajtotta a fejét:

– Csak harminc leprás van itt, akik némelyikének van gyermeke, akiken hamarosan megmutatkoznak majd a betegség előjelei. A testvéreim és én mindegyiküket ismerjük, és ha úgy gondolják, titokban, éjszaka érkezett ide a lány, tudniuk kell, hogy bár omladozik az épület, a kapu erős, és napnyugtakor mindig bezárjuk. Megnézik?