Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Felmérve, hogy ha igent mondanak, azzal kétségbe vonják az öreg szerzetes szavait, akiről tudták, mennyire jó ember, a két látogató nemet intett. Köszönetet mondtak Justin testvérnek, és az üres kosarakkal visszaindultak a Templom felé.

– Hova vihette? – szólalt meg végül Thibaut inkább magában, mint társához szólva. – És miért alkalmazott ekkora erőt, hogy a lepratelepre vigyen egy védtelen lányt, aki soha nem érkezett meg oda?

– Pontosan ezeken a kérdéseken tűnődöm én is – felelte Adam. – Sajnos – az őröket leszámítva, akiket az udvarnagy igénybe vett –, csak ő tudja választ…

– Akkor csak egyetlen megoldás van – mordult fel Thibaut, aki képtelen volt tovább féken tartani a haragját és az aggodalmát. – Meg kell kérdezni tőle!

Megfordította a lovát, és elvágtatott az udvarnagy palotája felé. Adam követte, és sikerült utolérnie:

– Elfelejti a regulát, melyet elfogadott? – kiáltotta a vágta szelében. – Csatán kívül egy templomosnak sosem szabad megtámadnia senkit, sem személyében, sem szavakban. Az ütés és a sértegetés tilos. Udvariasan kell szólnia hozzá!

Vad nevetés volt a válasz:

– Tudom! Udvariasan fogom intézni!

A haragja azonban nem talált célpontot. Jocelin de Courtenay nem volt a palotájában, Jaffába ment beteg húgához, unokahúgához és a kis királyhoz. Így Adam Pellicome, ahogy visszakísérte a nagyon borús, de lecsillapult Thibaut-t, titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. A leghalálosabb ostobaság lett volna, ha szemtől szemben megtámadják a mindenható udvarnagyot, és őszintén hálát adott– az Úrnak és Szűz Máriának, hogy megkímélték a barátját. Egyelőre legalábbis, és ez a lényeg.

Ami a későbbieket illeti, nagyon odafigyel majd…

Isabelle visszatért Nabluszba. Maga sem tudta, örüljön-e ennek. Minden olyan békés, olyan nyugodt volt itt, hogy még egy fecske röpte is eseményszámba ment!

Éppen az ellenkezője volt a moabi Kraknak, ahol mindennapos volt az izgalom és a durvaság. Ott, a sötét várban, mely a Jordán áztatta gazdag földek és a sivatag határán emelkedett, Renaud de Châtillon gondoskodott róla, hogy az övéi néha elcsigázó, de sosem unalmas életet éljenek. A vén briganti a Vörös tenger felől érkező karavánok lesésével töltötte az idejét, és nem törődve sem kiindulási helyükkel, sem úti céljukkal, a jó falatot szimatoló éhező farkas jókedvével vetette rájuk magát. Szétkergették a fegyveres kíséretet, levágtak néhány fejet, és kincsek újabb folyama áradt a kastélyba.

Ilyenkor napokon át ünnepeltek. Sokat ittak, néhányan az asztal alá részegedtek, és szeretkeztek, nem törődve a partner személyével. Így történt, hogy egy éjjelen Isabelle az apósa ágyában találta magát, miközben a férje a mértéktelenül nyakalt nehéz görög bort aludta ki.

Különös tapasztalat volt, nem olyan kellemetlen, mint amilyenre a lány számított.

Először is, mert ő maga is ivott, másodszor pedig mert Renaud, a durva, Renaud, a démon, Renaud, a fosztogató valóságos örvénybe rántotta tudós simogatásai és durvasága egyvelegében, mely szélsőséges, szinte ájulásszerű gyönyörben részesítette.

Amikor kijózanodtak, a lovag nem is próbált mentséget találni, egyszerűen kijelentette, hogy szereti, és őrülten kívánja, mióta csak Isabelle belépett a házba. Mit felelhetett volna a lány? Hogy szereti a férjét? Ez volt az igazság, de a majdnem hatvanéves vadember karjaiban töltött órák után Onfroi-val fakónak tetszett a szerelem.

Nehézzé vált az élet a kastélyban. Étiennette asszony, aki odafigyelt a férjére, már régen észrevette, mit érez a lovag az alig tizenhét éves, imádnivaló kislány iránt. Azon a híres éjszakán Renaud-nak csak azért sikerült kielégítenie vágyát, mert elintézte, hogy a feleségét reggelig bezárják. „Félreértés” volt, melyet egy cselédnek tulajdonítottak. A szerencsétlent megkorbácsolták, a baj azonban megtörtént.

Étiennette a szólást követve, mely szerint aki egyszer csalt, csal máskor is, megértette, hogy Renaud mindenre kész, hogy újra megízlelhesse a csodálatos testet, melynek lassan őrült rabjává vált. Képes megölni Onfroi-t, talán még őt magát is, hogy azután feleségül vehesse Isabelle-t.

Étiennette napokon át nem tudta, mit tegyen. Végül már azt kívánta, bárcsak elindulna a férje szokásos távoli hadjárataira, melyek kiváltották Szaladin haragját, és kétszer is veszélybe sodorták a kastélyt és a várost. Csakhogy ha útnak indulna, magával vinné Onfroi-t is, aki túlságosan félénk ahhoz, hogy ellenkezzen, és csak isten a tudója, mi minden történhetne a sivatag homokjában, ahol könnyű összetalálkozni egy kígyóval vagy skorpióval!

Így áldásként, a buzgó imáira adott válaszként fogadta a Jeruzsálemből érkező hírt: a kis Balduin, a hatéves király megbetegedett a jaffai palotában: ismeretlen kór támadta meg. Étiennette azonnal tüzet fogott:

– Lefogadom, hogy megmérgezték! A Courtenay-k meg akarják szerezni a koronát Sybillának!

– Ne álmodozzon! Agnès a nagyanyja, Sybilla pedig az anyja: nem tennének ilyesmit! – mordult rá Renaud.

– Maga nem tenné meg? – nevetett keserűen a felesége.

– De igen… de nem a saját véremmel!

– Mit tud maga erről?! Sosem volt képes utódot nemzeni. Sem Antiochiai Konstancának, sem nekem nem született magától gyermekünk, pedig mindketten anyák voltunk. Bárhogy is van, a koronának Isabelle-re… és a fiamra kell szállnia. Nincs vesztegetni való időnk: el kell küldeni őket Nabluszba Balian d'Ibelinhez. Biztos vagyok benne, hogy máris maga köré gyűjti a híveit, hogy Jeruzsálembe vonuljanak!

– Nabluszba? Amikor megtiltotta Isabelle-nek, hogy viszontlássa az anyját?

– Ennek semmi jelentősége sem lesz attól a pillanattól, hogy a trónra kerül. Onfroi majd emlékezteti rá, kinek köszönheti a koronáját.

– Akkor én is megyek! – jelentette ki Renaud.

– Maga? Az esküdt ellenségéhez? Épp elég lesz, ha a koronázás napján találkoznak.

Most inkább adjon erős kíséretet a fiatalok mellé, hadd induljanak útnak!

Így történt, hogy Isabelle viszontlátta az édesanyját és a Garizim-hegyet, ahol gyermekkora legszebb részét töltötte. Valamelyest örült, hogy újra rátalál a szép palotára, Nablusz tiszta vizére és kertjeire. Lelkesen fogadták őt is, a férjét is. Ahogyan Étiennette gondolta, Balian d'Ibelin egyetlen percet sem vesztegetett, hogy összehívja azokat, akiket megrémített a lehetőség, hogy a szeszélyes és hiú Sybilla követi a fiát a trónon. Sokan voltak így, köztük a régens is. Tripoliszi Rajmund kimentette magát a kis Balduin temetéséről, és a saját pártjabeliekhez csatlakozott. Súlyos hibát követett el, hisz ellenségei így kihasználhatták távollétét.

A romló egészségi állapotú Ágnesen kívül ellensége volt Heraclius pátriárka, Jocelin de Courtenay és a templomosok nagymestere, Gérard de Ridefort is. Különösen ez utóbbi. Végleg el akarta távolítani örök ellenségét a hatalomból. Egyetlen módot látott erre: a lehető leghamarabb megkoronázni Sybillát Jeruzsálem királynőjévé. Ez azonban nem volt magától értetődő. Először is, mert a bárók gyülekezete távolról sem volt teljes, hiszen sokan Nablusz felé vették az irányt. Másodszor, sokan kétségbe vonták Sybilla jogosultságát, mert bár ő volt az elsőszülött, egy eltaszított, köztudottan erkölcstelen asszonytól született, miközben Isabelle édesanyja királyné volt, amikor a világra hozta őt. Végül valakinek a megkoronázásához szükség van egy koronára is, a jeruzsálemit pedig a Szent Sír kanonokjai őrizték a királyi kincstárban. A kinyitásához három kulcs kellett: az első a pátriárkánál volt, a második a nagymesternél – idáig minden rendben volt –, a harmadikat azonban az ispotályosok nagymestere, Roger des Moulins őrizte, és a feddhetetlen, karakán normann nemes, a templomosok és Heraclius esküdt ellensége, megtagadta az átadását. Tripoliszi Rajmund tudta, hogy rá számíthat, és igyekezett összegyűjteni erőit Nabluszban, mely szokatlanul mozgalmas hely lett…

A nyugalom, mely Isabelle-t megérintette érkezésekor, nem tartott sokáig. Egymás után érkeztek a nagyurak zászlóikkal és embereikkel, akik betöltötték a várost és a palotát. Mindannyian tisztelettel és alázattal köszöntötték, a királynőjüket látták benne, és maga sem tudta, örüljön-e ennek vagy sem. Igaz, büszke lett volna rá, ha a fejére teszik apja és bátyja koronáját, de ahogy visszaemlékezett a nehézségekre, melyekkel Balduinnak meg kellett küzdenie, nem volt biztos benne, hogy alkalmas a feladatra. Még ha egy erős férfi lenne mellette, aki képes vállalni a problémákat, és hatékonyan ellenállna a szultán támadásainak! Szép Onfroi-ja erre képtelen lett volna.

Gyűlölte a tábori életet, nem szeretett nehéz páncélt viselni, és nem is titkolta kifinomult irodalmárhoz illő békés természetét.

– Nem édes és kellemes az életünk, szívem? Boldogok vagyunk együtt, mert minden pillanatomat önnek szentelem. Nincs elég erődünk és vitéz kapitányunk, aki meg tud védeni minket anélkül, hogy uralkodnánk egy nép lármája és haragja közepette, mely sosem tudja igazán, mit is akar? Mondja meg ezeknek az embereknek, hogy nem akar királynő len– ] ni, és menjünk vissza a Krakba!

– Gondolja, hogy jól fogadnának? Az édesanyja és Renaud nagyúr mindennél forróbban akarja, hogy mi j viseljük a koronát. Képesek lennének elzavarni, és 1 akkor hova mehetnénk?

– Toronba, a várkastélyba, melyet főparancsnok ősömtől örököltem a libanoni hegyekben. Emlék– j szem, gyerekkoromban jártam ott, gyönyörű hely, nem messze a tengertől…

Ezek a szavak elszédíthettek egy fiatal lányt, akinek mostanáig csupa mosoly volt az élete, bár a lelke mélyén egy kis hang azt súgta, Onfroi távolról sem hős, és talán nem tudná megvédeni, ha arra kerül a sor. Azonban Balian d'Ibelin, a megtestesült lovagi eszmény számára elfogadhatatlan volt.

– Dicsőséges őse mindig is szilárdan emelte magasba a főparancsnoki kardot –

jelentette ki nem válogatva meg a szavait. – Mélységesen szégyellné önt, Onfroi úr.

Megtagadná, ahogyan minden más becsületes ember is, hisz maga gyáva!

A fiatalember a sértésre mégiscsak válaszolt:

– Ugyanolyan vitéz vagyok, mint ön, nagyuram, de csak jogom van visszautasítani a trónt, ahol nem érezném jól magam, és a legkevésbé sem érdekel! Szépséges feleségem sem vágyik rá jobban.

– Mert maga nem engedi – avatkozott közbe Tripoliszi Rajmund. – De vésse az eszébe, hogy nem magát választjuk királynak, hanem őt királynőnek. Ha nem hajlandó nemes szívvel elfogadni az önre váró szerepet, egész egyszerűen elválasztjuk magukat, és olyan valakinek adjuk a királynő kezét, aki méltó rá! Maga nem az!

– Még gyermeket sem képes nemzeni neki, pedig már több mint két éve házasok! –

vetette oda Balian megvetően.

– Majd akkor lesz gyerekem, ha én akarom – üvöltötte a fiatalember magán kívül. –

Ami a koronát illeti, ha azt hiszik, a pátriárka majd a feleségem fejére teszi, csak vesztegetik az idejüket. Sosem lenne hajlandó rá!

– A betlehemi püspök leválthatja a méltatlan pátriárkát. Amint megérkezik, megválasztjuk Isabelle-t, hiszen sokan akarják őt királynőnek. A püspök ma estére itt lesz!

Valóban, az öreg prelátus és a kísérete néhány órával később a nép éljenzésétől kísérve megérkezett Nabluszba. Másnap, miután kipihente magát, összegyűltek a palota nagytermében, mindenki a maga helyén, a maga lobogója alatt, ahogyan egykor Jeruzsálemben. A bárók között ott volt mindenki, aki egykor Amauryt és Balduint becsülettel szolgálta: ők alkották a frank nemesség színe-javát. A terem végén egy üres trónus várta a lányt. A trón előtt pedig, mely mellett a püspök ült, ott állt Tripoliszi Rajmund.

Amikor mindenki megérkezett, kiadta az utasítást, hogy vezessék be a hercegnőt és a férjét.

Isabelle az exkirályné, Mária kíséretében lépett be, aki mintha támogatta volna.

Nagyon sápadt volt sötét ibolyaszín, merev, de ékszerektől csillogó bizánci ruhájában, melyet az alkalomra választott.

Vibráló éljenzés fogadta, de el sem mosolyodott. Anyjával előreléptek a püspökhöz, és meghajoltak, hogy áldását fogadják, azután Mária elengedte a lánya kezét, előbb azonban egy pillanatra megszorította:

– Bátorság! Meg kell mondani nekik!

Isabelle azonban felzokogott, és a kezébe temette az arcát. Képtelen volt megszólalni.

– Mit kell megmondani? – kérdezte felhős tekintettel Tripolisz grófja.

Mária átölelte Isabelle-t, hogy a vállán sírhasson, és tiszta, de felháborodástól csengő hangon megszólalt:

– Hogy az éjjel Onfroi úr titokban elhagyta a palotát, és Jeruzsálembe utazott.

Elment Sybilla hercegnőhöz, és közölte vele, hogy erőszakkal királyt akarnak csinálni belőle, de ő sosem egyezik bele… a védelmét kéri… és azt, hogy tekintse legjobb barátjának!