Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott néhány gyümölcsöző fosztogatást. A segítségükkel szélvészként rontott embereivel vágyai tárgyára, megtizedelte a fegyveres kíséretet, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza a Krakba, valamint foglyok sokaságával, akiket a börtönébe vetett. A hercegnő eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele, sikerült-e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve a vén gazember kezei közé.

A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt. Az összecsapás során elesett fegyveresektől hajlandó volt eltekinteni, azzal a feltétellel, hogy szabadon engedik a foglyokat, kereskedőket és másokat, és visszaadják az elrabolt javakat. Guy felmérte az ügy súlyosságát, és azt parancsolta, majd arra kérte Renaud-t, végül pedig egyenesen könyörgött neki, hogy engedelmeskedjen. A lovag azt válaszolta, hogy „ő az úr a földjein, ahogy a király is a magáén”. Elhatározta, hogy a kereskedőket csak akkor engedi szabadon, amikor „kisajtolta már minden aranyukat”.

Ilyen körülmények között egyetlen fegyverszünet sem maradt volna életben.

Szaladin elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a frank királysággal, és nem a szokásos választ adta, nem Châtillont vette ostrom alá, és nem csapatokat küldött ki, hogy dúlják fel a birtokai egy részét: meghirdette a „szent háborút”.

Damaszkuszban, Aleppóban, Kairóban és egész Észak-Szíriában mindenütt mozgósította a csapatait. A mecsetekben az ulémák harcra szólították a népet a próféta zöld és a kalifa fekete zászlaja alatt… hatalmas hadsereg készülődött…

Eközben Guy király, aki azt hitte, Szaladin beéri a bocsánatkérésével, Tripoliszi Rajmund birtokai ellen készülődött, hogy megbüntesse, amiért nem volt hajlandó felesküdni rá. Ezt megtudva a gróf, akinek nem volt tudomása Châtillon hőstetteiről, és továbbra is bízott a szultánnal kötött megállapodásában, hagyta, hogy Szaladin csapdába ejtse. A szultán felajánlotta, hogy galileai portyára küld hétezer mamelukot, hogy megfélemlítsék Guyt. A portyára úgy került volna sor, hogy a lakosságot ne érje veszteség sem vérben, sem fosztogatásban. Rajmund természetesen elhíresztelte a földjein, hogy csak „felderítő hadjáratról” van szó, melyet nem szabad megtámadni.

Akár naivitásról tett tanúságot a herceg, akár az járt a fejében, annyira ráijeszt Guy-re, hogy elvehesse tőle a koronát, finoman szólva is vitatható módszert választott.

Szaladin tudta jól, hogy itt-ott ellenállásra számíthat. Végül a templomosok gondoskodtak erről.


* * *

Aznap a nagymester összehívott a rendház előtt egy tucatnyi lovagot, akiknek el kellett kísérniük a küldöttséget, melyet Guy király indított útnak Tripolisz grófjához, hogy jobb belátásra bírják. Az okosabb báróknak sikerült megértetniük az uralkodóval, hogy öngyilkos a vita, és ha fegyverrel a kézben indulnak Rajmund ellen, azzal az ellenség malmára hajtják a vizet. Ez alkalommal Gérard de Ridefort és Roger des Moulins, az ispotályosok nagymestere csatlakozott Balian d'Ibelinhez, aki mint Renaud de Sidon és még néhányan, békét kötöttek. Ez a közeledés a férfihoz, akit a világon a legjobban gyűlölt, éktelen haragra gerjesztette a gőgös templomost, de kénytelen volt meghajolni. Kiválasztott tehát néhány „testvért”, köztük Thibaut-t is. Először azóta, hogy belépett a rendbe, a fiatalembernek el kellett válnia Ádámtól, aki éppen a gyengélkedőn volt: egyik éjszakai kirándulásukon az egykori templom mélyében a picardiai lovag szerencsétlenül elesett, és súlyosan megsebezte a lábát. Társának minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy úgy vigye vissza a cellájába, hogy senki ne vegyen észre semmit. Másnapra Ádámnak magasra szökött a láza, és kijelentette, hogy legurult a rendház számos lépcsőjének egyikén, és kinyílt egy régebbi sebesülése.

Ridefort rossz hangulata mindenki számára egyértelmű volt, ahogy a küldöttség gyülekezett a Szent Sírtemplom előtt a pátriárka áldására várva, aki ugyanolyan kelletlen volt, mint ő maga. Mindketten gyűlölték Tripoliszi Rajmundot, és képtelenek voltak elfogadni, hogy csinos küldöttséget menesztenek hozzá ahelyett, hogy hadsereggel rontanának rá, hogy megszorongassák a nyakát. Szép volt ugyanis a látvány az utolsó áprilisi nap tiszta sugaraiban. A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.

Amikor Heraclius bíborban és aranyban csillogva, akár egy római császár, a Vem Creator énekére széles keresztet rajzolt a térdelő férfiak fölé, mindenki egyazon mozdulattal felállt, nyeregbe szállt, és rendezett sorban elhagyta a teret. A három követ indult az élen, és elhaladt a templomosok és ispotályosok sorfala előtt. Balian d’Ibelin gondterhelt tekintete ekkor megállapodott egy arcon, melyet túl sokszor látott sodronysisakja keretében ahhoz, hogy ne ismerje fel azonnal: Thibaut! Thibaut de Courtenay a templomosoknál! Thibaut szerzetes-lovag lett, vagyis örökre eltávolodott a földi szerelemtől, és örökre elveszett Isabelle számára!

Tapasztalatból tudta, milyen makacs erővel bír az igaz szerelem, és az utóbbi időben komolyan fontolgatta, megkeresi Balduin fegyvernökét, s elviszi a beteg lányhoz, hátha visszaadja legalább a bátorságát és az erejét, hogy harcoljon egy jobb jövőért – hiszen Onfroi de Toron jövőjével kapcsolatban nem táplált illúziókat: a gyávák nem bírják sokáig egy folyamatos háborúkban élő országban. Mária és ő

mindent megtettek volna, hogy közel hozzák egymáshoz a két fiatalt. Most azonban…

Balian d'Ibelin beletörődő mosollyal, melynek értelmét Thibaut nem érthette, vállát rándítva ment tovább… Éjszakára meg kellett szállniuk Al Fula várában, az ispotályosok birtokán. Itt tudták meg, hogy muzulmán sereg járja a környéket, és ami a legkülönösebb, a tripoliszi gróf teljes helyeslésével, aki a hírek szerint megparancsolta a helyieknek, hogy ne csapjanak össze velük, hiszen csak felderítésről van szó.

Természetesen nehéz volt ezt megemészteni, és Gérard de Ridefort képtelen volt rá. Rajmund iránti gyűlöletétől vezérelve szabályosan kirobbant:

– Az az ember áruló, mindig is mondtam, de senki nem akart hinni nekem. Egyszer néhány aranyért megszegte a nekem adott szavát, most pedig elárulja a királyságnak tett hűbéri esküjét. Nem voltunk hajlandók királlyá emelni, ezért szövetkezik Szaladinnal, hogy az ő segítségével szerezze meg a koronát.

– Nem tudok elképzelni róla ilyen álnokságot – tiltakozott Balian d'Ibelin. – Jól ismerem Rajmund grófot: régóta jó kapcsolatokat ápol az aleppói és moszuli uralkodókkal, akiket mi is védelmeztünk, amíg elálltak Szaladin útját. No de attól még nem árasztunk hitetlen hadsereget a királyságra.

– Higgye el, ő megtette. Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága.

Uraim, ha akarják, hazatérhetnek. Lehet, hogy meg kell majd védeniük a feleségüket, a gyermekeiket és a javaikat, amikor a mamelukok rájuk rontanak, hogy rabszolgaként elhurcolják őket!

Azonnal elküldte Thibaut testvért a Templom marsalljához, aki úgy hatvan lovaggal a Kakun melletti kis erődben tartózkodott: kiadta a parancsot, hogy még hajnal előtt csatlakozzanak hozzá. Az utasítást tökéletesen végrehajtották: még nem is hajnalodott, amikor a kért erősítés megérkezett a marsall parancsnoklása alatt.

A marsallt, Jacques de Maillyt határtalanul csodálták minden templomos erődben, különösen a fő rendházban, tántoríthatatlan vitézségéért és kikezdhetetlen lojalitásáért. Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak. A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők úgy százötvenen lehettek. Kertelés nélkül meg is mondta: több embert kell összeszedni, különben az öngyilkosságba rohannak. Ridefort őrült dühvel támadt rá:

– Túlságosan szereti a szőke fejét, ha ennyire meg akarja tartani! – recsegte, mit sem törődve a lovagok felháborodott morajával.

Jacques de Mailly megvetően végigmérte:

– Én megöletem magam, állva az ellenség rohamát, ahogy kell, maga fog menekülni, mint egy áruló!

Balian d'Ibelinnek alig maradt ideje közéjük ugrani. Ridefort volt azonban a nagymester: a lovagok abszolút engedelmességgel tartoztak neki. Gyors misét hallgattak és meggyóntak, majd felkészültek a harcra. Balian foglalta össze a helyzetet azok számára, akik nem tartoztak a templomosokhoz, de a becsület ide kötötte őket:

– Uraim – mondta, miután felemelkedett a káplán áldása után –, most…

megöletjük magunkat… szépen, ha Isten is úgy akarja!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendben nyeregbe szálltak, és megindultak az ellenség felé. Egy arab krónikás azt írja majd a maroknyi férfiról: „Olyan megveszekedetten támadtak, hogy a legfeketébb haj is beleőszült a rémületbe.” Hófehér lován, fényesen csillogó páncéljában Jacques de Mailly olyan bátran harcolt, kalászként aratva maga körül az ellenséget, hogy azok azt hihették, maga Szent György küzd ellenük. Legyőzhetetlennek tűnt, és gyorsan járó kardja magába szívta a vércseppeken megcsillanó napsugarakat. Mégis ember volt azonban, hús-vér ember: egy nyílvessző a mellkasa közepén találta. Megbillent, de összeszedte magát. A mamelukok félrehúzódtak, és meglepő tisztelettel felkérték, hogy adja meg magát:

– A szultán unokaöccse vagyok – kiáltotta egy pompás fegyverzetű harcos. – Add át nekem dicsőséges kardodat! Nem akarunk megölni egy ilyen értékes embert!

– Ha a kardomat akarod, vedd el!

Ezzel rárontott a férfira. Egy pillanattal később Jacques de Mailly nyilak záporában elesett60, miközben Gérard de Ridefort lóhalálában menekült. Roger des Moulins-t minden emberével együtt megölték. Csak három templomos, köztük Ridefort, menekült meg a csatából, és Balian d’Ibelin.

Thibaut neki köszönhette az életét: a csatamező szélén küzdött, és megsebesült az arcán, amikor Balian szélvészként rohant hozzá, megragadta a lova kantárát, és magával vitte a názáreti útra.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy elmúlt a veszély, Ibelin ura megállt.

Meglátott egy kutat, és meg kellett mosnia Thibaut vérben úszó arcát: a nyíl hegyét szerencsére eltérítette a sisak orrvédője, és a sebesülés, mely kissé elkábította a lovagot, nem volt túl mély.

– Egy forradással megússza! – állapította meg Balian, miután felitatta a vért a fehér-piros kendővel, mely a sisakot védte a nap melegétől.

– Miért mentett meg? Nagyon hálás vagyok érte, de…

– De nem igazán örül neki? Nem baj! Nos, ami az okot illeti, megmondom: puszta kíváncsiságból!

– Kíváncsiságból?

– Igen! Szeretném megtudni, mi lelte, hogy templomosnak állt? A király halála okozta bánat? Tudom, mennyire szerette őt, de barátom, számára megváltás volt a halál…

– Tudom, és nem is ez vezérelt. Nem azért léptem be a Templomhoz, mert Isten szólított, sem pedig kétségbeesésből. Csakis azért, hogy mentsem az életem, melyet pedig, mint láthatta, nem sokra tartok. Adam Pellicorne lovag értem jött, amikor szeretett királyomat sirattam!

Thibaut elmesélte, hogyan történt mindez, hogyan került Balduin közvetlen környezete hirtelen fenyegetettségbe, és természetesen nem felejtette ki a lepratelep ügyét sem.

– Tehát ez történt! Isabelle, aki most nálunk tartózkodik Nabluszban, sokat 60 A Mailly hercegek hagyománya szerint a törökök kivágták a szívét és a nemi szerveit abban a reményben, hogy beléjük költözhet rendkívüli vitézsége.


aggódott Ariane-ért, amikor a király meghalt. A feleségem is, hiszen megszerették azt a lányt.

Balian mintegy mellékesen ejtette el Isabelle nevét, hogy lássa, kivált-e valamiféle hatást, és valóban, a szürke szempár elfelhősödött, Thibaut azonban semmit sem szólt.

A báró tovább folytatta:

– Ha már Isabelle-t említettem, hallott a betegségéről? Ezért nem tért vissza a Krakba. Aggódunk érte.

– Olyan súlyos?

A fiatalember hangjában csengő riadalom mindent elárult. Balian most már tudta, mihez tartsa magát:

– Igen is meg nem is. A lelke szenved, a teste pedig természetesen követi. Meg kell érteni, hogy különös találkozása a sorsnak, hogy valaki egy király lánya és egy gyáva alak felesége.