Miközben minden oldalról alaposan megvizsgálta a lovát, hogy megbizonyosodjon jó egészségéről – a templomosok jó állatorvos hírében álltak –, Adam elmesélte, mit fedezett fel, és mivel töltötte az éjszakáit.

– Hogy csinálta? – szakította félbe Thibaut. – Beteg volt. Még a láza is felment…

– Ó, tudja, bizonyos növények segítségével nem nehéz lázat produkálni. Én pedig nagyon értek a gyógynövényekhez.

– Nagyon ért a tettetéshez is, igaz? Nem éppen jó emléket őrzök az utolsó expedíciónkról…

– Tudom, és bocsánatát is kérem, de egy kissé… akarattal csúsztam meg, amikor megtudtam, hogy néhány lovagnak részt kell vennie a tripoliszi grófhoz induló küldöttségben. Ki kellett használnom, hogy kevesebb lovag lesz itt, és különösen azt, hogy a nagymester távol van. Egy ideje az volt az érzésem, hogy figyel engem.

– És kihasznált engem? Köszönöm a bizalmát!

– Nem erről van szó. Maga még fiatal. Muszáj volt igazinak látszania. Meghallgatja a történetem, vagy hátat fordít nekem?

– Maga is tudja, hogy égek a kíváncsiságtól…

Valójában a szerencse játszott Adam kezére. Emlékezett rá, hogy a cella, melyben egykor Gondemare testvér lakott, a gyengélkedő mellett van, ami élemedett korát tekintve természetes volt. Most Jacques de Mailly foglalta el, tehát a követség útnak indulása előtt néhány nappal már üres volt, hiszen a marsall ellenőrzésre ment Kakunba. Miután a nagymester és hat lovagja távoztak, Adam a következő éjszakán besurrant a cellába. Biztos lehetett benne, hogy nem zavarják meg: mindkét helyiség üres volt, és az ápoló testvér, aki a másik oldalon lakott, mélyen aludt, ráadásul nagyot is hallott.

– No de – vágott közbe Thibaut – miért akart bemenni abba a szobába?

– Valójában fogalmam sincs, de egy ideje úgy éreztem, mintha valami megérzés hívna… hacsak nem Gondemare testvér szelleme súgott. Később szentül hinni kezdtem, hogy ez az igazság.

– Hallotta a hangját? – kérdezte Thibaut, akire akarata ellenére is nagy hatást tett barátja emelkedett hangja.

– Hadd meséljem el, utána megítélheti maga is. Bármennyire nagyok voltak is, akik ebben a kis szobában laktak, nem különbözik a többitől: egyetlen tárgy, egyetlen jelzés sem árulkodik a benne lakó személyiségéről, hiszen a regula szerint mind hasonlóak vagyunk, és semmink sincs. Ebben a cellában azonban rögtön csodálatosan jól éreztem magam, amint lefeküdtem az ágyra. A boldogságban lehunytam a szemem, és Gondemare testvér szellemét hívtam. Ekkor hallottam meg…

– Inkább hallani vélte. Bizonyára álmodott.

– Akkor vannak álmok, melyek valóságosabbak a valóságnál. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy elveszíteném a tudatomat. Úgy éreztem magam, mint a tanítvány, aki mohón várja a mestere utasítását: éber és befogadó volt a szellemem.

A barátját elnézve Thibaut arra gondolt, valóban nincs benne semmi a nélkülözéstől és önsanyargatástól elgyötört aszkétából, akinek leromlott teste nem tudja megfékezni lelkét. Erős volt, szilárd, akár egy fa, és a lehető legkevésbé vonzódott a természetfelettihez.

– Folytassa – mondta egyszerűen.

– Nos, azt mondta nekem… – ó, a szavai tüzes betűkkel íródtak az emlékezetembe!

– azt mondta: „Az áldozat sziklája alatt van a lelkek kútja, ahol Mohamed szerint az igaz hívők lelkei gyülekeznek az ítéletre várva. A bejáratát régen lezárták. Nem annyira régen azonban, mint az útét, mely a törvényhez vezet. Azt Isten keze zárta le, amikor a Főpap felhívására a föld megremegett, hogy a szent kövek ne mocskolódjanak be az aranytokban, mely magába foglalja őket. Keresd a lelkek kútját! Délen, a sziklák mögött van az út, melyet gyenge kezem nem remélhetett megnyitni…” Adam hangja olyan színezetet öltött, hogy a kissé megrémült Thibaut a néhai templomos hangját vélte hallani, és kényelmetlenül feszengett. Bár hívő katolikus volt, és tisztelte az egyház törvényeit, megszokta, hogy szembenézzen a realitásokkal, és ösztönösen óvakodott mindentől, ami az idegen, az érthetetlen és természetesen a túlvilág területéhez tartozott. Igaz, hitt az örök életben. Igaz, hitt a csodákban, a szentek vagy más fénylények esetleges megjelenésében, de a kísérteteket a legkevésbé sem szerette. Az pedig, amit most hallott, furcsán fojtott hangon közvetítve, nyugtalanítónak tetszett.

– Egészen biztos benne, hogy jól hallotta – kérdezte végül –, és főleg, hogy nem álmodott?

– Olyannyira nem álmodtam, hogy tegnap elmentem az egykori mecsetbe, amit kápolnává alakítottunk, és felfedeztem egy egyenetlenséget a kövezeten, mely könnyen lépcsőlejárót rejthet. Éjjel visszamentem egy ásóval, amit a kertész testvértől vettem kölcsön, és megtaláltam a lépcsőt. Látja, ami maga szerint „álom”, nem hazudott.

– És lement a lépcsőn?

– Nem. Közeledett a hajnali ima ideje, és nem akartam kockáztatni, hogy észrevesznek. De ma éjjel visszamegyek.

– Akkor magával tartok – döntött Thibaut, akiben a felfedezés lelkesedése elsöpörte a szorongást.

Néhány órával később, miután a kolostor álomba merült, Adam és Thibaut a falak mentén osonva – nem látszott a hold, de a nyár közeledtével csillagos és világos volt az éjszaka – felsietett a teraszra vezető négy lépcső egyikén, ahol a nyolcszögletű szentély állt csinos kupolájával, melyet a második kalifa építtetett, és melyet a keresztények az angyaloknak szentelt kápolnává alakítottak. Mostanra azonban már nem használták, és Thibaut sosem járt benne. Nagy hatást tett rá a hely nemessége és szépsége, amikor Adam kinyitotta a négy értékes márványoszlop által tartott íves ajtók egyikét, melyek a négy égtájnak feleltek meg. Igazi jeruzsálemiként ismerte az arab művészet gyöngyszemét – de csak messziről, hiszen mivel a Templom területén állt, sosem ment a közelébe, s még kevésbé a belsejébe. Sosem tűnt igazán hihetőnek számára, hogy az egykori mecsetet a keresztény rítusokhoz alakították, hiszen az épület változatlanul az iszlámhoz tartozónak festett. A belsejében volt valami varázslatos elegancia oszlopos kettős kerengőjével, mely egy egyszerű követ vett körül, ami azonban két vallás jelentős pontja is volt: a zsidók hite szerint Isten itt állította meg Ábrahám kezét, aki kész lett volna megölni a fiát. A muzulmánok szerint Mohamed innen indult el az égbe szárnyas lován, Al Borakon. A keresztényeknek be kellett érniük egy részlettel: abban a pillanatban, amikor a Próféta felszállt, a kő követni akarta, de Gábriel, az Üdvözlet angyala megakadályozta azzal, hogy ráhelyezte a kezét, melynek nyomát a kő azóta is őrzi. Az egyensúly megteremtésére a keresztesek oltárt helyeztek a háromszorosan szent kőre. Valójában a kő kézzel fogható tanúja volt a Palesztinában élő különböző

vallásos hagyományok egybefonódásának.

Thibaut szeme hamar megszokta a félhomályt, és gyönyörködve nézte a kék és arany mozaikokat. Nem úgy Adam, aki máris nekilátott az egyik márványlap felemelésének.

– Nem segítene? – morogta. – Bármikor visszajöhet napvilágnál nézelődni. Sosem zárják be az ajtót. Jaj, milyen nehéz!

Az ásó és egy vasrúd segítségével a két férfinak sikerült elmozdítania a követ, mely alatt lefelé vezető lépcső nyílt. Adam felszerelkezett egy fáklyával és egy olajlámpással.

Mindkettőt meggyújtotta, és megindult Heródes egykori nagytemplomának mélye felé.

Hamarosan egy mély és szűk üregféleségben találták magukat, melynek ívében különös módon kéményszerű lyuk tátongott. Thibaut-nak nem maradt ideje kérdezni, a picardiai máris magyarázni kezdett:

– A zsidók idejében az oltár alatt volt a halottégető: ezen a lyukon át szállt el a hamu. Mint láthatja, megfelel annak a másik lyuknak a földben. Mindenesetre úgy tűnik, ez itt a lelkek kútja, és egy föld alatti rejtekútnak kell ide vezetnie.

– Az álmában a hang nem azt mondta, hogy Isten földrengést keltett, hogy lezárja a bejáratát?

– Nem álmodtam! – tiltakozott szárazon Adam. – De igaza van: azt mondta, hogy a föld megremegett. Ha így van, errefelé kell lennie – mutatott a déli falra, ahol a barázdált sziklát mintha egy hatalmas kéz rázta volna össze. – Nem tudom, hogyan tudnánk ketten felnyitni – tette hozzá hirtelen elkedvetlenedve.

Lerogyott a földre, és szemügyre vette a falat, mely úgy tűnt, véget vet kutatásának.

– Miért nem kérünk segítséget a testvérektől? – javasolta Thibaut. – Végül is az ön küldetése az egész Templomot érinti, és gondolom, azt sosem mondták, hogy a legnagyobb titokban kell hegyeket mozgatnia.

A fáklya fényében harag villáma ragyogott fel a picardiai kék szemében:

– Forduljak Ridefort-hoz? Maga megőrült! A szent táblák nem kerülhetnek méltatlan kézbe! Nála rosszabb nagymestere még sosem volt a rendnek.

– Ez igaz. Talán van más megoldás: ez a föld alatti járat – ha létezik – bizonyára egyenesen dél felé vezet, vagyis a rendház felé. Ha megmérjük a lépcső fokait, megtudhatjuk, milyen mélyen fut…

– Csak egyet felejt el. Biztosan nem vagyunk mélyen a terasz alatt.


– De talán van még egy lépcső a sziklák mögött? Meglepne, ha az igazi táblákat nem temetnék legalább olyan mélyre, mint a frigyládát.

– Bizonyára. De ezzel nem jutottunk előrébb. Ha lenne másik út, szerintem Gondemare testvér megmondta volna. Csak annyit mondott azonban: „ott van az út, melyet gyenge kezeim nem remélhettek megnyitni.” Mi sem vagyunk sokkal erősebbek

– morogta a lovag. – Emberekre, szerszámokra lenne szükségünk…

– Miért ne lehetne újabb földrengés? – jegyezte meg Thibaut, akit meghatott barátja elkeseredése. – Kishitű ember! Nekem, a hitetlenkedőnek kell felhívnom a figyelmét egy részletre, melynek pedig fontosnak kellene lennie a maga szemében?

– Melyikre?

– Ha az öregember szelleme idefáradt az ön kedvéért, az azt jelenti, hogy van megoldás. Különben azt is mondhatta volna: a táblák örökre a föld alá temetődtek, és lehetetlenség kiszabadítani őket. Felesleges tehát tovább keresnie. Ehelyett…

– Szavamra, igaza van! Gondolkoznunk kell…

Adam leült a lépcső alsó fokára, hogy megpróbálja rendbe szedni elkeseredés által átjárt gondolatait. Eközben Thibaut fáklyával a kezében lassan körbejárta a barlangot.

Odaért az égető hamunyílásához. A hamvak befogadására gödröt alakítottak ki, mely megtelt, majd a legutoljára ráhullott mennyiség szürkés halmot alkotott, melyben nem teljesen elszenesedett csontdarabok látszottak. Gépiesen előrehajolt és ujja hegyével felkavarta a port, melyben a láng megcsillantott valamit… Hirtelen rádöbbent, hogy amit lehetetlennek gondolt, valóra válhat. Tudta, hogy ez az a kút, melynek megkeresésére a félig szkeptikus, félig komoly Szaladin utasította, hiszen a több évszázados hamuból előhúzta azt a poros valamit, melyet ruhájában igyekezett megtörölni: egy smaragdból farágott gyűrűt, melyen arab felirat állt. A megdöbbenéstől megrogyott a térdre, és leült, kis híján megégetve sarjadó szakállát a fáklya lángjában.

– Adam – szólalt meg elfulladó hangon. – Azt hiszem, megtaláltam Mohamed Pecsétjét!

– Mit mond?

Pellicorne mellé térdelt, és döbbenten nézte az ékszert, mely Thibaut kezében lassanként visszanyerte szép, egyszerre mély és áttetsző zöld színét.

– Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a fiatalember. – Amikor Szaladin azt mondta, hogy keressem meg, biztos voltam benne, hogy gúnyolódik velem. Olyannyira, hogy meg is feledkeztem róla. Olyan sok minden történt azóta.

Most mégis itt van a kezemben! A Próféta Pecsétje, melyet a bagdadi kalifának, minden hívő egyetlen urának kellene viselnie!

Adam elvette a gyűrűt, és szenvedélyes kíváncsisággal nézegette.

– Szaladin beszélt róla? Miért nem mesélt erről?

– Amikor visszatértem Jeruzsálembe, maga eltűnt, és sok idő eltelt, mire újra találkoztunk. Bevallom, meg is feledkeztem erről a történetről… melyben nem is hittem igazán.


– Nos, ennél megfelelőbb pillanat nem is lehetne, hogy elmesélje. Ilyen nyugalomban nem leszünk máskor.

Thibaut a gondolataiba merült, hogy a lehető legjobban felidézze emlékezetében a szultán szavait, majd mesélni kezdett.

Amikor a végére ért, Adam a furcsa ékszert ujjai között forgatva megjegyezte:

– Fel tudja fogni, hogy arra az esetre, ha azt venné a fejébe, hogy áttér az iszlám hitre, a kezében van az eszköz, hogy kalifa legyen? Hiszen akié a pecsét, az Allah kiválasztottja. Minden muzulmán kénytelen meghajolni előtte.

– Nos, maga mindenről tud! De én, aki nem vagyok olyan bölcs, csak annyit mondok, hogy a kezünkben van az eszköz, hogy megmentsük a királyságot, mert most már hiszek Szaladin szavának. A gyűrű ellenében megad mindent, amit csak kérünk!

Meg kell…

Egy egyszerre távoli és közeli harang hangja szakította félbe: