– Hajnali ima? Máris? Ennyire elszaladt volna az idő?

– Lehet. Mindenesetre vissza kell mennünk. Nagy a kockázat, hogy észrevesznek!

– Talán nem! Az a legjobb, ha egyenesen a templomba megyünk. Egy kis szerencsével megelőzzük a többieket.

– A fehér köpeny nélkül? Megbüntetnek… Adam elgondolkozott, s közben visszatette a kőlapot a helyére, és egy sötét sarokba rejtette a szerszámokat.

– Akkor visszamegyünk a lakóépületbe a köpenyekért. Majd az utolsók leszünk…

Ó, valami történt! Ez nem a reggeli ima!

Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott, hanem erőteljes ha-rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost, aki ezért vagy azért a városban tartózkodott. Nem egészen vészharang volt, de majdnem olyan. A szerzetes-lovagok pedig nem a kápolnában gyülekeztek, hanem a káptalanteremben, ahol Gérard de Ridefort várta őket. Amikor mind egybegyűltek, a nagymester felemelkedett, egyik kezében parancsnoki botjával. A rá szegeződő kérdő tekintetekre keserű mosollyal felelt:

– Jó testvéreim! – kiáltotta. – Harcolni fogunk Isten dicsőségéért és a Templom becsületéért. A kutya Szaladin, barátja, Tripoliszi Rajmund segítségével most szállja meg Galileát, de becsülettel elálljuk az útját. Az előőrsben harcolni és megvédelmezni a Szent Keresztet, ez a rend kiváltsága, és számítok önökre, hogy ezt nem felejtik el.

Most misét hallgatunk, hogy vitézséget és erős szívet kérjünk a csatához. Azután felkészülnek az indulásra. Két óra múlva indulunk. Csak a nagyon idős és a beteg testvérek maradnak itt. A szokáshoz híven Szephoria kútjánál lesz a mozgósítás találkozási pontja. Jó testvéreim, a jelmondatunk:

„Non nobis, Domine, non nobis sed nomini tuo da glóriam61” Mindig ez lebegjen a szemük előtt! Most menjünk imádkozni!

– Leginkább az ő szeme előtt kellene ennek lebegnie! – suttogta Adam, miközben a templomosok kettesével megindultak a kápolnába egy utolsó imára.

61 Ne miattunk. Urunk, ne miattunk, hanem a nevedért adj dicsőséget!” Nem sokkal később a lovagok teljes fegyverzetben, fegyelmezett rendben elhagyták a rendházat a fegyvernökökkel, az őrmesterekkel és a turkopolokkal62, valamint tábori felszerelésükkel, szinte üresen hagyva hátra a kolostort. Az élen az új marsall, Jean de Courtrait tíz lovaggal alkotta a zászlóvivő Baucent testőrségét, akihez a csatában minden bajban lévő lovagnak csatlakoznia kellett. Ő lesz a hadjáratban a templomosok parancsnoka. A nagymester másik tíz lovaggal a Szent Sírba ment, hogy biztosítsák az Igazi Kereszt védelmét, mely Guy király, a bárók és a csapataik élén halad majd.

Kora hajnal volt, a környéken egymásnak feleltek a kakasok, azonban egész Jeruzsálem odakint volt a teraszokon és az utcákon. Furcsán csendes volt a város a perc súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.

Egyetlen kiáltás sem hallatszott. Egyetlen hívás sem. Egyetlen szó sem. Néha egy-egy zokogás. A kifulladt Jeruzsálem mintha nehezen lélegzett volna. Csak imádkozott, térdre ereszkedve a magas, arany és drágakő kereszt útja mentén, mely Krisztus kínhalálának fáját tartalmazta. Az akrai püspök vitte a legfőbb relikviát. Ilyen drámai körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.

Valóban rossz színben volt: a májával lehetett baj, tekintve a naponta elfogyasztott hatalmas mennyiségű bort. Az akrai püspök törvénytelen fia volt, ahogyan azt mindenki tudta. Még Guy király is, akinek pedig nem az intelligencia volt fő erénye.

Ellenben milyen szép király volt!

Hajadonfőtt, aranyhajában játszó napsugarakkal kecsesen viselte páncélját karcsú, izmos testén, s szélesen mosolygott szép fehér fogaival az asszonyokra, akik csodálattal nézték, és néha csókot vagy virágot dobtak neki, arra gondolva, hogy Sybilla királynőnek igaza volt, hogy ilyen szép férjet választott.

Az egyikük azt suttogta:

– Olyan, mint egykor Balduin volt…

– Csakhogy az ő szeme kékje túlságosan lágy, és nem olyan vitéz, mint ő! Távolról sem!

Pedig a király nem volt gyáva, ügyesen bánt a karddal, a lándzsával vagy a csatabárddal. A hozzá hasonlókkal vívott csata nem rémítette – még harci bravúrokra is képes volt –, ellenben iszonyatosan rettegett Szaladintól és a mamelukjaitól. Amint kiléptek a város kapuján, mosolya szertefoszlott, és a rá törő szorongás elfojtására a Keresztre szegezte a tekintetét, belé fektetve minden reményét, hogy élve kikerülhet a borzalmas kalandból, melyre indult. Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok.

A Szent István-kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron-62 Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.


palota előtt, melyet nyitva tartottak a fiatal Onfroi távozása után is, aki kénytelen volt csatlakozni a király kíséretéhez. Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében, fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut-t. Hogy szeretett volna megállni, odamenni hozzá! Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott. Tilos volt azonban megállnia. A lovak szép egységben ügettek, és a fegyelmet követve Thibaut hátra sem nézhetett. Hamarosan elhagyták a szép palotát…

A szephoriai kútnál gyülekezett a keresztény sereg. Húszezer ember! A legszebb sereg, melyet a frank királyság kezdetei óta összehívtak! Ott volt Tripoliszi Rajmund és négy mostohafia: Hugues, Guillaume, Odon és Raoul; Balian d'Ibelin, Renaud de Sidon, az ispotályosok az udvarnagyuk vezetésével, mivel még nem választottak új nagymestert, és Renaud de Châtillon, még arrogánsabban, mint valaha: egy percet sem vesztegetett, és azonnal Isabelle férjének értésére adta, hogy legfőbb érdeke, hogy vitézül viselkedjen az elkövetkező napokban, különben ő maga, a mostohaapja tépi ki a beleit.

Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassal: személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő

védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia.

Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában. Hugues de Tibériade, az elsőszülött fiú Guy lábához vetette magát, és kérte, engedjék, hogy az édesanyja segítségére siessen. Rajmund gróf azonban csendre intette, és a királyhoz fordult:

– Felség – kezdte –, Tibériás az enyém. Az úrnője a feleségem. Az embereimmel és a kincstárammal van ott, és senki sem veszítene annyit, mint én, ha elesne. Ha azonban a muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az országot. Az egész úton nincs egyetlen vízlelőhely sem, és ha most megindulunk a birtokom felé a száraz dombokon át, az emberek és a lovak szomjan halnak, mielőtt elérnék Szaladin seregeit. Július 4-e van. Holnap Szent Márton napja. A ma éjszaka melegében gondoljanak arra, micsoda hőség lesz holnap napközben!

A tanácsot meghatották áldozatkész szavai. Egyedül Gérard de Ridefort ellenkezett, nyíltan újabb árulás előkészítésével vádolva Rajmundot:

– Érzem rajta az árulás szagát! – recsegte.

A tripoliszi gróf mindössze megvető vállrándítással felelt. Különben is, a bárók mind csatlakoztak a bölcs gondolathoz, és természetesen a király is jóváhagyta: Szephoria friss vizénél várják meg a szultán támadását. Ezzel a tanács szétvált.

Éjfélkor azonban a templomosok nagymestere visszament Guy sátrába, akit egyedül talált, és szabad folyást engedett gyűlöletének:

– Felség, hisz ennek az árulónak, és elfogadja a véleményét? Önt akarta megbecsteleníteni vele, hisz szégyen és lelkiismeret-furdalás gyötri majd, hogy hagyott elesni egy öntől alig hat mérföldre fekvő várost. És tudja meg, hogy a templomosok leteszik fehér köpenyüket és eladják mindenüket, hogy megbosszulhassák a szégyent, melyben a szaracénok részesítenek! Menjen, és kiáltassa ki, hogy mindenki készüljön, és induljon a Szent Kereszt után!

Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta…

Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. A táborban eluralkodott a zűrzavar.

Sokakat megdöbbentett az őrült parancs, de mindenki tehetetlen volt, hiszen arról szó sem lehetett, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak. A megszokott merészsége ellenére még a most aggodalmaskodó Renaud de Châtillon is süket fülekre talált…

– Uraim, ha Isten segít, kemény napunk lesz. Ami engem illet, ha jó kardom le tudja győzni a kutya Szaladint, a világ királyának érzem majd magam, és boldogan halok meg!

A hajnal első sugarai előtt tábort bontottak, és a sereg készen állt az indulásra. Egy utolsó ima az Igazi Kereszt lábánál, egy utolsó áldás a püspöktől és a káplánoktól, és a szép hadigépezet megindult. Ez alkalommal Thibaut nem a templomosok oszlopában vonult. A Kereszt védelmére kirendelt lovagok egyike az éjjel egy skorpiócsípés nyomán meghalt, és a marsall Thibaut-t választotta a helyére:

– Úgy gondolom, önnek jár ez a megtiszteltetés, testvérem – mondta –, hiszen évekig harcolt a legnagyobb relikvia tövében Balduin király oldalán, Isten fogadja be hős lelkét. Ráadásul úgy látom helyesnek, ha egy Courtenay van az első sorokban, mivel az udvarnagy kineveztette magát Akra elöljárójának, és ki sem mozdul onnan.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csak meghajolni és köszönetet mondani lehetett.

Thibaut beállt a tíz lovag körébe, ahol egy hely üresen maradt… Büszke és boldog volt a megtiszteltetéstől, mely őt és Balduin emlékét érte, mégis zavarba jött. Valóban méltó rá, hogy ott legyen, amikor megszegi a regulát, és talán megsérti Istent azzal, hogy a Hitetlen gyűrűjét viseli? Talán valahol el kellett volna rejtenie a cellájában. Azonban attól tartott, valamilyen esemény esetleg megakadályozhatja abban, hogy visszatértekor magához vegye. Másrészt úgy gondolta, talán hasznos lehet a királyság számára, és hátrálásra késztetheti Szaladint abban az esetben, ha az ő fegyverei kerekednének felül. Feltéve természetesen, hogy a szultán hajlandó állni a szavát, melyet egy szabadon bocsátott fogolynak adott, s mely talán csak tréfa volt. Minden eshetőségre egy bőrszíjon a nyakába akasztotta a gyűrűt. Természetesen, ha előre tudta volna, micsoda megtiszteltetésben részesül, átadja a pecsétet Adam Pellicorne-nak, most azonban már késő volt.



* * *

Tripoliszi Rajmund, mint a környék ura, a sereg élére állt hercegnője négy fiával. A Kereszt előtt haladt, melyet erősen tartott az akrai püspök. Azután következett a király és a sereg nagy része. Végül az ispotályosok és a templomosok biztosították a hátvédet.

Egy hosszú, száraz völgyben tartottak kelet felé, mely felfelé emelkedett a még szárazabb dombok között a „Hattin szarvig”, egy kopár kettős magaslatig, ahonnan kiindult a tibériási kék tóhoz levezető út. Ott tartózkodott Szaladin serege. Az ostromlott hercegnő kastélya nem volt messze, körülbelül öt mérföldre, ám ahogy emelkedtek, úgy emelkedett a nap is, hamarosan elviselhetetlen hőséget ontva az árnyék nélküli tájon vasba öltözött katonákra… A len kendő ellenére, melynek használatát a keresztesek átvették a szaracénoktól, hosszú patakokban csorgott az izzadság a sodronyingeken és páncélokon. Visszavonulásról azonban szó sem lehetett.

A szultán előőrsét alkotó könnyűlovasok hamar felfigyeltek a hosszú fémkígyóra, mely Hattin felé kúszott, s melynek páncélja villámokat szórt. Támadni kezdték a hátvédet a gyors, íjakkal felfegyverzett lovasok, akár a kirajzott darazsak. Ahogyan azt Tripoliszi Rajmund jelezte, egyetlen forrás, egyetlen kút sem volt a szomorú tájon, ahol az utolsó zöld levelek is régen megégtek már. Az egyetlen esélyük az volt, ha elhaladnak Hattinnál, és lezúdulnak a tó felé, súlyukkal maguk előtt sodorva a muzulmánokat, de esteledett, és mind a lovak, mind az emberek kimerültek. Gérard de Ridefort, aki az ellenséges nyilaktól már elveszítette néhány emberét, azt javasolta, hogy álljanak meg a kis Marescalia erődnél, ahol van víz. Odaérve azonban azt látták, hogy a kutak szárazak…