Mégis megpihentek. Lehetetlen volt lefelé vágtatni a tóhoz a sötétben, veszélyes utakon. Az este hozott némi enyhülést. Nem eleget azonban ahhoz, hogy megfeledkezzenek az embereket és állatokat egyaránt gyötrő szomjúságról. Muszáj volt pihenniük, így aztán táborverés nélkül elhelyezkedtek, ahogy tudtak. Az Igazi Keresztet a földbe állították, és az azt kísérő templomosok két ötfős csoportban váltották egymást, hogy körülállják, ahogyan kell: egyenesen, két kezüket a földbe szúrt kardjuk markolatán nyugtatva. Mindenki másnak is készen kellett állnia, hogy amint világosodni kezd, meginduljanak a tó felé, mielőtt a borzalmas hőség visszatér.

Néhány óra telt el így, és az őrszemek türelmetlenül várták a hajnalt. Már nem volt messze, amikor hirtelen kivilágosodott az éjszaka, de baljóslatúan: a keresztény hadsereg körül Szaladin felgyújtatta a bokrokat és a száraz füvet, éppen abban a pillanatban, amikor kelet felől szél támadt, és szenvedéseiket tovább fokozva füstörvényeket fújt a frankok szemébe és torkába. A tó felé vezető utat hamarosan tűz fala zárta el, hatalmas pánikot keltve a gyalogosok között. Azt hitték, a pokol nyílik meg előttük, és a sok szerencsétlen menekülni kezdett, ki a hegyek, ki Szephoria felé. A parancsnokok tehetetlenül nézték őket.

– Kövessük a példájukat? – kiáltotta Balian d'Ibelin. – Beleestünk a csapdába, melyet Rajmund gróf jelzett. Könnyen meglehet, hogy nem kerülünk ki belőle élve. Mi a parancsa, felség? – tette hozzá Guy felé fordulva, aki szorongva pillantott rá, és szemmel láthatólag képtelen volt döntést hozni.

Tripoliszi Rajmund felelt:

– Meg kell próbálnunk átjutni, uraim! Erővel, Isten kegyelméből! Előbb azonban el kell rejteni a Szent Keresztet: nem kerülhet a hitetlenek kezére, ha alulmaradunk!

Kiadták a megfelelő parancsokat. A templomosok marsallja szétoszlatta az őröket, két lovag, köztük Thibaut kivételével, majd miután utoljára meghajolt az emberei szívében a hit esszenciáját jelképező ereklye előtt, megparancsolta:

– Ássák el. Előbb pedig esküdjenek meg a lelki üdvükre, hogy sosem árulják el, hol nyugszik! Még kínvallatás alatt sem!

– Lovagi becsületemre esküszöm! – jelentette ki kórusban Thibaut és a társa, akit Gérand testvér néven ismert.

Majd mialatt Jean de Courtrait visszatért hadi posztjára, megfelelő hely keresésére indultak, melyet az erőd romjaitól nem messze meg is találtak. Egy öreg, göcsörtös akácia emelkedett ott a homokból, egyetlen növényzetként a szomorú tájban. A makacs akáciák a sivatagban is megélnek, mert gyökereik akár harminc méter mélyen is a földbe nyúlhatnak víz után. Megkeresték a legkedvezőbb, keleti oldalát, majd Thibaut és társa ásni kezdtek az ásókkal, melyek részét képezték a templomosok tábori felszerelésének. Mély gödröt ástak, melybe belefektették a keresztet, ami Thibaut számára elválaszthatatlan volt Balduin emlékétől, aki belőle merített erőt a harchoz.

Beburkolták a lepelbe, melybe bizonyos alkalmakkor csomagolták. Óvatosan visszaterítették rá a homokkal kevert földet, melyen egy pillanatra térdre ereszkedtek egy utolsó imára, s olyan fájdalmas könnyeket hullattak, mintha anyjukat temették volna el. Azután felálltak, és megölelték egymást.

– Most menjünk, és haljunk meg becsülettel! – mondta Gérand testvér.

Thibaut szükségre hivatkozva hátramaradt, és odalépett az akáciához…

A szerencsétlen napon a kérlelhetetlen napsütésben a frank lovagok másodszor is felfegyverkeztek. Táplálék híján a tűz kialudt a Hattin szarv elfeketedett lejtőin.

Először azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok szétnyíltak, hogy utat engedjenek… mely azonban különös módon bezárult, amint a tripoliszi gróf és fiai megindultak rajta. Nem látták többé őket: miután felfrissültek az első kútnál, egészen a partig futottak…

Ekkor csoda történt: rettegését elfeledve Guy de Lusignan hagyta, hogy elragadja kirobbanó vitézsége, mely néha igazi királlyá tehette ezt a jelentéktelen embert.

Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában. A mamelukok gyors beavatkozása eloszlatta a veszélyt, és visszaszorította a támadókat a gyilkos hegyek közé… Ellenálltak, amennyire csak tudtak, vállt vállnak vetve küzdöttek, de végül legyőzte őket a túlerő.


Néhányan a tóban lelték halálukat, melyben megtörtek reményeik, s mely utolsó enyhülést nyújtott szomjuknak. Azok, akikből a halál éppen nem kért, fogságba estek.

Thibaut, aki látta, amint Gérand testvér lándzsával átdöfött nyakkal holtan rogy össze, közéjük tartozott. A lova kidőlt alóla, és nem tudta legyőzni az öt mamelukot, akik rárontottak.

Sisakjától és kardjától megfosztva inkább vonszolták, mint vezették a többi, szintén fogságba esett templomoshoz és ispotályoshoz, akiket a nagy sárga sátorhoz vittek, melyet a szultán emberei állítottak fel a csatamezőn, ahol egyre szaporodtak a holtak. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Adam mellé került, aki kötelékeiben úgy harcolt még mindig, mint egy sebzett medve.

– Tartalékolja az erejét a szép halálra – tanácsolta neki. – Már nem várathat sokáig magára! Szaladin gyűlöli a templomosokat, és a vesztükre esküdött.

Valóban, a vörös keresztes fehér köpeny még piszkosan és porosan is jelzésül szolgált a mamelukoknak, akik elkülönítették a templomosokat a többi fogolytól, majd Szaladin elé vezették őket. A szultán a sátra ajtajában állt, és keresztbe font karral nézte őket. Térdre kényszerítették a lovagokat, ám abban a pillanatban, amikor a görbe karddal felszerelkezett katonák odaálltak melléjük, hogy kivégezzék őket, „önkéntesek” egy csoportja lépett elő, szigorú és ájtatos erkölcsű emberek, hívek, a törvény emberei, bölcsek, az aszkézis és a misztikus érzések beavatottai. Mindegyikük azt a kegyet kérte, hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat63…

Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett, hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér. Voltak, akik rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem metszette hangjukat.

Ekkor Thibaut hirtelen felegyenesedett, és arabul azt kiáltotta:

– A Próféta Pecsétjére, elfelejtettél, szultán? Thibaut de Courtenay vagyok.

Szaladin karja azonnal felemelkedett, és a kardok megálltak a levegőben. Mondott valamit, és két katona odafutott a zavarkeltőhöz, hogy megragadják és a szultán lábához lökjék. Thibaut azonban azt mondta:

– Parancsold meg, hogy hozzák ide azt is, aki a jobbomon volt, mert a testvérem.

Különben nem mondok semmit!

Szaladin a szemöldökét ráncolta, de két katona Ádámért indult, aki hamarosan a barátja mellett térdelt. Azután belökték őket a nagy sárga sátorba, míg odakint folytatódtak az imák… és a kivégzések.

– Vess véget a mészárlásnak! – nyögte Thibaut. – Azok az emberek mind a testvéreim, és becsülettel harcoltak ellened!

– Ne kérj túl sokat, ha azt akarod, hogy megkíméljem az életed és ezét a testvéredét! Felesküdtem a te istened katonáinak halálára, akik Allahot sértegetik –

63 Al-lmad, a muzulmán krónikás nyomán


örökké áldott legyen a neve! Helyes, hogy hívő emberek végezzenek azokkal, akik nem tesznek mást, csak elárulják a saját hitüket.

Ezzel kiment, hogy tovább elnököljön a mészárlás felett. Thibaut megértette, hogy ennél többet nem érhet el a diadaltól megittasult hódítónál.

– Hagynia kellett volna, hogy megöljenek! Szomjan halok – dadogta Adam, akinek kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat.

– Legyen még egy kis türelemmel! Majd ad inni, ha meg is öl azután…

Hamarosan így is lett. Egy fekete rabszolga tűnt fel kupákkal és egy kancsó vízzel, a két férfi pedig végre enyhíthette szomját azzal a csodálatos érzéssel, mintha az élet forrásából innának. Odakint csendesedett az ének és az ima, felváltotta a szerencsétlenek nyögése, akikre az ügyetlenek miatt gyors halál helyett borzalmas agónia várt. Nemsokára súlyos csend nehezedett rájuk, melyet hamarosan a muzulmánok eksztatikus éljenzése tört meg. Adam és Thibaut imába merültek a nemes harcosok lelki üdvéért, akiket ily csúfosan végeztek ki. Szaladin ebben a helyzetben találta őket.

– Az én sátramban merészeltek imádkozni a háromfejű istenükhöz? – morogta.

– Nevezd, ahogy akarod, csak egy isten van – felelte Adam és azok, akiket most rútul lemészároltattál, a szolgái voltak. Mit gondolsz, milyen szemmel néz arra, amit tettél?

– Elégedett szemmel, remélem. Meg akarom tisztítani a földet a két alávaló rendtől, akiknek praktikái semmire sem jók, akik sosem mondanak le az ellenségességről, és akik nem hasznosíthatók rabszolgaként.

– Adhatnál nekik méltóbb halált is!

– Mi jobbat kívánhattak volna? Allah – áldott legyen a neve! – legfőbb szolgáinak kezétől haltak. A hadseregnek szüksége volt erre az áldozatra, melyet annak mutattunk be, aki győzelemre segített. Most pedig…

Ebben a pillanatban három foglyot vezettek Szaladin elé: Renaud de Châtillont, Gérard de Ridefort-t és Guy de Lusignant. Az utóbbi a szomjúságtól, a félelemtől és a kimerültségtől elgyötörten az ájulás határán állt. Szaladin maga mellé ültette, miután rövid parancsot adott ki:

– Szedd össze magad! Elfogyott az erőd! Csendesítsd el félelmedet is…

Majd amikor egy rabszolga egy hegyi hóval hűsített rózsavízzel teli kupát hozott, megkínálta:

– Igyál! Mindjárt jobban érzed magad… Jeruzsálem szerencsétlen királya először mohón ivott, de a hűsítő itallal visszatért belé a testvériesség, és Renaud de Châtillonnak nyújtotta a poharat, aki kiitta. Szaladin haragra gerjedt:

– Nemes arab szokás – mondta –, hogy egy fogoly életét megkíméljék, ha együtt evett és ivott a legyőzőjével. De ezt a nyomorultat te itattad meg, és a szokás rá nem vonatkozik.

Azután Châtillonhoz fordult:

– A bosszúálló ég a kezemre adott – vetette oda. – Emlékezz az árulásaidra!


Emlékezz az útonállásaidra, az erőszaktételeidre, a megszegett esküidre, az istenkáromlásaidra és a szentségtöréseidre a szent városok, Mekka és Medina ellen.

Megfizetsz bűneidért.

A fékezhetetlen Renaud azonban még legyőzötten, sebesülten, páncéljától és fegyvereitől megfosztva is hű maradt önmagához. Még magasabbra emelte oroszlánfejét, és megvető mosollyal sértette legyőzőjét.

– Így cselekednek a királyok! – mondta. – Én pedig a Jordánon túli földemen király vagyok!

– Nyomorult! Megesküdtem, hogy saját kezemmel vetek véget az életednek…

hacsak nem tagadod meg a hited, és nem hirdeted a Próféta törvényét, a nevét…

– A hitetlen törvényedet hirdessem, amikor azzal jobban sérteném Istent, mintha ezer évig garázdálkodnék? Soha!

Szaladin magánkívül felragadta a kardját és lesújtott Châtillonra, haragjában azonban rosszul számította ki a csapást. A penge lemetszette a lovag karját, mely vértócsában a földre hullott. Két mameluk katona végzett a sebesülttel, aki egyetlen nyögést sem hallatott, és levágták a fejét, melyről még akkor sem tűnt el a mosoly, amikor az iszonyattal eltelt Guy lába elé gurult. Szaladin azonban, miután kiadta az utasítást, hogy a fejet tűzzék lándzsára, a test többi részét pedig dobják ki, visszaült mellé:

– Nyugodj meg! – mondta gyengéden. – Egy király nem öl királyt. Ha kipihented magad, elviszlek Damaszkuszba, ahol beszélhetünk…

Egyetlen szót sem szólt Ridefort-hoz, aki szintén arra számított, hogy kivégzik, mégis tartotta magát. Hamarosan érte jöttek és elvezették a férfival, aki már csak névleg volt Jeruzsálem királya… Azután Szaladin kiküldte a tiszteket és a szolgákat, hogy ők is kivegyék részüket a hatalmas ünneplésből, mely egész éjszaka tart majd, hogy megörökítse a győzelmet, mely megkondítja a lélekharangot a frank királyság felett. Miután elvitték a Renaud de Châtillon vérével átitatott kék és arany szőnyeget, hellyel kínálta két utolsó foglyát a puszta földön:

– Üljenek le, és mondjanak egy jó okot, amiért még két templomost megkíméljek!

– Előbb válaszolj egy kérdésre, kérlek! Miért kímélted meg a nagymesterünket?

Kifinomultabb kínhalált tartogatsz számára?

– Nem hiszem.

– Megkíméled, amikor ő a balsorsunk oka? Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet?