Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.

– Pontosan ezért kímélem meg. Hasznosabb lesz számomra élve, mint holtan.

Érett gyümölcsként ejti a kezembe azt, ami megmaradt az átkozott rendből!

– Tehát erről van szó! Sejthettem volna, hisz jól ismered az embereket.

– Valóban azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Téged is ismerlek! Úgy látom, sokat fejlődtél a zavaró kérdések kikerülésének művészetében, de tudnod kellene, hogy nem végtelen a türelmem. Tehát térjünk a lényegre: megtaláltad, amit Damaszkuszban kértem?

– Igen, ennek a lovagnak a segítségével, akit mellettem látsz.

– Nehezen hiszek neked, mert őszintén szólva egy percre sem gondoltam, hogy lehetséges lenne.

– Én sem hittem, de az én istenem hatalmasabb, mint a tiéd, hiszen téged hallgatva nem egy isten van. A kezemben tartottam a Próféta Pecsétjét.

– Áldott legyen a neve! – kiáltott fel a szultán. – Hol volt?

– A társam elmondja. Beszéljen, Adam lovag, mondja el, hol volt a nagy smaragd.

– Ábrahám áldozati köve alatt, ott, amit maguk a lelkek kútjának hívnak. Ott volt a pecsét. A társam találta meg a hamu között, a Salamon idejében égetésre használt oltár alatt…

– Ott? Tehát nem vizes kútról volt szó? Ebben az esetben Otmán gond nélkül megkerestethette volna…

– Talán nem is vesztette el igazán? – jegyezte meg lágyan Thibaut. – Talán azt akarta, hogy csak… az utódai számára vesszen el?

– Hogy utána ne legyen több kalifa? Ez nevetséges… sőt, értelmetlen. Bár végül is annak alapján, amit tudok róla, nem lehetetlen. Mindenesetre kiérdemelted a hálámat.

Most add ide a gyűrűt!

– Annyira ostobának tartasz, hogy magamnál tartom, kockáztatva, hogy ellopják azok, akik kifosztottak? Én is elrejtettem – magyarázta Thibaut nyugodtan.

A fekete szakáll keretében Szaladin arca bíborvörösre váltott:

– Ha játszol velem, rettenetes lesz a haragom.

– Tudom. Ezért nem is teszem. Az igazat mondtam.

– Valóban a birtokodban van a gyűrű?

– Keresztény lovagi becsületemre és a sírra, ahol a tiszta hős, szeretett királyom nyugszik, esküszöm!

– Akkor mondd meg, hol van!

– Nem. És ne próbáld a barátomtól megtudni: nem tudja.

Ez egyértelműen látszott. Adam nem tudta, mit csinált Thibaut az ékszerrel, mióta elhagyták a rendházat, és meggyőződése volt, hogy magán viseli, így most arcára kiült a meglepetés. Szaladin azonnal megértette, de nem mutatta.

– Tudom, hogy kínzás alatt nem beszélnél, de talán ha a hóhérok a barátodat veszik kezelésbe?

– Hogyan árulhatnám el, amit nem tudok? – vonta meg a vállát a picardiai.

– Igaz, de a szenvedésed talán szóra bírja a társadat.

– Egy lovag nem fél a haláltól, még a legrosszabb haláltól sem. Ráadásul a Templom megesketett, hogy soha, még kínzás hatására sem adjuk ki a titkokat.

Erőszakon kívül mást nem tudsz ajánlani? – folytatta Thibaut.

– Alkudozni akarsz velem?

– Azzal megsértenélek. Ezt pedig nem akarom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy álld a damaszkuszi ígéreted. Emlékezz vissza. Azt mondtad: találd meg a Próféta Pecsétjét, és amíg élek, a frank királyságra hosszú béke vár, mint azelőtt, hogy a szeldzsukok Palesztinára rontottak és elűzték a bizánciakat.

– Megváltoztak az idők, és elsősorban a leprás királyra gondoltam, aki oly nemes lelkű volt! Most én vagyok a győztes, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megkaparintsam az egész királyságot. Az alkud elvesztette a tartalmát. A nagy Balduin utóda csak egy rémüldöző, alkalmatlan alak, aki az életéért cserébe átadja nekem a városait. A rended nagymestere ugyanezt teszi majd a templomosokkal…

– Akkor megölhetsz mind a kettőnket, mert nem adom oda a gyűrűt!

Csend telepedett a selyempárnákon ülő hódító és a végkimerülés határán álló, a kétnapos harctól és az egynapos agóniától elgyötört férfi közé. Thibaut-t mélyen lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák léptek be. A szultán magához intette őket és a fülükbe súgott, majd visszafordult a foglyai felé:

– Ezek a rabszolgák elkísérnek titeket a tóhoz, ahol megmosakodhattok, aztán kaptok egy sátrat, ahol gondoskodnak rólatok. Pihenjetek! Később találkozunk…

Megkönnyebbülésük csak az első léptekig tartott. A földön, a könyörtelen napsütésben ott hevertek a lefejezett testek – kevesen voltak, akikkel gyorsan végeztek

–, majdnem háromszáz lovag, templomosok és ispotályosok, most az egyszer testvériesen elkeveredve. Elviselhetetlen volt a legyek belepte vérfürdő látványa, de talán még inkább a szag, melyet a kánikula megsokszorozott.

– Hogy parancsolhat ilyen szörnyűséget ember? – vetette oda Adam. – Az istene nem kapott elég vért a rengeteg holttesttel, akik elborítják a Hattin lejtőit? És még nemes lelkűnek mondják Szaladint!

– Az, amikor az az érdeke. Mi is ennek a példái vagyunk – sóhajtotta Thibaut vállat vonva. – De emlékezzen vissza Askalonra… és arra, amit ott láttunk!

A pokoli látvány ellenére a tó friss vize, melyről annyit álmodoztak, a paradicsom megtestesülésének tűnt, és amikor belemerültek, a magas nádszálak eltakarták előlük a valóságot, mely elől legszívesebben elmenekültek volna. Jólesően megmosakodtak, majd egy percig hagyták, hogy lebegtesse őket a víz, mozdulatlanul, akár a holttestek.

– Ha nem volnék éhes – vallotta meg Adam –, szívesen megpróbálkoznék a szökéssel, de félek, hogy nincs elég erőm. Tud úszni?

– Régóta. Még kisgyermekként tanultam meg Balduinnal Jaffában, Askalonban és Caesareában. Sokáig bírom, de bevallom, pillanatnyilag nem biztos, hogy képes lennék rá. Talán valamivel később? Szeretnék visszatérni Jeruzsálembe, hogy segítsek Isabelle-nek és az édesanyjának. Balian fogságba esett. Láttam, hogy megkötözve belökik egy sátorba. A hölgyek veszélyben vannak…

– Addig nem, amíg Jeruzsálem el nem esik! De mondja, mit csinált a smaragddal?

Azt hittem, magánál tartotta.

– Így volt… egészen a múlt éjszakai pihenőnkig. Miután Gérand testvérrel elástam a keresztet, elrejtettem.

– Krisztus keresztjével? – szisszent fel Adam, aki szentségtörésnek érezte a párosítást.

– Nem. Csak a közelben.

– És a társa nem látott semmit?

– Tudja, milyen példás udvariasság kötelező a rendben. Gérand testvér semmi rosszat nem látott abban, hogy magamra hagy egy percre, hogy elvégezzem a szükségem…

A fürdés végeztével, ahogyan azt Szaladin jelezte, egy sátorba vitték őket, ahol tiszta ruhát és ennivalót kaptak. Azután nyugovóra tértek. Nagy szükségük volt a pihenésre, s a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé fordulva letérdeltek.

Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét. Ismét erősnek érezte magát, de szíve megtelt szorongással a jövő iránt. A szép hadsereg, mely a nap tüzében és a vérben szétolvadt, az egyetlen fal volt a királyság és Szaladin között. A néhány, még álló kastély és helyőrség nem dacolhat sokáig Allah seregével. És ott volt Jeruzsálem, a szent, a szépséges. Ott volt az istene, Krisztus sírja, és ott volt Isabelle, a szerelme is. Mi lesz velük? Különösen a lánnyal? A szultán, ezt tudta, nem háborúzik hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát, bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez. A férjéhez? Ahhoz az árulóhoz! Azért, mert Guillaume de Tyr kedvelte, és dicsérte kormányzói képességeit, Thibaut megajándékozta a bizalmával. Azután ott volt a damaszkuszi találkozás a követével, Plivanival, és a furcsa őrjárat Galileában, melyet Rajmund oly szokatlan körülmények között „engedélyezett”. Végül az átjáró, mely a török sereg soraiban nyílt, hogy befogadja… és lehetővé tegye számára, hogy a part felé elmeneküljön, miközben a többieket megölték. Igaz, megszokott harci technika volt, hogy megnyílnak az ellenség előtt, de azért, hogy utána szorosan köré záródjanak, nem pedig azért, hogy menekülési útvonalat nyújtsanak. Rajmund annyira akarta a jeruzsálemi koronát, hogy az ellenségtől kérte volna?

– Ébren van? – suttogta Adam a mocorgását hallva. – Hogy érzi magát?

– Jól… de elkeserít, hogy itt kell lennem tehetetlenül, amikor minden, amihez ragaszkodom a világon, veszélyben forog. Talán jobbat is tehetnénk.

– Mit? Megkeressük a pecsétet, és átadjuk Szaladinnak, hogy mentsük az életünket?

– Nem. Mit szólna, ha megszöknénk, és Jeruzsálemig futnánk, hogy megvédjük a várost?

– Mivel? Csak Heraclius maradt ott és a polgárok.

– És a kisemberek, akik néha hősként viselkednek. Balduinnak hála a falakat újjáépítették, és mélyek a környező árkok. Ráadásul… szeretnék visszamenni a Templomba is!

– Van valami ötlete?

– Igen. Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig, az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.

– Gondolja, hogy van még valaki Belvoirban?

– Biztosan. A templomos és ispotályos erődöket nem ürítették ki. Csak a két rendházat, és Belvoir a sziklájáról még gondot okoz majd Szaladinnak. Ez az egyetlen esélyünk, hogy hasznosak legyünk még valamire…

– Ha maga mondja!

Thibaut máris talpon volt. Túlságosan vágyott a cselekvésre, hogy ellenkezzen Adam tervével. Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve. Egészen közel volt a tó.

A magas fűben, majd a nád között kúszva a két férfi elérte a vizet. Csendben belesiklottak, ügyelve rá, nehogy felkavarják a felszínt… Egy megzavart béka brekegve ugrott odébb. Hűvös, szinte hideg volt a víz a kései órán.

A csillagokkal teleszórt égre felpillantva Thibaut néma imát mondott, majd lassan úszni kezdett Adam után. Szinte a lélegzetüket is visszafojtva dél felé haladtak a part mentén, a legapróbb gyanús jelre is megállva. Nem vették észre az árnyékot, mely elindult a sátruktól, amikor kiszöktek, és követte az útjukat, mielőtt visszament volna a szultánhoz…

A két szökevény sokáig úszott, hogy biztosan maga mögött tudja a sereg elfoglalta területet. Azután kikapaszkodtak a partra, és elnyúltak egy pillanatra, hogy megpihentessék izmaikat, és lélegzethez jussanak. Végül megindultak a Jordán völgye felé.

Ahogyan azt Thibaut előre látta, Szaladin másnap elfoglalta Tibériás kastélyát, ott találta Eschive hercegnőt, akit előkelő hölgyhöz illően köszöntött, majd közölte vele, hogy csatlakozhat a férjéhez Tripoliszban. Még erős kíséretet is adott mellé, hogy a hölgyeivel együtt biztonságban tehesse meg az utat. Azután leromboltatta a város egy részét, garnizont állíttatott fel a várban, és parancsot adott, hogy dicsősége emlékére emeljenek kápolnát a Hattin szarvon. Aztán visszaindult Akrába, a nagy tengerparti városba, mely a frank királyság kereskedelmi központja volt. Kellemes meglepetés érte: a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója, vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki Akra kulcsait. A követeknek a szultán felajánlotta, hogy maradhatnak a városban, de szabadon távozhatnak is, s mindkét esetben garantálja biztonságukat. Sokan elmentek, elsőként Courtenay, tudva, hogy bármit is ígér a győztes, minden rendben lesz, amíg itt marad, de amint hátat fordít, az emírjei sietve lemészárolják őket. A bazárok kincsek alatt roskadoztak, és a török katonák elragadták az aranyat, egész Ázsia termékeit, a gyönyörű damaszkuszi selyemkelméket és a velencei bársonyokat. Nagy mennyiségben találtak cukrot, fegyvereket és sok minden mást is. Szaladin hátrahagyta a fiát, Afdalt, és folytatta diadalmenetét.

Ezrével tartottak foglyok Damaszkusz felé, ahol nem isteni fényesség, hanem a legkeményebb rabszolgaság várt rájuk – hamarosan annyian lettek a piacon, hogy leesett az áruk, és egy életerős rabszolga alig került többe, mint egy pár saru. Szaladin két legfontosabb foglyát maga mellett tartotta: Guy de Lusignant és Gérard de Ridefort-t. Szabadságot ígért nekik több erődítmény átadása fejében, és a két hitvány alak szégyenteljesen megtett mindent, hogy meggyőzze alattvalóit és lovagjait, egyetlen kardcsapás nélkül adják át váraikat az ellenségnek. Ez történt Bejrúttal, Jaffával és más tengerparti városokkal, például Haifával és Caesareával. Eközben az emírek feldúlták és kifosztották Galilea városait, melyekben gyakran tárt kapuk fogadták őket, a lakosok pedig elmenekültek a tripoliszi grófság és az antiochiai hercegség felé, melyekre nem várt támadás. Hiszen Tripolisz a szultán barátja.