Antiochiában pedig a tehetetlen Bohemund, Orgueilleuse de Harenc özvegye nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy feleségül vette a szeretőjét, Sybilla de Burzey-t, aki régóta tájékoztatta Szaladint mindarról, ami a környéken történt. Ennek köszönhetően még békében élhettek, a távolból hallgatva a lánccsörgés, a mészárlás és a tűzvészek zaját.

A szultán hadnagyainak kezére került Naim, Arszuf, Dzsenim, Szamária, Nablusz, Jerikó, Fuleh, Maalsa, Sandelio, Tibnin és más városok is, miközben Lusignan és Ridefort tevékenykedésének ellenére a nagy templomos és ispotályos erődök, Château-neuf, Szafed és Belvoir ellenálltak, méghozzá több mint egy évig, míg csak az éhség ki nem kezdte őket.

Gázában és Askalonban szintén nem Szaladin önkéntes segítőinek szája íze szerint történtek a dolgok. Guy de Lusignan névleg még mindig a város ura volt, ahová egykor bezárkózott Sybillával, hogy packázzon a leprás királlyal, aki még haldoklásában is összeszedte az erejét, hogy harcra keljen velük. A helyiek sosem bocsátottak meg neki, és amikor Guy eléjük merészkedett, hogy arra kérje őket, nyissák meg a kapukat a muzulmánok előtt, kövekkel és sértésekkel fogadták: csak egy szerencsétlen alak, aki méltatlan arra, hogy viselje a koronát, melyet egy perverz és félbolond nő ágyában szerzett, és soha többé nem ismerik el királynak.

Megkezdődött az ostrom, és Szaladinnak több mint egy hónapnyi kemény erőfeszítésébe került a győzelem. Már csak Jeruzsálem maradt!


* * *

Amikor Thibaut és Adam rövid belvoiri pihenő után, ahol az ispotályosok elszántsága visszaadta bátorságukat, Jeruzsálembe érkezett, zárt kapukat talált, és alig tudott bejutni. Férfiak és nők őrködtek a falakon, és Thibaut hiába kiáltotta oda a nevét, mintha sosem hallottak volna róla. Közeledett az este, de a napközbeni hőség nem enyhült a tenger felől érkező vastag felhők miatt. Az elektromossággal teli levegő

mintha csak tovább szította volna az őrszemek bizalmatlanságát.

Végül, miközben Adam egy öreg göröggel tárgyalt, aki makacsul azt hitte, hogy Szaladin előőrse áll előtte, egy erős férfialak jelent meg mellette, kihajolt a falon, majd azonnal elkiáltotta magát:

– Nyissanak kaput, a mindenségit! A fattyú az! Lemegyek.

Néhány pillanattal később Thibaut Balian d'Ibelin karjaiba omlott. A férfi olyan boldogan ölelte magához, hogy könnyek szöktek a szemébe. Azután magához húzta Adamot is.

– Megmenekültek a pokolból, barátaim? Ó, istennek legyen hála! Nagy szükségünk van jó kardokra és bátor szívekre! De hogyan csinálták? Az az ördög Szaladin aljasul lemészároltatott minden templomost és ispotályost, mintha csak vágómarhák lennének, nem pedig nemes lovagok!

– A tóba vetettük magunkat, és megszöktünk – magyarázta Thibaut, aki nem akart több részlettel szolgálni. – És maga, Balian úr?

– Szaladin szabadon engedett, amikor elmondtam, mennyire aggódom a feleségemért és a lányáért. Elismerem, lovagias a hölgyekkel szemben.

– És elengedte magát anélkül, hogy bármit is követelt volna cserébe? – jegyezte meg Adam ironikus mosollyal. – Nem eskette meg például, hogy sosem emel többé fegyvert ellene?

A gróf szép arcán fájdalmas remegés futott át, de tekintete határozott maradt:

– Megesküdtem rá, bevallom, és viselem a szégyent, de amikor ide érkeztem, rémült népet találtam, csupa öregembert, nőt és gyereket. Szinte minden védő meghalt vagy fogságba esett, és sok menekült érkezett a vidékekről, melyeket az emírek fosztogatnak. Olyan emberek, akik nem akarnak meghalni vagy rabszolgasorba kerülni. Sírva könyörögtek, hogy adjak nekik fegyvert, és tanítsam meg őket a használatukra. Ráadásul… parancsot is kaptam erre.

– Kitől?

A három férfi felfelé haladt a Szent Sír utcán. Balian nem felelt, mindössze fejével Heraclius felé mutatott, aki szokásos pompájával, fején mitrával, kezében pásztorbottal közeledett feléjük.

– Joga van hozzá, hisz még mindig ő a pátriárka, és különös módon mintha a város kritikus helyzete felébresztette volna benne a vágyat, hogy hasznossá tegye magát, és a paraszti ösztönt, hogy megtartsa a földjét. Szerintem ő maga sem volt tisztában ezzel a tulajdonságával. Mióta megtudta, mi lett a hadsereggel, megsokszorozta magát.

így történt, hogy életében először Thibaut szinte baráti fogadtatást kapott a férfitól, aki gyűlölte őt. Kölcsönös volt ez a gyűlölet, hiszen a lovag képtelen volt elfelejteni a rosszat, melyet a pátriárka Guillaume de Tyrnek tett. Heraclius megöregedett. Erőteljes alakja lesoványodott, és a kegyetlen irónia, mely megszokott arckifejezését jellemezte, már nem tükröződött zöld szemében, melynek színe is megfakult. Őszintének tűnő örömmel fogadta az érkezőket és szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Balian:

– Nagy szükségünk van vitéz kardokra, hogy meg nyugtassuk a szegény népet…

Ezzel ment tovább, s hamarosan öreg emberek fogták közre, akikre azelőtt soha egy pillantást sem vetett, most azonban beszélgetni kezdett velük, és megáldotta őket.

– Hihetetlen! – jegyezte meg Thibaut. – Ezek az emberek úgy mennek hozzá, mintha egy szent megtestesülése lenne. Mi történt vele?

– Talán a kor teszi, vagy a lelkiismeret-furdalás? És… a bánat!

– A bánat?

– A palotában Agnès haldoklik. Nagyon egyedül van! Azt hiszem, Heraclius mégiscsak szerette. Annyit tett érte!

– És Sybilla? Akarom mondani a királynő?

– Nincs többé királynő. A helyiek majdnem megnyúzták, mert őt teszik felelőssé a balsorsukért. Azt mondják, elrabolta a koronát Balduintól, hogy egy gyáva senkiházinak adja. Ami még rosszabb: azzal vádolják, hogy megölte a tulajdon fiát, a kis Balduint. Az egyik éjjel elutazott a hölgyeivel és a szolgáival. A palota szomszédos a Dávid-kapuval. Könnyű volt kinyittatnia. Jaffa felé szökött, ahol hajóra szállt Akra vagy Tyr irányába. Ennél többet nem tudok.

Beszélgetés közben a három férfi elérte a Szent Sírt, ahol az újonnan érkezettek imádkozni akartak, mint bármely célhoz ért zarándok, mint bármely jeruzsálemi, aki hosszú utazásról tér meg. Ők a halál torkából tértek vissza, és biztosan tudták, hogy hamarosan újra oda mennek. Ahogyan azonban a templomosok jelmondata hirdette, semmit sem kértek maguknak. Csakis Isten dicsőségére kérték, hogy visszatérjen a béke a legszentebb sír köré épült királyságba… Azután a királyi kriptába mentek, hogy imádkozzanak a márványlapnál, mely alatt a szenvedéstől végre megszabadult leprás nyugodott. Ebben a pillanatban Thibaut hallani vélte Balduin kimerült hangját, amikor a halála előtti estén azt suttogta neki: „Ariane… Isabelle… vigyázz rájuk!” Amikor újra kiléptek a térre, mely az imént még elhagyatott volt, térdeplő tömeg fogadta őket, mely, mint minden este, imában kérte az Urat, hogy fordítsa el tőlük az iszlám dühét. A bazilika előtt állva, pásztorbotját magasba emelve Heraclius vezette a közös könyörgést, szemmel látható meggyőződéssel.

– Tényleg megváltozott! – suttogta Thibaut.

– Nem biztos – felelte Balian. – A világ legnagyobb komédiása, de az is meglehet, hogy nem veszítette el egészen a hitét… sem a félelmét Istentől. Most jöjjenek, pihenjenek egy keveset, biztosan nagy szükségük van rá, és holnap sok dolguk lesz…

Balian d'Ibelin visszatérte óta fegyverforgatásra tanított minden férfit, aki csak alkalmas volt rá, valamint a nemesi vagy polgári családok fiait, akiket tizenhárom éves kor felett lovaggá ütött, örömmel tapasztalva a közös akaratot a város és a szerencsétlen menekültek megvédelmezésére. Istennek hála a citadella készleteit feltöltötték. Egyelőre nem kellett éhínségtől tartani. Ugyanígy nem fenyegetett a szomjúság sem, hála a Gihon-forrásnak, mely az évszázadokkal korábban vájt Ezékiel-alagúton át a Siloé-medencében tört fel. Az ostromlott Jeruzsálemet sosem a vízhiány késztette megadásra…

– Rendezkedjenek be a citadellában! – tanácsolta Balian. – Én is ott lakom, hogy mindig a védvonalak közelében legyek… Nem – tette hozzá válaszul a kérdésre, melyet Thibaut fel sem mert tenni –, a feleségem és a lánya nem csatlakoztak hozzám. Most is az Ibelin-palotában vannak. Így akarta Isabelle. Napról napra ébred benne Amaury király lánya: ragaszkodik hozzá, hogy a nép körében maradjon, mely az ő népe kellene legyen. Onfroi Szaladin foglya, de úgy tűnik, ez nem aggasztja különösebben. Majd később találkozunk!

A gróf egy intéssel távozni készült, de Adam visszatartotta:

– Csak egy percre, nagyuram! Templomosok vagyunk. Tehát a Templomba kell mennünk – mondta komolyan.

– A Templomba – nevetett keserűen Ibelin. – Tudja, ki maradt a Templomban?

Senki, hacsak nem az öreg Thierry testvér, aki a ház őrzését tűzte ki feladatául…

bizonyára a szellemek számára. A Templom nem létezik többé: Ridefort szégyent hozott rá, és Szaladin lemészárolta!

– Ne mondjon ilyet! – háborgott a picardiai. – Safednél, Tortosában és még más helyeken is élnek lovagok a rendből, ahogyan maradtak ispotályosok is Belvoirban és a Lovag lírákban, a tripoliszi grófságban! Jönnek majd Európából is, ahogyan bizonyára jön új keresztes hadjárat is, ha megtudják a királyság szomorú állapotát.


– Újabb keresztes hadjárat? Guillaume de Tyr és a többiek évek óta kérték a nyugati királyok segítségét. Lehet, hogy egyszer megérkezik, de attól tartok, addigra késő lesz… még ha megtesszük a lehetetlent is, hogy kivárjuk.

Ezzel nagy léptekkel távozott, és csak egy pillanatra állt meg, hogy Thibaut-ra mosolyogjon, aki odakiáltotta:

– Engem a citadellában talál, készen rá, hogy segédkezzek.

Thibaut azután a dermedt Ádámhoz fordult:

– Bocsásson meg… de én is úgy gondolom, ahogyan ő. A Templom nem létezik többé!

– Úgy beszél, mint egy tudatlan gyermek. Bár itt üres a hajléka, a rendnek sok lovagja van Európában, akik készek testestül-lelkestül a dicsőségnek szentelni magukat.

– Miért nincsenek itt? Nem azért alapították a rendet, hogy védelmezze és óvja a zarándokokat a szent helyekre vezető úton? Ahelyett, hogy halmozza a gazdagságot és a hatalmat… Ráadásul nem az a nyomorult Ridefort a legfőbb ura ennek a szép kis társaságnak?

– Egy méltatlan nagymester méltatlan nagymester, ennyi az egész! Ha meghal, választunk másikat!

– Addig azonban nem tartozik neki teljes engedelmességgel?

– Teljes engedelmességgel tartozunk neki. Maga ugyanúgy, mint a többiek, hiszen megesküdött Istenre!

– Tudom… de nem teljes szívemből. Maga meggyőzött, ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljek a haláltól, mely nem a csatamezőn érne. A küldetése elkápráztatott, és segíteni akartam.

– Már nem akar?

– Nem akarok többé tisztelettel és engedelmességgel tartozni egy nyomorultnak, akinek bizonyára nem Isten szolgálata a legfőbb gondja. Ami pedig a táblák felkutatását illeti, nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Hacsak nem akarja Szaladinnak ajándékozni őket? Jobb dolgunk is van, Adam! Utolsó leheletünkig védelmezzük a Szent Várost, és együtt halunk vele.

– Én is védelmezni akarom. Csakhogy ugyanúgy fogok harcolni, mint mindig: vörös keresztes fehér köpenyben…

– Nem mindig viselte. Akkor sem volt magán, amikor Belinben találkoztunk, és elhoztam a királyomhoz, akit sokáig szolgált anélkül, hogy bárki is tudta volna, kicsoda. Még én sem tudtam!

– Volt, és még most is van felmentésem a rám bízott küldetésre tekintettel.

– Ki adta a felmentést, amikor a nagymester itt a legfőbb parancsnok?

Adam habozott, végül azonban elszánta magát:

– Van egy másik nagymester. Titokban, rejtve, és csak néhány beavatott ismeri.

Érje be ennyivel: már így is túl sokat mondtam…

Ebben a pillanatban egy villám hasította át a sötét eget, majd nyomban hatalmas mennydörgés követte, és a két férfi egyazon mozdulattal keresztet vetett. Mintha az ég tiltakozna az ellen, amit a barátság felszakított Adam Pellicorne-ból, és megakadályozná, hogy többet mondjon, ha esetleg erre készülne. Thibaut nyugtalanul megrázta a fejét:

– Nekem ez túl bonyolult, és vissza akarom kapni a szabadságomat. Az imént Balduin sírjánál úgy éreztem, mintha hallanám a hangját, mely megparancsolta, hogy vigyázzak a kedvesére és a húgára.

– A húgának van egy férje, egy mostohaapja, hercegnő, és talán holnap királynő

lesz. Nincs szüksége magára.

– Szegény Ariane-nak azonban ebből semmije sincs. Tudni akarom, mi lett vele.

Tehát ami a Templomot illeti, adjon nekem felmentést, ha már olyan nagy hatalmú, vagy még jobb: mondja azt, hogy meghaltam azokkal együtt, akik elestek Hattinnál.

Ugyanakkor tudnia kell, hogy az ön iránti barátságom mit sem változik! Ha nem kér belőle, tudassa velem.