Elisabeth, a fiatalabb húga vett a gondjaiba, és anyai gyöngédséggel bánt velem.

Isten menyasszonyának készült, de elhalasztotta a kolostorba vonulást, hogy az égből pottyant gyermeknek szentelhesse magát. Szép volt, kedves és okos, és kisgyermek koromról a gyöngéd tekintete, mosolya által beragyogott boldogság emlékét őrzöm…

Egészen más volt Agnès, az idősebb lány. Sosem láttam még nála káprázatosabb, sem perverzebb szépséget. Amikor megszülettem, tizennyolc éves volt, és másodszor ment férjhez. Az első férje, Renaud de Marash egy év után megölette magát, kétségbeesve felesége hűtlenségétől. A szép Agnès ugyanis beleszeretett Amaury dAnjouba, Jaffa és Askalon grófjába, III.

Jeruzsálemi Balduin öccsébe, akit, bár bölcs ember volt, bátor, intelligens és megfontolt lovag, elszédített a szerelem. Agnès már állapotos volt tőle, amikor Marash meghalt. A gyászfátylak sem titkolhatták sokáig: néhány héttel a megözvegyülése után 22 III. Balduin 1143-tól haláláig, 1162-ig áll a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.) 23 Constance 1130 és 1163 között volt Antiochia úrnője. (A szerk.) hozzáment Amauryhoz. Később a korona választja majd el őket egymástól.

1162. január 10-én III. Balduin meghalt Bejrútban. Barac, a tulajdon orvosa mérgezte meg, de nem lehetett tudni, vajon saját szakállára cselekedett-e. A király harminchárom éves volt, mint Krisztus a keresztre feszítéskor, és mialatt a Kálváriára vitték a holttestét, ahol a jeruzsálemi királyok sírkamrája állt, a népből kitört a fájdalom. Kutatták, kire támadhatnak a jó király halála miatt, akinek politikai zsenialitása egyensúlyt tudott teremteni a keresztény és a muzulmán erők között. Még Nureddin szultán is tisztelgett a lovagias ellenfél előtt.

Mindez megváltoztatta a helyzetet Agnès férje számára. Mivel a király gyermektelenül halt meg, az öccse, Jaffa hercege követte a trónon I. Amalrich néven, és a nagynéném királyné lett volna, ha a jelenléte a férje oldalán nem kavart volna botrányt.

Hírhedt volt rossz magaviseletéről, és a bárók föladták a leckét Amaurynak: ha király akar lenni, el kell taszítania magától az asszonyt. A férfi először megtagadta ezt: két gyermekük volt, ráadásul még mindig szerette Ágnest, de a biztosíték, hogy az akkor egyéves kis Balduin követheti majd a trónon, eldöntötte a kérdést az okos és hideg politikusban, akinek nagyon fontos volt, hogy uralkodjon Jeruzsálemben. Agnès de Courtenay tehát visszatért Antiochiába kétéves Sybilla lányával, míg a kis Balduin, aki trónörökössé lépett elő, a jeruzsálemi palotában maradt… és vele együtt én is.

Többé nem váltunk el.

Majdnem egy időben születtem Sybillával, és mostanáig nevelőanyámmal, Elisabethtel Jaffában éltünk Agnès mellett, de amikor az asszony elindult új sorsa felé –

mely egyébként a legkevésbé sem volt tragikus: néhány hónappal később hozzáment Hugues d'Ibelinhez, Ramla24 urához, a Chartres vikomtok leszármazottjához –, mi Jeruzsálemben maradtunk, ahol Elisabeth egyszerre gondoskodott rólam és az unokaöccséről.

Az apámról, Jocelin de Courtenay-ről sokáig semmit sem tudtam. Annál is kevésbé, mert 1164-ben – körülbelül négyéves voltam – egy Harenc (a szembenállók Harimnak nevezik) erődítményénél zajló összecsapásban foglyul ejtették a fiatal III. Antiochiai Bohemunddal25 (annak a Konstancának a fiával, aki befogadott minket Turbessel elvesztése után), III. Tripoliszi Rajmond26 gróffal, Hugues de Lusignannal és Kilikia27

bizánci hercegével, Konstantinnal. A féktelen fiatalok nem vették elég komolyan a dolgot, és minden nagyobb nehézség nélkül hagyták magukat foglyul ejteni. A kilikiai herceget és Bohemundot leszámítva hosszú évekig sínylődnek majd Aleppo börtönében.

Olyan édesek voltak gyermekkoromnak ezek a napjai, hogy most, amint tollam fölidézi őket, újra érzem a boldogságot. Még kisgyerek voltam, amikor átvittek az új, 24 A Tel-Avivtól délkeletre fekvő, 716-ban épült Ramla Palesztina arab fővárosa volt. (A szerk.) 25 III. Bohemund 1162 és 1201 között volt Antiochia ura. (A szerk.) 26 III. Rajmond 1152 és 1187 között irányította Tripoliszt. (A szerk.) 27 Kilikia az ókori Kis-Azsia déli vidéke a Földközi-tenger partján.Ciprussal szemben. Ma Ciliciaként Törökország része. (A szerk.)


sárga köves palotába, melyet a város nyugati falánál építettek, a Dávid-torony és a Jaffa-kapu között. Rögtön megszerettem nagy, hűs termeit, árnyas udvarait, ahol az akácia és a jázmin ágai egy szökőkút tiszta vize fölé hajoltak, mely csillogott a napfényben, és visszahullott egy medencébe, ahol a forró órákban pancsoltunk, miközben a türkizkék égen galambok röpködtek fölöttünk, mielőtt leszálltak volna egy ablakpárkányra vagy egy galéria oszlopsora fölé. A kis Balduin hercegnél egy évvel idősebb voltam, és testvéremként szerettem őt, sőt, azt hiszem, még jobban, amikor megjelentek rajta a betegség első jelei. Később tönkretette a kór, kezdetben azonban sokan hitetlenkedve fogadták.

Sosem láttak még ilyen szép, ilyen egyenes, ilyen büszke és ilyen ragyogóan intelligens fiút. Édesanyjától, Ágnestől örökölte aranyhaját, az ég mélykékjét tükröző

nagy szemét, vonásai tisztaságát és mosolya báját. Apjától máris nyúlánknak ígérkező

alkatát, éles eszét, kultúravágyát, bátorságát és meglepő készségét minden testmozgásra, ügyességét a fegyver-forgatásban és a lovaglásban. Hétévesen mindenki másnál jobban lovagolt, kis kentaur volt, akit én és a többi társa alig bírtunk követni Júdea dombjai között. Az apjától örökölte egyetlen testi hibáját is: a beszédét. Enyhén dadogott, ami nagyon zavarta, és igyekezett leküzdeni azzal, hogy lassan beszélt. A nevelője – aki egyben az enyém is volt! –, a fődiakónus Guillaume de Tyr, a nagy tudású, bölcs tanácsokat adó és alig negyven éve ellenére széles tapasztalatokkal rendelkező férfi olyan büszke volt rá, mintha saját fia lenne, és máris azt jósolta, hogy nagy király lesz belőle…

Addig is gondtalanul telt számunkra az idő a csodálatos városban, Jeruzsálemben, melynek kövei az órák változásával változtatták színüket. Az egész város a miénk volt, ha Guillaume mester kísért bennünket. A fenséges, jól őrzött városi palotán kívül ott volt az Úr városa, melyet mártíromsága pecsétje jelölt meg, mégis hihetetlenül élénk és vidám volt. Szerettük lépcsős utcáit, sötét árkádok alatt futó sikátorait, szűk átjáróit, melyek árkádos udvarokhoz, templomokkal szegélyezett terekhez futottak. Mindennek történetét ugyanúgy tudta a tanítónk, mint sok mást is, hiszen sokat utazott – jogot tanult nyugaton, valamint szabad művészeteket, történelmet és a szép szövegeket és nyelveket: franciát, latint, görögöt, arabot, sőt még hébert is. Mintha mindenkit ismert volna Jeruzsálemben. Elvitt a főtéren a piac mozgóárusaihoz, de a márványmozaikokkal díszített erős falakon túlra is, vágtázni a völgybe vagy imádkozni az Olajfák hegyén és a számos ponton, ahol Krisztus urunk járt. Kiéhezve tértünk vissza ezekről a kirándulásokról, de úgy csillapítottuk szomjunkat a tudás szökőkútjából, mint a terek kupolás, oszlopsoros szökőkútjaiból, boldogan, előre megélve az eljövendő napokat, melyek ugyanilyen gazdagok, ugyanilyen izgalmasak lesznek. Hiszen tudtuk, hogy eljön majd az a nap is, amikor a mi feladatunk lesz, hogy megvédjük a szent várost Nureddin hitetlenjeitől, aki háromnegyed évszázaddal Gottfried hódítása után már kiszakított néhány darabot a frank királyság fölé terített királyi palástból. Ez azonban nem szomorított el bennünket, éppen ellenkezőleg: Balduin mindig arról álmodozott, hogy visszafoglalja Damaszkusz urától ősei földjét, legfőképpen a szép Edessza grófságot, mely felszította a képzeletét. Azután…

Azután eljött a hatalmas szerencsétlenség napja, amikor hihetetlen katasztrófa sújtott le ránk egy villámcsapás sebességével. Balduin akkor kilencéves volt, én tíz.

Ahogy az gyakran előfordult, háborúsdit játszottunk a palota udvarán, a falon őrt álló katonák gyöngéd tekintetétől kísérve. Több előkelő nemes fia, megszokott játszótársaink is lendülettel vettek részt a játékban. Ha jól emlékszem, ott volt Hugues de Tibériade és Guillaume öccse, a fiatal Balian d’Ibelin, Pierre de Niané, Guy de Gibelet és még mások is, akiknek elfelejtettem a nevét. Annyira belemelegedtünk a játékba, hogy karcolásokat, sebeket ejtettünk, kiabálásra és sírásra indítva azokat, akik elszenvedték őket. A herceg volt az egyetlen, aki szemmel láthatólag oda sem figyelt a sérülésekre. Viselkedése meglepte Guillaume mestert. A térdéhez állította tanítványát, hogy megvizsgálja a csúnya sebet a nyakán:

– Nem fáj? – kérdezte.

– Nem – felelte Balduin kedves mosolyával. – Nem bátorságból mondom. Nem érzek semmit. Már egy ideje észrevettem. Még a láng sem éget meg! Nem csodálatos?

– Csodálatos, valóban…

Guillaume de Tyr semmi mást nem mondott, de elsápadt. Miután bekötözte a sebet, fölkereste Amalrich királyt. Az orvosa még aznap este megvizsgálta a gyermeket, de nem mert diagnózist adni. A király határozott parancsa kellett ahhoz, hogy végre bevallja, mitől tart: a trón örököse, a fénygyermek a legszörnyűbb betegséget kapta el, amely előtt még a legbátrabbak is visszahőkölnek: a leprát.

Elég tudós ember volt ahhoz, hogy higgyenek neki. Az apa lesújtottan, de önmagához hűen úgy döntött, harcolni fog. A titok pecsétje alatt az ország minden sarkából összehívta a tudósokat, orvosokat, papokat és empirikusukat. Balduint elvitték a Jordán folyóhoz abban a reményben, hogy megismétlődik a csoda, melyben Elizeus próféta28 részesítette Naamant, a leprát kapott tábornokot. Hétszer merítették bele, eredmény nélkül. Azt is tervezték, hogy Tours-ba viszik Balduint, Szent Márton sírjához, ahol már gyógyultak meg leprások. Természetesen apa és fia sokat imádkoztak a Szent Sírnál. Semmi nem használt. A gyerek továbbra is ugyanolyan érzéketlen maradt, sőt, egy barna folt jelent meg a testén. Amaury mégsem volt hajlandó megadni magát, és még akkor is kereste a gyógyulást, amikor Egyiptomba utazott, melyet meg akart hódítani, elkerülendő, hogy a királysága harapófogóba kerüljön a kairói emír és a damaszkuszi atabég között. Ott hallott egy rendkívüli orvos tehetségéről. Spanyol Mózesnek hívták, mert Córdobából jött, a legtudósabb városból, ahonnan Juszuf fekete harcosainak győzelme űzte el, ám inkább Maimonidész29 néven ismerték. Amaury magához hívatta, majd erős kísérettel Jeruzsálembe vitette, ahol a tudós orvos megvizsgálta Balduint. Amikor visszatért Amauryhoz, a megállapítása nem mondott újat: valóban leprás a gyermek, de – bár radikális gyógyszert nem ismert a bajra – tudott egy növényt, mely késleltetheti a kórt. Egy olajról volt szó, melyet egy 28 I. e. IX. századi zsidó próféta. Illés próféta tanítványa. (A szerk.) 29 Maimonidész (1135-1204) zsidó orvos, teológus és filozófus, Egyiptomban az Ajjúbidák udvari orvosa. (A szerk.)


„koba” vagy „anko-ba” nevű növény gyümölcséből sajtolnak, amely Afrika szívében, a nagy tavak vidékén terem. Lerajzolta a növényt a királynak.

– Ha ki tudsz küldeni egy karavánt abba az országba, amit mondok majd, elkészítem a fiadnak az olajat, de hosszú az út, és olyan mennyiségű kenőcsöt kell készítenem, amely végül megromlik majd…

– Titkos a recept, vagy megtaníthatod az orvosomnak a gyógyszer elkészítését?

– Ha jó orvos, sikerülni fog. Akkor a karaván útnak indult.

Vissza is tért, és elkészült a kenőcs. A lepra éveken át nem fejlődött tovább, és sikerült megőrizni a titkot. Annál is könnyebben, mert Balduin teljesen normálisan fejlődött. A társaságát azonban leszűkítették, és azzal az ürüggyel, hogy a kormányzás tudományát tanulja, Amalrich király kivonta mindabból, amit a legjobban szeretett.

Elválasztotta Isabelle húgától is. Amaury, megerősítendő a politikai szálakat a bizánci császárral, másodszorra feleségül vette az egyik unokahúgát, Komnenosz Máriát, aki még tizenöt éves sem volt, amikor a görög hajók 1167 áprilisában partra tették Tyr kikötőjében. Isabelle egy évvel később született, és elragadó kisbaba volt. Az édesanyja gyönyörű volt, akár egy virág, és világszépen ragyogott fekete szeme. Kedves volt, félénk és szeretetteljes, éppen az ellentéte az eltaszított Ágnesnek, és királyi férje gyöngéden szerette. Balduin pedig, aki most már nem találkozhatott Sybylla nővérével, aki a bethániai30 Szent Lázár kolostorban nevelkedett nagynénje, Yvette apátnő

felügyelete alatt, mélységes szeretetet érzett Isabelle iránt, akit naponta tízszer is meglátogatott, amíg a kór ki nem ütközött rajta. Én is osztoztam ebben a gyöngédségben, hiszen képtelenség volt nem szeretni az elbűvölő kislányt.

A lepra fölbukkanása azonban – melyet nem sokáig titkoltak előle – arra kényszerítette Balduint, hogy távol maradjon. Mária királyné, aki őszintén szerette Balduint, de rettenetesen félt a betegségétől, szintén így akarta, és ettől kezdve én hoztam-vittem a híreket. Leveleket vittem, melyeket a királyné elolvasott, majd elégetett, s melyekre válaszolt: gyöngéden, de eltitkolva a szánakozást, melyet a herceg nem fogadott volna el. Én ugyanis olyan őszinte, erős rajongással viseltettem iránta, hogy természetesnek éreztem, hogy semmit se változtassak az életünkön, mellette maradjak, és megosszam vele élete minden óráját, melyek az évek múlásával egyre fájdalmasabbak lesznek. Csontjátékot, táblajátékokat játszottunk, sakkoztunk, amelyben nagyon erős volt, golyóztunk is, és amikor Jaffában tartózkodtunk, együtt fürödtünk a tengerben, mely iránt nagyon vonzódott, mert úgy érezte, megtisztul benne.