Thibaut ezzel sarkon fordult, és megindult a citadella felé, pontosan abban a pillanatban, amikor felszakadt a hatalmas fekete felhő. Valóságos vízözön zúdult a kiszáradt földre, bekergetve az embereket házaikba. Hamarosan folyékony függöny állt a két barát közé. Adam, aki nem mozdult, elfordította a tekintetét az utcáról, melyen a barátja eltűnt, és megvonta a vállát:

– Végül is miért ne? – morogta, és megindult az elhagyatott rendház felé.


* * *

Amikor Balian visszament a citadellába, már elállt az eső, és az utcákon hosszú folyamokban hömpölygött a víz. Thibaut-t a díszudvar küszöbén találta, ahol egy öreg őrmesterrel beszélgetett, akit, mivel már alig bírta el a fegyvert, hátrahagytak a város védelmére. Tiborc volt a neve, és gyermekkora óta ismerte Thibaut-t. Örömmel fogadta az érkezését, és az arcán még ott csillogtak a könnyek, kontrasztot alkotva szavai keserű szomorúságával, amint a királyi lakosztály egyik kivilágított ablakára mutatott. Elmondta, hogy az oszlopok mögött Agnès haldoklik, határtalan magányban, hiszen egyetlen családtagja sincs mellette, hogy imádkozzon érte és megédesítse utolsó óráit. Sem elmenekült lánya, sem a fivére, aki Akrában volt, sem a férje, Renaud de Sidon, akit hónapok óta nem látott. A hattini pokolból megmenekülve Renaud bezárkózott tengerparti várába, Sidonba, és amennyire csak tudott, ellenállt Szaladin emírjeinek. Nem is törődött a feleségével, akit régen nem szeretett már. Az utolsó –

bevallható szerető, a főparancsnok Amaury de Lusignan Szaladin foglya volt.

– Szánalmas ez a magány egy valaha oly gyönyörű nemes hölgynek, hisz az udvarhölgyei is elmentek Sybilla királynővel. Nem maradt mellette csak a görög öregasszony, Josefa Damianos… és Marietta, akit jól ismer, Thibaut úr.

– Marietta? Visszajött?


– Mint Askalonból mindenki, akit a törökök nem öltek meg vagy nem dobtak a vízbe. Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek, gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült.

Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet…

– Szeretném látni.

– Ennél mi sem egyszerűbb – szólt közbe Balian, aki eddig a háttérből figyelte az öreg katona szavait. – Csak fel kell mennie… hacsak nincs ellenére, hogy találkozzék Agnès asszonnyal. Ha így van, megértem, hisz emlékszem, milyen mohón használta ki Balduin betegségét, hogy elérje, amit akar.

– Csak arra akarok emlékezni, hogy szerette a fiát, még ha rosszul is szerette.

– Akkor menjen. Nem kísérem el. Ismeri a járást, és én sosem tartoztam a barátai közé… Látni fogja, hogy megváltozott…

Mostanra teljesen besötétedett, Jeruzsálemben azonban ritkán volt néma az éjszaka. Azelőtt Agnès és társai ünnepségeinek zaja töltötte be, a harangok csengésével elvegyülve. A harangok most is ott voltak, most azonban a háttér moraját a citadella hátsó udvaraiban, a templomokban, a kolostorok kertjeiben, az Ispotályban és a Templom külső gyűrűjében táborozó sok száz menekült alkotta.

Thibaut az egyik vaskarikából elvett egy fáklyát, és megindult a királyi lakosztályokhoz vezető lépcsőn, melyet egykor fényesen kivilágítottak, és ahol valaha fuvolák, lantok és dobok zenéje, énekszó hallatszott. Most minden sötét és néma volt.

Agnès ajtajában már nem is álltak őrök: minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt máshol, és amikor Thibaut kinyitotta a súlyos, faragott cédrus ajtószárnyat, suttogó ima ütötte meg a fülét. A szoba sötét volt, alig világította meg a két olajlámpás, mely a hatalmas, azúrkék damaszkuszi szatén borítású ágy két oldalán égett, mely fölé az éjszakai rovarokat távol tartó nagy fátyol borult. Kékes árnyalata remekül illett az úrnő szőke szépségéhez. A környező sötétségben olyan volt az ágy, akár egy hatalmas buborék, akár egy felhő, melyet enyhe arany csillogásba vontak a kis sárga lángok. Mindössze ennyi maradt azonban az ágy egykori kéjes pompájából, ahol Agnès vígan áldozott a test bűneinek a legszebb férfiakkal, akiket a véletlen az útjába sodort. A selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi. A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt előszeretettel, amikor levetette páncélját. A pompás hajzuhatagot, mely Agnès egyetlen ruhája volt, amikor szeretőit fogadta, rövidre vágták, könnyű kis fürtökben, sisakként keretezte arcát, melyet annyira eltorzított a fájdalom, hogy Thibaut alig ismerte fel. A szerelemre teremtett test széthullott a vadállat harapásai alatt, mely nemi szerveit támadta meg. Hiába füstöltek illatos füveket, a halált előre jelző

betegségszag töltötte be a szobát.

Thibaut-t Balian figyelmeztetése ellenére is váratlanul érte a látvány, és először észre sem vette a két ősz hajú asszonyt, akik a fekhely két oldalán ültek: egyikük még szikárabb, még aszottabb volt, mint valaha, a másik pedig tömzsi, de életerősebb. Ő

vette észre elsőként a belépőt, és meghatottan ismert rá:

– Thibaut úr! – suttogta, és lendületesen felállt, hogy hozzá siessen. – Valóban maga az?

Marietta halkan beszélt, a haldokló mégis meghallotta, és megpróbálta kinyújtani a kezét, mire a görög cseléd azonnal türelmetlenül tiltakozott:

– Csönd legyen! Megzavarja szegény betegünket!

– Nem – suttogta Agnès. – Egy nevet mondott… A Fattyú lenne?

– Ő az, úrnőm – szipogta örömkönnyekkel Marietta.

– Hozd ide! Ó… isten küldte hozzám! Talán… a könyörület jele! Lépj közelebb, Thibaut, gyere…

A fiatalember odament az ágyhoz, és meglátta a nagyra nyílt kék szempárt, mely ugyanolyan volt, mint Balduiné, melyet megfakított a betegség, mielőtt megvakult volna.

– Itt vagyok, úrnőm és néném. Elszomorít, hogy ilyen fájdalmas állapotban látom…

– Nem fájdalmas… Csak haldoklóm… de örülök, hogy látlak. Istenem, milyen szép vagy! – suttogta javíthatatlanul. – Igaz, az unokaöcsém vagy… az egyetlen Courtenay, aki megmutathatja, milyen szép család voltunk!

– Maga még most is gyönyörű! – felelte rá Thibaut, és majdnem őszinte is volt, annyira felragyogott a kihunyni készülő tekintet, miközben az asszony kiszáradt ajka könnyed mosolyra húzódott.

– Köszönöm… a hazugságot. Te leszel az utolsó, aki dicsér. Nagyon fáradt vagyok, és meg vannak számlálva a napjaim – tette hozzá elhaló hangon. – Pedig szeretném…

meghallgatni a történeted… hogy mit csináltál…

Egy pillanatra elhallgatott és levegő után kapkodott:

– Csak annyit mondj: hány éves vagy?

– Szent Simonkor lettem huszonhét.

– Máris? És hány nő volt az életedben?

– Asszonyom!

Josefa felháborodott csuklása mosolyt csalt az arcára:

– Ugyan! Ismersz, Josefa! Mindig is vonzott a szerelem… még az életem végén is…

Tehát, szép lovagom?

– Egy sem.

Agnès rebbenő tekintete megdermedt:

– Hogyan? Egy sem? Sosem szerettél?

– De igen, méghozzá olyan nagy szerelemmel, hogy senki más nem kaphat meg sosem!

– Egyetlen szerető…? Nem sok.

– Nem a szeretőm. A szenvedélyem és az életem, de nem az enyém.

– Úgy érted, soha nem… A te alkatoddal?

Thibaut megvető mosollyal felelt a döbbent tekintetre:


– Emlékezzen vissza, Agnès! Azt az évet kivéve, amikor fogoly voltam, sosem hagytam el Balduin uramat. Számára a betegség lehetetlenné tette a szerelmet.

Bujálkodtam volna, és tértem volna vissza hozzá piszkos szerelmekben bemocskolt lélekkel? Nem volt nehéz az önmegtartóztatás: a szívemben élő szerelem megvédett a kísértésektől.

Agnès feléje nyújtotta a kezét, a fiatalember pedig megfogta a láztól tüzelő ujjakat.

– És azóta? – folytatta a királyné.

– Még mindig szeretek.

– A lovagi tisztaság! Létezik még ilyen a királyságban?

– Jobban, mint hinné. A templomosok és az ispotályosok mind erre esküsznek fel…

Elhallgatott, mert az asszonyban újra felébredt a fájdalom, melyet az ópium átmenetileg elcsendesített. Josefa orvosságot töltött egy aranykupába. Marietta mozdulatát megelőzve Thibaut lehajolt, és feltámasztotta Ágnest, hogy inni tudjon. Az egész teste megmerevedett, megbénította a fájdalom, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, melyet Josefa egy kendővel megtörölt. Agnès felsóhajtott, amikor Thibaut gyengéden visszafektette az ágyra.

– Egy férfi karja! Milyen csodálatos! Álmodoztam rólad… egykor!

– Asszonyom! Gondoljon Istenre! – lépett közbe ismét a görög asszony.

– Arra bőven lesz időm… és a megbánásra is… melyet, attól tartok, sosem fogok igazán érezni… a testi bűneim miatt… De, szép öcsém… eljöttél, és szeretném…

megédesíteni az ittléted… és adni neked valamit… egy emléket. Mit kívánsz?

Thibaut letérdelt az ágy mellé, és megfogta a haldokló kezét.

– Semmit… hacsak nem választ egy kérdésre: tudja, mi lett Ariane-nal, az örmény lánnyal, aki az udvarhölgyei közé tartozott?

– Őt… szereted?

– Nem. A királyom szerette, és a halála előtt nem sokkal megparancsolta, hogy vigyázzak rá. Amikor kerestem, azt mondták, hogy az ön fivére, az udvarnagy katonákkal ment érte, és a lepratelepre vitte… ahová sosem érkezett meg. Tudja, mit tett vele? Megölte? Önnek tudnia kell! Önnek mindent elmondott.

Agnès nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és Josefa megkérte Thibaut-t, hogy hagyja magára, hogy békében készülhessen az utolsó kenet felvételére. A betlehemi püspököt várták. Thibaut kénytelen volt felállni. Agnès azonban kinyitotta a szemét:

– Azt a lányt… egyszerre kívánta… és gyűlölte. Azt hiszem… a házába… vitte…

A rebbenő tekintet a fiatalemberét kereste, aki könyörgést vélt kiolvasni belőle:

– Ne menj a közelébe! Jocelin rossz ember! Régóta tudom. Sokkal rosszabb, mint én, és ráadásul gyűlöl téged! Téged, a tulajdon fiát!

– Én sem szeretem őt. És vigyázni fogok. De… köszönöm, hogy elmondta…

Lehajolt, hogy búcsúzóul megcsókolja a felé nyújtott kezet, Agnès azonban visszatartotta:

– Várj még! Adni akarok valamit… egy emléket… Josefa! A zománcos ládikámat…

– Asszonyom! Mindjárt itt lesz a püspök! Nincs ideje, hogy…


– Azt mondtam, a ládikámat! Vagy menj innen!

Az asszony kénytelen volt engedelmeskedni: odavitte a kis kék és arany dobozt, úrnője parancsára kinyitotta, és elővett belőle egy csodálatos, súlyos aranyláncot, melybe igazgyöngyöket és karbunkulusokat foglaltak. Az ékszer egyaránt illett férfiakhoz és nőkhöz.

– Vedd el, Thibaut! Nincs vagyonod, és már nem él a királyod, hogy megjutalmazzon!

Mivel a lovag elutasító mozdulatot tett, Agnès tovább kérlelte:

– Mondom, vedd el! így akarom… És imádkozz értem! Azt hiszem… nagy szükségem… lesz rá.

Thibaut engedelmeskedett.

Odakint harang csengése hallatszott, és még mielőtt őszinte meghatottsággal köszönetet mondhatott volna, kinyílt az ajtó a prelátus előtt, akit két gyertyavivő és egy tömjénező kísért. Aranyszövettel letakart kelyhet hozott a kezében. Térdre ereszkedtek előtte, majd Thibaut távozott. Marietta szeretetteljes pillantással kísérte, melyből a viszontlátás ígéretét olvashatta ki.


* * *

Agnès az éjjel meghalt, még több feladatot róva Balianra, aki igyekezett méltó temetést szervezni az asszonynak, aki királyt hordott a szíve alatt. Gyorsan kellett cselekednie, mivel a nyári hőség nem tett lehetővé hosszas várakozást.

A holttest még aznap este megkapta az utolsó áldást az ispotályosok templomában. Személyesen a pátriárka tartotta meg a szertartást. Mindenki tudta, milyen kapcsolat fűzte az elhunythoz, de mindig is jó szónok volt, és megtalálta az egyszerű, mégis megkapó szavakat, hogy leírja a szép hölgy kegyetlen utolsó napjait, aki egész életében a kéjt hirdette, mégis bűnbánatban és szegénységben tudott meghalni. Mindenki megértette, hogy azzal, hogy neki megbocsátott, magának is feloldozást adott, de senki sem mosolyogta meg. Azután a fáklyák fényében Agnès de Courtenay-t, Sidon grófnéját a kriptába fektették végső nyugalomra első veje, a régen halott Guillaume de Montferrat mellé… Amint elindultak a palotából, megszólaltak a lélekharangok.

Thibaut őszinte szívvel imádkozott Ágnesért, akinek rossz életmódja és mohósága oly sok bajt okozott a királyságnak, de aki Thibaut szemében megváltotta bűneit a szeretettel, melyet leprás fia iránt tanúsított.

Azután követte Baliant a falakra, ahol egymásra halmozták a köveket, a szurkot, a rőzsét és az olajos fazekakat, melyet az ostromlókra öntenek majd, h felbukkannak.