– Bezárattam a kapukat, hogy a tömeg ne zúduljon be. Menjenek ki…

– A főbejáraton megyünk ki – szakította félbe Thibaut, akit elszánttá tett az öröm.

– Isten erejének ekkora megmutatkozását nem szabad elrejteni. A népnek joga van látni. Különösen most, hogy baj közeledik felé.

Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást, és Thibaut karjában Ariane-nal, nyomában Isabelle-lel megjelent a kapuban, melyet most már több tucat fáklya világított meg. Ismét feltámadt a kiáltás, majd hirtelen elült, akár egy elfújt láng, és a fiatalok térdeplő, néma tömeg között szelték át a teret, melynek végén ott találták Balian d’Ibelint, akinek fáradt arca szintén boldogan ragyogott.

– Csodálatos gyógyulás! – kiáltotta. – Nem remélt öröm, mely mindannyiunkat megerősít bátorságunkban. Szükségünk is lesz rá…

– Az Úr talán tesz még egy csodát! – szólalt meg Isabelle.

– Talán. Ha igen, hamarosan meg kell tennie. Az őrszemek tüzet jeleznek a város környékéről.

Jeruzsálem népe egész éjjel a Szent Sír körül gyülekezett, reményteli dalokat énekelve és lázas imákat mondva. Amikor azonban felkelt a nap, megvilágította Szaladin seregét, erős egységeivel és ostromgépeivel, melyek felsorakoztak a falak előtt…

Közeledett a harc ideje, ám most már mindannyian megújult bátorsággal készültek rá…



* * *

Ariane, akit a pátriárka tiltakozása ellenére, aki az ispotályos apácáknál kívánta elhelyezni, visszavittek az Ibelin-palotába, csak másnap tudta felvázolni Isabelle-nek és Máriának, milyen kálvárián ment keresztül Courtenay karmaiban. Elmondta, hogyan kötözte ki a férfi az első napokban az ágyhoz, hogy újra és újra kitöltse rajta szörnyű

vágyát, mely azonnal újjáéledt, amint beteljesült. Durva, pusztító düh hajtotta, melynek semmi köze sem volt a szerelemhez. Amikor pedig az udvarnagy megszerezte Akra kormányzóságát, megláncoltatta a pincében, és pontos utasításokkal látta el Khodát. A foglyot éppen csak annyira táplálhatja, hogy éhen ne haljon, és a legkevésbé sem ápolhatja: Courtenay azt akarta, hogy Ariane még képes legyen a szenvedésre, amikor visszatér. Ha azonban a várost veszély fenyegeti, Khoda nem nyitja ki többé a pincerekeszt, és hagyja, hogy a lány éhen és szomjan haljon. Amikor megmentették, Ariane már nem is tudta, mióta nem látta az etiópot…

– No de valamit nem értek. Azt mondják, az udvarnagy nagyon fél a betegségektől: annyira, hogy összegyűjt minden orvosságot, amiről csak hall, sőt, saját gyógyszerészt foglalkoztat. Hogy lehet, hogy leprás létedre mégis többször megerőszakolt?

– Még nem voltam leprás, amikor a magáévá tett. Ő fertőzött meg. Régóta benne lakozik a kór… bár több évig nem voltak jelei.

– Ezek szerint az átok, melytől a mostohafiam annyit szenvedett, a Courtenay-któl ered?

– Az udvarnagy nem így gondolta. Szerinte én, egyedül én voltam a kiváltó ok, amikor Sybilla királynő esküvőjének éjszakáján megtámadott a palota udvarán.

Emlékezzen csak, asszonyom, épp akkor éltem meg a testi szerelem egyetlen pillanatát, melyben a királyom részesített, és véreztem…

– És továbbadtad volna a bátyám betegségét, anélkül, hogy te magad megkaptad?

Ugyan! Szerintem az udvarnagy inkább a rengeteg nő valamelyikétől kapta, akiket az ágyába vitt. Amíg nem válik láthatóvá a betegség, ki tudja? Biztosan nem minden leprás van a lepratelepen…

Lehetséges azonban, hogy Courtenay-nak volt igaza. Amikor Isabelle elmondta Thibaut-nak Ariane szavait, a fiúnak eszébe jutottak Marietta panaszai, aki azt tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon fogy a

Damaszkuszból elhozott enkobaolaj készlete. Sosem sikerült elkapni a tolvajt, a gondolatra azonban, hogy Jocelin de Courtenay ezzel megrövidítette a király életét, a fattyúban tovább növekedett a gyűlölet:

– Ezért, és azért, amit Ariane-nal tett, tulajdon kezemmel ölöm meg, ha Isten az utamba sodorja!

– Apagyilkos lenne, Thibaut! Halálos bűn… a földön pedig máglyával büntetik.

– Mit számít? Isten ismeri a lelkem, és megért.

– Nekem sokat számít, barátom – suttogta Isabelle. – Mi lenne velem, ha örökre eltűnik?

– Ez azt jelenti, még mindig szeret? Ó, szívem hölgye, könyörgöm, mondja!

– Nincs rá jogom. A férjem fogságban van, talán halálos veszedelemben forog, és bár nem vitéz jellem, gyengéd, kedves és minden gonoszságtól mentes férfi, aki nagyon szeret engem.

– Tehát megbocsátotta a… szökését?

– Mi mást tehettem volna? Annyit sírt, hogy megsajnáltam. Tehát… nem, lovagom, nem mondom, hogy szeretem… még ha ez is az igazság! – tette hozzá felé nyújtva a kezét, melyet Thibaut tüzesen megcsókolt, majd futva távozott.

Balianhoz csatlakozva a falakon a lovag úgy érezte, szárnyai nőttek…


* * *

Jeruzsálemmel szemközt Szaladin hosszasan elnézte a város – az iszlám harmadik városa – szépségét, melyet a kora ősz megenyhítette napsütés aranyszínbe vont. Nem akarta lerombolni, egyszerűen meg akarta szabadítani a tisztátalan keresztényektől, akiknek szemében az égi királyság képe volt. Üzenetet küldött a védőknek: ha megadják magukat, ő, Szaladin megkíméli a lakók életét és javait. Mióta győzelmet aratott a Hattin szarvnál, nagylelkű győztesként viselkedett. Ha személyesen jelen volt, az emírjei is egészen más magatartást tanúsítottak. Jóságosan bánt a meghódított területek lakóival, különösen a görög vagy szíriai eredetűekkel, hogy megértesse velük, hogy felszabadítóként érkezik hozzájuk. Nincs miért félteniük tőle az életüket vagy a javaikat. Természetesen a görögök azonnal a megadásra szavaztak. Ezt látva Balian, aki nem akarta, hogy esetleg hátba támadják, összegyűjtötte és javaikkal együtt a falakon kívülre küldte őket. Komnenosz Mária görög eredetű volt, Szaladin pedig írásban felajánlotta neki, hogy helyezze magát és gyermekeit az ő védelme alá, de az asszony nem volt hajlandó elhagyni gyengéden szeretett férjét.

Ezután megkezdődött az ostrom, és hamar egyértelművé vált, hogy nehéz idők következnek. Szaladin vissza akarta szerezni a szent helyeket: a Harám esz-Serifet (a Sziklatemplomot), és a Távolit. A frankok meg akarták védeni a várost, mely számukra nem a harmadik, hanem az első, az egyetlen volt, a hely, mely Krisztus koporsójának háromszor szent helyét magába foglalta. Nem adták meg magukat ellenállás nélkül, hiába voltak alig hatezernél többen a harcosok – egy olyan városban, mely Hattin előtt körülbelül százezer lakost számlált! – a hatalmas sereggel szemben. Szívüket megacélozta a hit, és ezt hamarosan a törököknek is látniuk kellett.

Már azelőtt, hogy a Próféta lobogói megjelentek a hegyekben, Balian d'Ibelin és emberei tevékenykedni kezdtek. Elmélyítették az árkokat, megerősítették a kapukat, kő– és nyílhajítókat állítottak fel a falakon, ahol halomba rakták a köveket, a fahasábokat és az üstöket a forró olajnak, valamint jelentősen leszűkítették a legszélesebb járatokat. A nők és a gyerekek is segédkeztek. Az egyházi énekek hangjára mindenki tette, amit tudott, hogy megvédje a várost.

Elég rövid – kéthetes –, de ritka kegyetlen ostrom volt. Szaladin két nagy ostromgépet vetett be, melyre a falakon felállítottak válaszoltak. A frankok kitartottak, és több ponton is ellentámadásba kezdtek. A szultán egy pillanatra megingott a vállalkozása sikerében: az ellenségeiben valóban hegyeket mozgatni képes hit lakozott.

Ráadásul azt beszélték, csoda történt, ami mindig a legjobb bátorítás. A falakon papokat láttak, akik a veszélyt semmibe véve szegezték előre a keresztet, hogy felszítsák a bátorságot.

Sajnos csak egy pillanatig tartott. Szaladin egyiptomi utászainak, akik az ostromgépek védelmében dolgoztak, sikerült rést ütniük a falban. Ekkor a védők vezérei amilyen merész, olyan kétségbeesett tervet eszeltek ki: megpróbálnak tömegesen kitörni a sötétedés árnyai közt, hogy utat törjenek vagy karddal a kezükben haljanak meg.

Heraclius ellenszegült. A sokk ellenére, melyet Agnès halála és a csoda gyakorolt a szinte teljesen hitetlen papra, annyira azért nem változott meg, hogy a mártírhalál glóriájára vágyakozzon. Mint minden gyáva, ő is remek érveket talált: a kirohanás védelem nélkül hagyná a nem harcolókat, különösen a gyerekeket, akiket Szaladin bizonyára áttérítene az iszlámra, és ezzel elveszejtené a lelküket.

Balian beletörődött, hogy tárgyalást kérjen a szultántól, és a táborába ment, egyedül Thibaut és a krónikása, Ernoul kíséretében. A megadást jött felajánlani.

A követeket meglepetés várta, ahogy bevezették őket a nagy sárga sátorba: a szultán tolmácsot alkalmazott, és ez a tolmács nem volt más, mint Onfroi de Toron, Isabelle nem különösebben vitéz, de nagyon művelt férje. Lágy hangján továbbítva Szaladin válasza olyan különös csengést nyert, hogy a szultán nyugtalanul maga fejezte be válaszát, mely visszautasítás volt: feltétel nélküli megadást akart, és hozzátette:

– Nem fogok másként viselkedni önökkel, mint ahogyan az önök apái viselkedtek az enyéimmel, akiket mind lemészároltak vagy rabszolgaságba taszítottak.

Balian d’Ibelin dühét elfojtva válaszolt:

– Ebben az esetben magunk fojtjuk meg a fiainkat és az asszonyainkat, és felgyújtjuk a várost. Leromboljuk a Templomot és minden szentélyt, mely egykor az önök szentélye is volt. Lemészároljuk az ötezer muzulmán foglyunkat és a haszonállatokat, azután mind kitörünk, és higgye el, egyikünk sem hal meg anélkül, hogy ne ölt volna meg legalább egyet az ön emberei közül. Akkor bevonulhat Jeruzsálembe, szultán, de a városból csak egy vérben fürdő romhalmaz marad.

A beállt csendben több ezer ember élete került mérlegre. Mindkét oldalon visszafojtották lélegzetüket. Végül Szaladin bársonyosságát visszanyert hangon felsóhajtott:

– Talán módomban áll, hogy meggondolásra bírjalak, ha úgy szereted istenedet, ahogy mondod…

Tapsolt egyet, és azonnal felemelkedett a függöny, utat engedve egy nagydarab mameluknak, aki két kezével a cizellált arany mesterművet tartotta előre, melyben Krisztus kínhalálának fáját őrizték: az Igazi Kereszt állt a frank vezérek előtt.

Thibaut elfojtotta döbbent kiáltását, miközben ő és két társa egyazon mozdulattal, szinte gépiesen, hisz annyira megszokott és természetes volt, térdre ereszkedtek.

Fájdalmas könnyek tolultak a szemükbe, melyeket minden erejükből igyekeztek visszafojtani', hisz rettenetes csapás volt ez számukra: biztosra vették, hogy isteni jelképüket biztonságosan elrejtették. Thibaut szíve őrülten dobogott, miközben napbarnított arca hamuszínre váltott.

– Visszaadom a városért cserébe! – jelentette ki Szaladin halálos nyugalommal. –

Elveheted és elmehetsz, ahová csak akarsz, azokkal, akik elkísérnek. Ne félj, gondoskodom a feleségedről és a gyermekeidről, akiket biztonságban az övéikhez kísérünk.

Balian azonban máris felemelkedett, és a kegyetlen helyzetben minden ízében remegett. Sötét, könnytől csillogó tekintete azonban határozott volt és elszánt, ahogyan a hangja is:

– Hívő embernek mondanak, szultán, aki féled istened és őt követed minden lépésedben, minden gondolatodban. Az alkud elfogadhatatlan számomra. Nagy fájdalom, hogy a kezedben látom a szent keresztet. Ha valóban olyan nemes a lelked, mint néhányan állítják, nem teszed olyan alku tárgyává, melyben megszakad a szívem…

Szaladin válaszolni készült, amikor Thibaut közbeszólt:

– Egy percet, kérem, Balian nagyúr!

Közelebb lépett a drágakövekkel díszített nagy aranykereszthez. Először térdet hajtott, majd egy pillanatig elnézte, és felemelkedett:

– Nyugodjon meg, Balian d'Ibelin. Nem kell a mérleg serpenyőjébe tennie a hitét és a becsületét. Ez nem az Igazi Kereszt!

Szaladin azonnal felcsattant:

– Szemtelen hitetlen kutya! Hazugsággal mersz vádolni?

– Nem. Lehetséges, hogy téged is becsaptak… valamelyik emíred, aki tetszeni kívánt neked.

– Egyik sem merészelne… De honnan veszed a bátorságot ekkora ostobasághoz?

– Abból az egyszerű tényből, hogy jól ismerem az Igazi Keresztet. Éveken át, mióta csak fegyverforgató korba léptem, alatta harcoltam Balduin király mellett: ha veszély fenyegette a királyságot, a magasba emeltük, és a királyt csak azon a napon tudták legyőzni, amikor a kereszt nem volt velünk! A halála után még közelebbről láthattam, mert a sors úgy hozta, hogy a közvetlen védelmére rendeltek ki…

– És akkor?

– A damaszkuszi ékszerészek messze földön híresek, uram, és csodálatos munkát végeztek itt is. A legtisztább aranyat használták fel. Minőségiek az igazgyöngyök és a drágakövek is. Csakhogy túlságosan új, túlságosan tiszta ez az arany: az Igazi Kereszt aranyán horpadások és apró karcolások vannak. Ráadásul a kidudorodó oszloptörzset, melynél fogva vinni lehet, három rubin és három topáz díszíti: itt csak rubinokat látok.