Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Mi következik ebből, uram?

– Hogy ügyes vagy, lovag. Nem most tapasztalom először, de becsületesnek tartalak: kész vagy megesküdni a becsületedre, a lelki üdvödre, hogy az igazat mondtad?

Thibaut mélyen a szultán szemébe nézett, vaskesztyűs kezét a szívére szorította, és megesküdött:

– A lelkem üdvére, a becsületemre és a hitemre esküszöm, hogy ez a kereszt nem az, mely alatt oly sokáig harcoltam!

Balian elszorult mellkasa hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal szabadult fel, miközben Szaladin egy intéssel kivitette a keresztet. Az imént hallottak, valamint Balian vad elszántsága mély hallgatásra indították, melyet senki nem mert megtörni.

Végül meghozta a döntést: a jeruzsálemi keresztények megvásárolhatják az életüket: tíz arany egy férfi, öt egy nő, egy egy gyerek.

– Igaz, sokan meg tudják fizetni – vetette ellen Balian –, de nem mind. Sok szegény ember van, aki képtelen ennyi pénzt előteremteni. Vannak nők és gyerekek, akiknek már semmijük sincs, mert megöltétek vagy elhurcoltátok a védelmezőiket.

– Legyen. A városnak kell megfizetnie százezer aranyat húszezer ilyen szerencsétlenért… ez alá nem megyek.

Kénytelenek voltak beérni ennyivel. Balian összességében elégedett volt mindazzal, amit meg tudott menteni, és távozni készült, amikor a szultán türelemre kérte: szeretne néhány percet beszélgetni a kísérőjével. A lovag vállát rándítva beleegyezett, de visszautasította a felkínált frissítőt, és kijelentette, hogy inkább odakint várakozik.

– Állítod, hogy még mindig át tudod adni nekem a Pecsétet? – kérdezte Szaladin. –

Nem mentél el érte, amikor elhagytad Tibériást.

– Honnan tudod, uram?

– Követtek téged és a barátodat. Parancsot adtam, hogy hagyjanak nektek annyi szabadságot, hogy megkísértsen a szökés gondolata.

– Miért tettem volna? Számomra az a tárgy nem jelent semmit attól a perctől kezdve, hogy nem tudom megszerezni vele Jeruzsálem szabadságát.

– Honnan tudod?

– Ne próbálj félrevezetni, felséges szultán! Túlságosan régóta akarod már a Szent Várost, hogy most elengedd. Igazam van?

– Igazad van. Mégis fájdalmas a tudat, hogy pusztán a te makacsságod miatt nem húzhatom az ujjamra a Próféta – az idők végezetéig áldott legyen a neve! – gyűrűjét.

– Számomra pedig még fájdalmasabb, hogy látnom kell, amint a csapásaid alatt összeomlik a világ legszebb királysága, melynek az életemet szenteltem, és mely a hazám. Amit te nem mondhatsz el magadról, hiszen kurd vagy. Gondolj erre, uram, és ez vigasztaljon meg a hatalomnak azért az elenyésző szeletéért, melyről még álmodtál.

Uralkodó vagy: nem kell pápának is lenned!

Ezzel anélkül, hogy Szaladin akár tiltakozni próbált volna, csatlakozott Balianhoz.

A falak közé visszatérve a parancsnok összehívta a kerületek vezetőit, a templomosokat és az ispotályosokat, a két rend vagyonára számítva a szegény emberek százezer aranyának kifizetésében, de be kellett látnia, hogy nem lesz könnyű dolga: biztos gazdagságuk ellenére azt állították, képtelenek ekkora összeget kifizetni.

Mindössze annyit adtak össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag, Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már elhagyta Jeruzsálemet.

– Ki lehet jutni a Templomból a kapuk használata nélkül is, úgy, hogy senki sem vesz észre… A kincs már messze jár, le merném fogadni!

Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták, hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése. előtt elhagyta a Templomot: elkísértek egy csapat jeruzsálemit, akik távozni kívántak a szíriai part még szabad kikötői felé, talán hogy Bizáncba induljanak.

– Miért ne Nyugatra? – gondolta magában Thibaut. Nem értette, mit keresne Adam Bizáncban, mely Manuel császár halála óta bizonytalan hely lett. Azt ellenben remekül el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák?

A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik, ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába. Thibaut, bár belátta, hogy a barátja mindent megtett, hogy magával vigye őt, mégis mélységes bánatot érzett a gondolatra, hogy bizonyára sosem látja viszont. Olyan fájdalmas volt a gondolat, mintha a fivérét veszítette volna el! Vagy talán még többet!

Eközben a lehető legtöbb aranyat gyűjtötték össze, hogy a lehető legtöbb keresztény életét mentsék meg. Szaladin állta a szavát. Kíséretet küldött Komnenosz Máriáért, Isabelle-ért és a többi gyermekéért, hogy először a szultánhoz kísérjék, ahol nagy megbecsüléssel fogadták, majd Tyrbe, mely a mediterrán partvidéken az egyetlen lehetséges menedék volt Tripolisszal és a Szent Simon kikötővel, mely Antiochiához tartozott. Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a városban maradjanak a betegek ápolására. A Szent Sírt a görögökre és a szíriaiakra bízta.

Végül eljött a nap, amikor Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Mély csend övezte az útját, mely fájdalmas kiáltásokkal és a muzulmánok örömteli éljenzésével telt meg, amikor ledöntette a nagy aranykeresztet a Templom csúcsáról, majd rózsavízzel lemosatta a sziklatemplomot, mely újra Hiram esz-Serif lett. Beköltözött a citadellába, és akik el akartak menni, engedélyt kaptak a távozásra.

Jeruzsálem összes kapuját bezárták. Csak a Dávid-kapu maradt nyitva…

Heraclius haladt a menet élén, ahogyan az a pátriárkához illik. A papság követte…

és a csomagjaik, melyek annál is tömöttebbek voltak, mert vitték magukkal a szent edényeket, az ékszereket, a szőnyegeket és a Szent Sír minden kincsét. Szaladin, aki a falak magasáról nézte a jelenetet, közbeléphetett volna. Nem tette.

Azután jött Balian d'Ibelin a frank nemesség és az előkelőségek élén.

Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a Dávid-tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd a többiek követték őket. Mindenki igyekezett tartani magát, de túlságosan nagy volt a fájdalom, és nem egy asszony siratta mindazt, amit hátrahagyott, és mindazokat, akik itt maradtak, és akikre bizonyára a rabszolgaság várt, hisz nem vásárolták ki őket.

Leginkább rájuk gondolt Thibaut, miközben megindult a már sokszor megtett úton.

Rájuk és Ariane-ra, akit kénytelenek voltak az ispotályos apácákhoz vinni, akik közé továbbra is vágyott. Semmi mást nem akart, csak Balduin sírjának közelében maradni.

Thibaut nem tudta, vajon viszontlátja-e még, de tudta, hogy csodával övezett személyének jelenléte vigaszt jelent mind a közösségének, mind a gondjaira bízott betegeknek… Hiába tudta, hogy Szaladin védelmének hála Isabelle sincs veszélyben, és Marietta sem, akit a gondjaira bízott, mégis nehéz és haraggal telt volt a szíve, és elszorult a torka. Szaladin ott volt fenn, Balduin palotájában, talán éppen Balduin lakosztályában vagy a teraszon, és nézte a hatalmas és szánalmas menetet, azokat, akiket elűzött, bár engedte, hogy néhány morzsájukat magukkal vigyék! Néhányan Jeruzsálemben maradtak, például a zsidó kerületbéliek, köztük Joad ben Ezra, aki beleőszült a bánatba, és sírva ölelte meg búcsúzóul. És ott maradtak a halottak, akiket szeretett, és akiknek holtteste a kereszttől megfosztva a muzulmánok kezében marad: a királyok, a királynék, a rokonok – Elisabeth nagynénje, aki Bethániában nem sokkal azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Hattinból, és a többi apátnő mellett nyugodott az üres kápolnában, melyet holnap talán megszentségtelenítenek. A városba menekült néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe… Thibaut könnyek felhőzte tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat, ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka nyomában… a rendkívüli csődör életének a lovász saját kezűleg vetett véget, hogy ne kerüljön az udvarnagy karmai közé, majd maga is öngyilkos lett.

Mégis ragyogott a nap a Szent Városra, mely talán örökre elveszett, ugyanúgy ragyogott ezen a gyötrelmes órán, mint a boldogság pillanataiban, nem törődve az emlékekkel, melyeket felébresztett, a sebekkel, melyeket felszakított.

1187. október 2. volt, az Angyalok ünnepének napja, a hedzsra 583. éve, és Jeruzsálemnek nem volt többé királya! Akik most útnak indultak, nem hitték már, hogy létezik még király valahol a világban, hisz senki nem sietett a segítségükre.

Pedig ekkor uralkodott Isaac l'Ange, a bizánci császár, Rőtszakállú Frigyes, a nyugati császár, Fülöp Ágost, a francia király és II. Henrik, az angol király…

Szaladin talán csak azért engedte Jeruzsálem kevéske megmaradt védőjének, hogy a frank királyság maradványaihoz csatlakozzon a mediterrán vidéken – a Jordánon túli terület még sokáig ellenáll neki, és csak az éhség kényszeríti térdre –, hogy hátrébb húzódjon, és még nagyobb ugrással vethesse rájuk magát. Hiszen az volt a célja, hogy örökre megtisztítja tőlük Palesztinát: eltökélt szándéka volt, hogy egy napon megszerzi az utolsó bástyákat is, Tyrt, Tortosát, Margatot, nem számítva a Tripoliszi grófságot és az Antiochiai hercegséget, melyeket már így is jelentősen megnyirbált. Tortosa, a templomosok városa – ahol összegyűltek, ahogyan az ispotályosok Margatban –, és különösen Qalat el-Hoszn, a templomosok híres erődítménye hosszas erőfeszítéseket igényel majd, komolyabb eredmények nélkül. Tyr pedig szinte bevehetetlen.

Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi-tenger kék hullámai vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes kikötőt óvtak. Végül a hattini katasztrófa másnapján szinte égből pottyant védelmezőre talált a város, aki ugyanolyan szívós volt, mint váratlan: Conrad, Montferrat márkija, Hosszúkardú Guillaume-nak, a szép Sybilla rövid életű férjének öccse. Az ő széles vállán nyugodott az egész kivéreztetett királyság életben maradásának reménye.

Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők sorában, őt is érinti az öröksége helyzete. Ezt mérlegelve Konstantinápolyban hajóra szállt egy jelentős lovagcsapattal, és nem tudva, mi történt Tibériásnál, egyenesen Akrába sietett. Ott az a kellemetlen meglepetés érte, hogy a müezzinek szólítanak imára, és Szaladin zászlaja leng a város tornyain. Ekkor úgy döntött, továbbmegy, és Tyr felé vette az irányt, ahol a harangok zúgása és az elvárásainak jobban megfelelő

zászlók fogadták. Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette. Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első

a jeruzsálemi menekültek érkezése volt…

Thibaut régóta ismerte Tyrt. Gyakran járt ott Balduinnal a szeretett Guillaume püspök idejében.

Annyi emléke kötődött a városhoz! Nem mind volt szép: például az a nap, amikor a szerencsétlen Guillaume-ot, akit Heraclius kiközösített, a kápolna kövezetén fekve találták. A legtöbb emlék mégis inkább kellemes volt, és megérkezve Thibaut úgy érezte, kiváltságos helyre tér vissza, ahol szeretett fantomok várják, s ez a gondolat elcsitította a fájdalmat, hogy talán örökre elveszett Krisztus és Balduin sírja…

A Ras el-Ain forrásai előtt, melyek hatalmas tartályait Salamon király építtette, köszönetképpen Hiramnak, az építész királynak, amiért felépítette neki a jeruzsálemi templomot, a muzulmán kíséret magára hagyta a Tyrbe tartókat, hogy azokat kísérje tovább, akik Tripoliszban vagy Antiochiában akartak menedéket keresni. Ezektől a forrásoktól függött a környék rendkívüli termékenysége és a város ellátása. Szaladin azonban volt annyira bölcs, hogy nem akarta sivataggá tenni a szép tájat pusztán azért, hogy a szomjúsággal kényszerítse térdre a várost. Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló forrást, mindent le kellett volna rombolnia.