Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Tehát itt vagy! – kiáltotta teli tüdőből. – Hálát adni indulok az Úrnak, hogy megkímélt, és éppen az utamba küld téged. Micsoda öröm!

Botját előreszegezve Courtenay megindult felé, olyan gyorsan, amennyire csak új keletű sántasága engedte, és kitárta a karját, hogy megölelje a fiát, akit mindig is gyűlölt. Thibaut kinyújtotta a karját, és a köpeny brokátját érintve kikerülte a kínos ölelést.

– Öröm? Ez újdonság közöttünk! Sosem vettem észre, hogy kedvelne.

– Nos, mondjuk úgy, megkedveltelek. Hajdan elviselhetetlen voltál. Most azonban szorosabbra kell fűznünk a családi szálakat. Hisz az egyetlen gyermekem vagy…

– Kissé későn döbben rá erre. Én inkább el is felejteném!

– Makacs alak vagy! Régóta tudom. Végül is rám hasonlítasz. Úgyhogy felejtsük el a múltat, és öleljük meg egymást!

Újra megpróbált közelebb lépni, de Thibaut hátrált.

– Nem!

– Nem? No de miért?

– Mert ma már tisztán látok. Bevallom, egy pillanatra meglepett a magára sehogyan sem jellemző jóindulata, de nem a gyengédségét akarja átadni nekem ezzel a Júdás-csókkal. A betegségét, nem igaz, apám? A leprát, mely legalább annyira emészti a testét, mint a lelkét.

– Hallgass! Megőrültél? Én leprás lennék? Honnan veszed?

– A jeruzsálemi palotája pincéjéből, ahová kiláncoltatta Ariane-t, borzalmas halálra szánva!

– Borzalmas és megérdemelt halálra! Az a rothadó ribanc hozzám mert dörgölőzni…

Barna haja keretében Thibaut arca kőkeményre dermedt.

– Ezért az aljas sértésért, mindazért, amit vele tett, és az enkobáért, melyet nem átallott ellopni, meg kellene ölnöm! – morogta összeszorított fogakkal. – De menjen az útjára, és a jövőben felejtsen el!

– Felejtsem el, milyen szép fiút szült nekem a lotyó anyád? Soha! Csodálatos vagy, és egészséges. Elhatároztam, hogy mindent megosztok veled…

Mielőtt Thibaut, akit undorral töltöttek el a hallottak, harmadszor is eltaszíthatta volna, Jocelin a nyakába ugrott, és nem is sejtett erővel szájon csókolta. A fiú irtózva el akart húzódni, ám az ölelő karok rövid kiáltással elengedték a nyakát, és Jocelin a földre rogyott előtte. Ki tudja, honnan eldobott tőr állt ki a hátából…

Thibaut döbbenten nézte a mozdulatlan testet, és letérdelt, hogy megnézze a halálos fegyvert, melyet hatalmas erővel dobhattak el. Felpillantott a gyilkost keresve, ám máris tömeg gyűlt köréjük Az élükön egy nő kiabált dühösen. Szavai az utolsó ítélet harsonáiként visszhangoztak a fülébe:

– Gyilkos! Apagyilkos! Nézzétek: ez a nyomorult megölte öreg édesapját! Láttam!

Mindent láttam!

Ki tudja, ő is honnan érkezett, de Josefa Damianos vádolta a bűnnel, és izzította ellene a máris felbőszült tömeget…

A katedrálisba tartó két pap érkezése mentette meg Thibaut-t. A Josefa feltüzelte tömeg kész lett volna felkoncolni. A két pap nem sokat törődve a keresztényi gyengédséggel erős ütéseket osztogatva kiszabadította, és hátralökte azokat, akik éppen fojtogatták:

– Krisztus nevében, vissza! – kiáltották. – Hagyják ezt az embert! Szégyen, hogy kezet emelnek rá Isten háza előtt!

– Megölte az apját! – üvöltötte Josefa. – Apagyilkos!

– Ha így is van – mondta az egyik pap –, az igazságszolgáltatásra tartozik! El kell vinni a kastélyba!

Könnyebb volt mondani, mint megvalósítani: Thibaut eszméletlen volt. Ruhája elszakadt, félig meztelen volt, s testét sebek borították. Vérzett mindenhol, ahol a fúriák karmai belemartak.

– Az ég összes szentjére, ez egy lovag – állapította meg a pap. – Ezért felelniük kell.

Hol van az áldozat?

– Itt – felelt egy halász, aki Jocelin mellett térdelve éppen kihúzta a gyilkos fegyvert. – Látja, milyen szép tőr? Úri fegyver…

Azután térden hátrébb húzódott, majd felállt, és hogy lássa a halott arcát, levette róla a vörös csuklyát, mely nagy barna foltokat fedett fel. Lázasan keresztet vetett:

– Mindenható Isten… leprás! – zihálta.

– Senki ne érjen hozzá! A skandelioni lepratelepről majd eljönnek érte, hogy a hozzá hasonlók mellé temessék. Addig is le kell takarni, és körbe kell rakni kövekkel.

Ennek meg hozzanak egy hordágyat!

Miközben Thibaut-t elvitték, Josefa az érseki palota sarkán egy alacsony, rövid lábú férfihoz sietett, akinek hatalmas izmai szinte szétfeszítették ruháját. Az asszony egy erszényt csúsztatott a kezébe:

– Szép munka volt! Látod, igazam volt, hogy a nyomába szegődtünk. Valami azt súgta, hogy hamar találkozik a fiával és a halálával! Most tűnj el! Az úrnő elégedett lesz!

Szoknyáit felnyalábolva futni kezdett, hogy utolérje a kis csapatot, mely a továbbra is eszméletlen Thibaut-t kísérte a kastély börtöne felé. Döntő fontosságú lesz a vallomása, hogy hóhérkézre juttassa a fattyút. Már csak azt kellett megtudnia, hol őrzi Agnès igazgyöngy és rubin láncát. Mindegy, Étiennette asszony méltón megjutalmazza majd szolgálóját, aki megszabadította a szép lovagtól, akiről a menye álmodozik.

* * *

Amikor Thibaut iszonyatos fejfájással végre magához tért, egy kis helyiségben feküdt, mely csak börtön lehetett, és valaki égette az arcát: ecettel mosta a sebeit:

– Magához tér, nagyuram! – hallotta Jean d'Arsuf hangját.

A sebesültnek sikerült résnyire nyitnia feldagadt szemhéját, és látta, hogy Balian áll ott összefont karral a fegyvernöke mellett, aki éppen őt ápolta. A falra rögzített fáklya fényében nagyon felhős volt az arca.

– Hall engem, Thibaut? – kérdezte.

– Igen…

– Nagyon rossz helyzetbe került! Hát nem küldtem el magához a fegyvernökömet, hogy figyelmeztesse, hogy őrizze meg a nyugalmát? És erre mit tesz? Az első

találkozásra megöli!

– Nem én öltem meg! Nem én voltam…

– Nem magától került a tőr a hátába, gondolom?

– Nem, biztosan nem! De nem én döftem bele. Az az ember…

– Az apja!

– Könyörüljön, Sir Balian! Régóta tudja, kölcsönösen hogyan érzünk egymás iránt.

Az az ember mégis rám vetette magát, hogy szájon csókoljon… hogy elkapjam a betegségét…

– Milyen valószínű! Leprás lesz egyetlen csóktól, maga, aki éveken át élt Balduin mellett, anélkül, hogy elkapta volna a kórt? Nem természetes, hogy egy kétségtelenül nagyon beteg öregember ki akar békülni az egyetlen fiával és meg akarja ölelni?

– Hagyjon magamra, nagyuram, ha kész az ítélete! Lovagi becsületemre és a királyom szent emlékére esküszöm, hogy nem öltem meg az udvarnagyot… Most pedig hagyjon sorsomra, ha csak ennyit tud mondani.

Balian leguggolt, hogy közelebb kerüljön hozzá:

– Nem. A végletekig próbára akartam tenni, hogy bizonyosságot szerezzek, de soha egy percig sem kételkedtem a szavában. Sajnos nem tőlem, hanem Tyr urától függ a sorsa. És arra, aki megöli az apját, máglyahalál vár!

Thibaut bátorsága ellenére megremegett. Tűzhalál! Vajon képes lesz méltósággal viselni, miközben tudja, hogy ártatlan?

– Isten kegyelmére, Balian úr! – sóhajtotta. – Nem tudom, miért vádol az a nő!

Semmi oka rá, hogy gyűlöljön!

– Azt is állítja, hogy maga rossz ember, és Jeruzsálemben meglopta Ágnest a halálos ágyán.

Thibaut-ban kigyúlt a fény. A lánc! Ez a Josefa biztosan meg akarja szerezni magának. Szívből felnevetett:

– Mielőtt meghalt, Agnès, aki tudta, hogy mennyire nem érdekelnek a kincsek, megajándékozott egy nagy rubinlánccal. A lakosztályomban van. A halálom után adja oda annak, akinek csak akarja!

– Még nem halt meg! És mindent megteszek, hogy megmentsem. De attól tartok, az eljárástól nem tudom megkímélni. A városiak, akiket feltüzelt az a némber, úgy üvöltenek, akár a sakálok…

– Miért nem hallgattatják el? – kiáltott fel felháborodottan Arsuf. – Hiszen csak a Krak hölgyének a cselédje! Az úrnője megrendszabályozhatná.

– Az úrnőjének semmi oka rá, hogy szeressen, és még kevesebb, hogy megvédjen –

sóhajtotta Thibaut. – Éppen ellenkezőleg…

– Megpróbáljuk tisztázni a helyzetet – ígérte Balian. – Addig is pihenjen és bizakodjon! Hoznak ennivalót!

Thibaut azonban nem tudott sem enni, sem aludni. Fájt a teste, s még inkább a lelke. A villámcsapásként rászakadt katasztrófa olyan borzalmas távlatokat nyitott előtte, hogy szinte megsemmisült bele, és bánta, hogy nem koncolták fel ott a katedrális előtt. Legalább a legrosszabbat elkerülhette volna: megfosztják lovagi rangjától, elveszíti a becsületét, és tűzre vetik, akár egy pestises hulláját. Jobban belegondolva ez az utolsó részlet nem is a legrosszabb volt, hiszen a halál véget vet majd neki. Inkább az bántotta, hogy a név, melyet Jocelin oly méltatlanul viselt, örökre megvetés tárgya lesz. Isabelle-re is gondolt: vajon viszontlátja még szép hölgyét, akinek képe mindig segítette, hogy megőrizze tisztaságát? És vajon hullat majd könnyeket az emlékére?

Ha azt gondolta, már másnap Tyr ura elé viszik, tévednie kellett. Napokon át csak a foglárt látta, aki az ennivalót hozta. Most már evett, hisz felmérte, hogy minden erejére szüksége lesz, ha eljön az idő, és nem akarta egy félig tönkrement alak csúf képét hagyni maga után. Bő hét telt el, mire Balian ismét felkereste.

– Holnap lesz – közölte, miután örömmel megállapította, hogy a fogoly jobb színben van. – Montferrat nem akart korábban bíráskodni, remélte, hogy elcsitulnak a kedélyek.

– Hálás vagyok a jóindulatáért, de Josefa Damianost kellene lecsillapítani, és gondolom, ő most is ugyanolyan agresszív.

– Nem tudom. Étiennette asszony bezárta a házát… És nemes feleségem hiába próbálta meglátogatni a lányát, akiről azt mondják, beteg. Már nem jár a katedrálisba.

– Beteg? – tört rá Thibaut-ra az aggodalom. – Remélem, nem súlyos?

– Ha kíváncsi a véleményemre, és a királyném véleményére, egyáltalán nem beteg.

Étiennette asszony egyszerűen visszaél a hatalmával, és bezárja. Ugyan, barátom, szedje össze magát, és csak magára gondoljon! Montferrat, ebben biztos vagyok, tisztázni akarja magát. De maga is tudja, mit jelent számára és a királyság jövője számára ez a város, és…

– … és nem kockáztathatja, hogy zendülés tör ki, mely meggyengíti a pozícióját.

Megértem. De annyira szeretném elkerülni a szégyent, hogy megfosztanak a lovagságomtól, összetörik a fegyvereimet, és sárba tiporják a nevemet…

– Azt az udvarnagy már sárba tiporta, és mindazon bárók között, akik ide menekültek, egyetlenegy sincs, aki sajnálná őt. Inkább magát szánják!

– Inkább megkereshetnék az igazi gyilkost… Mindenesetre ez mégis vigasztaló.

Valójában azonban soványnak bizonyult ez a vigasz, amikor másnap megláncolva, őrök kíséretében a főúri bíróság elé vezették a kastély nagytermébe. Conrad de Montferrat szokása szerint pompázatos öltözékben, a legmagasabb széken elnökölt a lovagjai, a menekült bárók és a város előkelőségei között. Látszott az arcán, hogy rossz napja van. A terem jobb oldalán álló székben foglalt helyet Josse érsek képviseletében az érseki diakónus és a papság egy része.

Keresztbe tett lándzsás őrök tartották vissza a tömeget, mely fedetlen fejjel tolongott a terem végében.

Amikor behozták a foglyot, rosszat sejtető moraj futott végig, melynek a márki zengő hangja vetett véget. Thibaut nem értette, miért kel fel ellene ez a város, ahol szinte senkit nem ismer, és miért találkozott ilyen egyhangú egyetértéssel Josefa Damianos vádja. Azt sem értette, ami ezután következett. Döbbenetesen rövid volt.

A márki egyik írnoka felolvasta a vádiratot, melyben az apagyilkos és a tolvaj szavak szerepeltek, kiváltva Thibaut felháborodását:

– Egy lovag nem lop. Az ékszert néhai Agnès de Courtenay adta nekem jutalmul a szolgálatokért, melyekkel a fiát, IV. Balduin királyt öveztem. Azért is adta, mert nincs másom, csak a kardom. Kész vagyok a becsületemre megesküdni!

Szavait vita követte, melyet zavarossá tett a közönség zúgása, melyet nehéz volt túlkiabálni. Egyedül Simon Fabrégues próbálkozott hősiesen. Megpróbált hangot adni a barátságnak, mely a Courtenay fattyúhoz fűzte, és szilárd meggyőződésének, hogy ártatlan a gaztettekben, melyekkel vádolják.

Montferrat egy darabig figyelmesen hallgatta a hangzavart, mérlegelte az érveket és ellenérveket. A vádlott hallgatott, képtelen volt elviselni a gyűlölködő kiáltásokat, melyeket nem érdemelt ki, Josefa azonban teli tüdőből harsogott. A márki pillantásával a környezetében lévő lombardokat faggatta, akik szemmel láthatólag nem kívántak beleavatkozni a számukra közömbös helyi ügybe. A menekültek is hallgattak, nem akarták magukra haragítani a helyieket, akik befogadták őket. Egyedül Balian d'Ibelin támadt keményen Josefának, de nem sikerült meghátrálásra bírnia: az asszony továbbra is állította, hogy látta, amint Thibaut beledöfte a tőrt az apjába, amikor az megölelte, és azt is, hogy Jeruzsálemben rajtakapta, amikor lopott az ékszeres dobozból. Balian azt hitte, ezzel megfoghatja: