– Akkor hogy lehet, hogy érintetlenül megtalálták a dobozt? Szemmel láthatólag nem hiányzott belőle semmi, csak talán a lánc, mely egyébként nem volt a lakosztályában, ott, ahol jelezték!

– Miért szolgáltatott volna bizonyítékot a gaztettére? Biztosan elrejtette valahová!

– rikácsolta az asszony. – Vessék alá kínvallatásnak, és megtudják tőle az igazat!

– Legszívesebben magát vetném alá kínvallatásnak, mert rossz ember, és hazudik!

– kiáltotta dühösen Ibelin. – Reszkessen Isten haragjától!

– Olyannyira nem reszketek, hogy Istenre esküszöm, hogy a színtiszta igazat mondtam: azt, amit a szememmel láttam!

Thibaut már nem is figyelt oda. Mindez semmire sem volt jó, és már nem is érdekelte attól a pillanattól kezdve, hogy megértette, most valóban ellopták a láncot.

Túlságosan erősen akarják a halálát…

A halálát, melyet az elöljárók és az egész város zajos kiáltásokkal követelt.

Montferrat mozdulatlanul ült a székén, és könyökét az oroszlánmancs karfán nyugtatva, állát kezébe támasztva hallgatott. Tekintete azonban oda-vissza járt a megszólalók között. Akkor sem mozdult, amikor az elöljárók vezetője elé állt, és követelte, hogy a foglyot azonnal vessék máglyára. Ragadozótekintete mereven a férfi szemébe fúródott, és hátrálásra késztette. Végül felállt, és szétvetett lábakkal, kezét a combján nyugtatva szinte tapintható megvetéssel végigmérte az egybegyűlteket.

– Ez az ember – dörögte –, akinek számomra érthetetlen okból a halálát akarjátok, az életét kockáztatta, hogy nemes atyámat, III. Guillaume de Montferrat-t megmentse a méltatlan sorstól, melyre Szaladin szánta. Ezért, és mert a szememben egy lovag szava többet ér, mint egy némberé, nem adom ki nektek!

Újra felzúdult a tömeg. Montferrat még hangosabban kiáltotta:

– Elég! Hallgassatok, vagy megparancsolom az őreimnek, hogy botozzanak meg titeket! Még nem végeztem!

Miután ismét csend lett, melyet alig zavart meg itt-ott homályos suttogás, a márki folytatta:

– Bizonyíték hiányában nem áll módomban elsöpörni a vádakat, és tiszteletben kell tartanom a helyi szokásokat, de érvényre juttatom a magam igazságát, én, Conrad de Montferrat, aki nélkül mostanra a szultán rabszolgái lennétek. Tehát úgy határozok, hogy kiátkozom ezt az embert, és átadom Isten igazságszolgáltatásának.

Sztentori hangjának ismét túl kellett kiabálnia a tiltakozást és a morajt, mely azonban gyengébb volt, mint az imént.

– Csendet! Kivezetik a városból, fegyvertelenül, mezítláb, és nem lesz rajta más, mint a nadrágja és az inge. Menjen, ahová a Mindenható veti. Ilyen felszereléssel nem jut messzire ezen a veszélyekkel teli vidéken…

Ez alkalommal helyeslő moraj hallatszott, de túlságosan halkan ahhoz, hogy a márki elégedett lehessen vele.

– Hozzáteszem, hogy a Nagykapunál és a városfalon ott állnak majd az íjászaim, készen lőni mindenkire, aki segítséget akarna vinni neki, de azokra is, akik bántani merészelik, kövekkel vagy mással hajigálják. És az íjászaim pontosan céloznak! Most vigyék el! Utat, vagy megbánják!

Thibaut megmenekült a máglyától, és ezzel Montferrat megfizette a tartozását. A maga módján azonban, és ez a mód nem tetszett Baliannak.

– Ezzel másfajta halálra ítéli, márki. Vagy ami még rosszabb, rabszolgaságra. A törökök a közelben vannak. Ami pedig a helyieket illeti, nem fognak segíteni neki…

– Csak meghosszabbítom az életét, tudom. De azért csak életben marad. Ki tudja, mit kezd vele? Mindketten tudjuk, milyen kiváló ember. Most azonban elég!


Az őrök, miután levették a láncait, a csizmáját és a vászoninget, melyet a börtönben kapott szétszaggatott ruhái helyett, körbevették. Indulni készült a menet, mely előtt fegyveresek szorították vissza a tömeget. Mielőtt azonban Thibaut hátat fordított volna bíráinak, olyan tekintettel nézett rájuk, hogy Balian nem bírta tovább.

Odafutott hozzá, keményen félrelökte a katonákat, akik nem mertek ellenkezni a főúrral, és könnyes szemmel magához ölelte:

– Akik szeretik önt, imádkozni fognak Istenhez, hogy vigyázzon magára, esküszöm! És ez ellen a segítség ellen egyetlen íj sem feszülhet.

– Ha egy nap megengedik, hogy viszontlássa Isabelle-t, mondja meg neki, hogy az utolsó percemben az ő neve lesz az ajkamon, ahogyan ő van a szívemben öröktől fogva…

Azután gyengéden eltolta magától a barátját, és útnak indult a fegyverek csörgésében, melyeket többé nem viselhetett.

Átszelte az udvart és a kastély védelmi rendszerét a Nagykapu mellett, melyen elfoglalták helyüket a lövésre kész íjászok, nyilaik hegyét a város felé fordítva. Szürke és hideg nap volt, záporozó esővel, mely egy pillanat alatt eláztatta a kitaszított ingét, aki megremegett. Meztelen lába a mocsokkal teli hideg sárba süppedt. Összeszorította a fogát, hogy elrejtse remegését, miközben végighaladt a fegyverek vasa, az épületek kövei és a félelembe beledermedt emberek sorfala között, akik nem mertek sem mozdulni, sem megszólalni.

Egyre erősebben zuhogott, és a szél hatalmas pofonként csapta meg, amikor mezítelen lába a felvonóhíd deszkáira ért. Mögötte üresen, a közelgő estében elhagyatottan húzódott a földnyelv. Thibaut elhaladt a pózna mellett, melyről megszabadította az öreg márkit, s melyet senkinek nem jutott eszébe elmozdítani.

Hátán érezte a tekintetek súlyát, ahogy megindult kálváriáján, s az esőnél is jobban átáztatta a tengerről felcsapódó víz. Imádkozni kezdett, hogy elűzze a kísértést, hogy véget vessen mindennek, és belerohanjon a csúnya szürke, tajtékos hullámokba. Az öngyilkosság azonban halálos bűn, mely örökre bezárja előtte az isteni kegyelem kapuit. Egy lovag nem lehetett öngyilkos, akkor sem, ha kínzástól vagy kegyetlen gyötrelemtől szabadulna meg általa. Egy pillanatra mégis kis híján elhagyta magát, és Szűz Máriához kezdett imádkozni, akit mindig is nagy tisztelettel és az édesanyját nem ismerő gyermek szeretetével övezett. Lassanként jobban érezte magát, annak ellenére, hogy gyötörte a szél, az út kövei pedig sértették a lábát.

A falon Balian d'Ibelin és Jean dArsuf sokáig állt a viharos szélben. Nézték, ahogy az egykor oly büszke, most szánalmas alak belevész az esti sötétedésbe és a ködbe.

Akkor is ott álltak még, amikor már nem volt mit nézni, ám a fájdalmas látvány szemükbe égett, melyben az esőcseppek könnyekkel keveredtek, és nem akarták elhinni, hogy nem látják többé…


* * *

Házuk szűk keretei között Isabelle úgy érezte, lassanként megfullad anyósa szorításában. Étiennette valójában nem változott, hű maradt önmagához. Az azonban, amit a hatalmas moabi várban viszonylag könnyű volt elviselni, elviselhetetlenné vált egy városi palota négy fala között. Ráadásul míg Renaud de Châtillon élt, az ő törvényei uralkodtak, és a felesége, aki félt durva megnyilvánulásaitól, nagyon ügyelt rá, hogy ne tegyen ellenére. Tyrben fia puhánysága korlátlan hatalommal ruházta fel, mely alól az egyetlen kivételt az jelentette, hogy nem választhatta el imádott feleségétől. Étiennette visszaélt helyzetével: Isabelle-nek úgy kellett élnie, akár az előkelő muzulmán feleségeknek, akik sosem hagyják el otthonukat. Egyetlen kivétel volt: a reggeli mise a szomszédos katedrálisban, ahová „családilag” vonultak ki. Isabelle-nek ilyenkor is fátylat kellett viselnie, mely derekáig eltakarta.

Panaszkodott a férjének: ha annyira szereti őt, miért engedi az édesanyjának, hogy boldogtalanná tegye azzal, hogy megtilt neki mindent, ami kellemes lehet az életben?

Onfroi, aki a lelke mélyén jó ember volt, szólt az anyjának. Az asszony mosolyogva felelt:

– Vegye figyelembe, fiam, hogy csak a boldogságát akarom. A felesége fiatal, elragadó és szeleburdi. Olyan örömökről álmodozik, melyek nem helyénvalóak háborús időkben, és azért ragaszkodom hozzá, hogy csak elfátyolozva hagyja el a házat, hogy elkerüljem, hogy ficsúrok hada döngje körül az ajtónkat, akiket idevonz a szépsége. Ez a szépség csak magának virágozhat, csakis magának, és így óvom meg a többi férfi kíváncsi pillantásától. Sajnos már nem vagyunk a Krakban, és a maga boldogságát már nem védelmezi az elszigeteltség és a vastag várfal. Tehát engedje, hogy én döntsek. És szeresse, amennyire csak tudja!

– Senki sem szeretheti nálam jobban, anyám! – tiltakozott a fiatalember.

– Akkor mondja meg, hogy lehet, hogy nem sikerül teherbe ejtenie? Mennyi ideje már!

– Nem tudom! Higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek!

– Az nem elég! Ha terhes lesz, nem vágyik el majd annyira, és kevésbé vonzza magára a tekinteteket.

Étiennette valójában gyűlölte a menyét. Nem tudta megbocsátani neki görög vérét, a szenvedélyt, melyet a fiában ébresztett, s még kevésbé azt a durva vágyat, melyet friss szépsége keltett Renaud-ban, amikor az ő bájai már elhervadtak. Nem fukarkodott hát a rosszindulattal, a gonoszsággal. Tudva, milyen szálak fűzték egykor össze Isabelle-t és Thibaut de Courtenayt, úgyhogy egy rendkívüli lepkét figyelő etimológus kíváncsiságával, kéjesen számolt be a tragédiáról, melynek az egykori barát áldozata lett. A lány reakcióit lesve kijelentette:

– Az apja meggyilkolásáért az a szörnyeteg máglyát érdemelt volna, de úgyis a pokol tüzén fog elégni! Szerencséje volt, hogy Montferrat-val volt dolga, aki perverz és istentelen ember! Egyetért, leányom?

Isabelle képtelen volt felelni. Elsápadt, megdermesztette az iszonyat, úgy érezte, az élete is elszáll a tagjaiból kifutó vérrel. Mozgott az ajka, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Szeme hatalmasra tágult, felállt, hogy elmeneküljön az elé tárt borzalom elől, de a lábai nem engedelmeskedtek, és ájultan rogyott a földre.

– Anyám! – kiáltotta hozzá ugorva Onfroi. – Mi történt vele? Mit jelentsen ez?

Étiennette nyugodtan kiitta a borát, csak azután válaszolt:

– Azt, hogy jól tettem, hogy vigyáztam rá, és továbbra is így kell tennem! Ezt az alakot eltávolítottuk, de vannak mások is… kezdve Montferrat-val!

– Jöjjön, segítsen! Olyan sápadt, és nincs eszméleténél!

– Semmiség! Locsoljon hideg vizet az arcába, attól magához tér!

Ezzel Étiennette megvonta a vállát, és kivonult a teremből, ahol a vacsorát fogyasztották.

Az elkövetkező napok rettenetesek voltak Isabelle számára, akinek idegei felmondták a szolgálatot a bánat súlya alatt. Zokogásrohamok törtek rá. Mint Nabluszban, visszamerült a szorongások ördögi körébe, rémálmok gyötörték, Thibaut kitaszításának képeit látta, melyeket Étiennette kegyetlen pontossággal festett le neki.

Az édesanyját kérette, Étiennette azonban mintha meg sem hallaná. Onfroi azt sem tudta, mihez kapjon, és úgy érezte, megbolondul a zokogás rázta feleség mellett, akiben képtelen rátalálni édes éjszakáinak társára. Ebből erőt merítve szembeszegült félelmetes anyjával. Könnyekkel kérlelte, és fia fájdalmát látva Étiennette végül engedett. Szolgát küldtek a kastélyba Mária királynéhoz, hogy látogassa meg a lányát.

Étiennette azonban úgy intézte, hogy ne találkozzon vele:

– Egyedül fogja fogadni – utasította Onfroit. – Én imádkozni megyek a katedrálisba. Ne hagyja, hogy sokáig maradjon!

Komnenosz Mária helyett azonban Conrad de Montferrat jelentkezett be orvosa kíséretében.

– Megtudtam, hogy Isabelle hercegnő beteg – magyarázta Étiennette-nek, miután illendően köszöntötte. – Ez itt Antoni mester, bölcs milánói orvos, aki a személyes szolgálatomban áll.

– A menyem az édesanyját várja, nem egy férfi gondoskodását, akire semmi szüksége! Női baja van, amiből a férfiak semmit sem értenek – vetette oda Étiennette, akinek nem volt ínyére a látogatás.

– Mária királyné is gyengélkedik. Eljön, amint tud, de addig is engedje, hogy Antoni mester megvizsgálja a beteget!

– Minek? Inkább a lelke beteg, mint a teste, és a szerelem, mellyel a fiam körülveszi, minden orvosságnál jobban gyógyítja. Mindenesetre köszönöm, Conrad nagyúr, hogy idefáradt.

Ha azt remélte, Montferrat ezzel sarkon fordul, súlyosan tévedett. A márki nyájas arckifejezése fenyegető felhőbe tűnt.

– Nemes hölgy – jegyezte meg ragadozómosollyal –, úgy látom, elfelejt egy nagyon fontos tényt: az értéket, melyet a királyság – legalábbis ami megmaradt belőle –

Amalrich király legkisebb lányában lát. Ha valami történne Sybilla királynővel – azt mondják, nem a legjobb az egészsége, miután halott kislányt hozott a világra –, a bárók, ezúttal egyhangúlag, Isabelle-nek adnák a koronát. Tehát nemcsak a maga menye, de mindenekelőtt politikai tényező.

– Hogy érti?

– Úgy, hogy a legjobb gyógykezelésben kívánom részesíteni. Ideküldetek egy hintót, hogy a kastélyba vigyék… a férjével együtt, természetesen!