– Azzal megsértené a jogaimat: a maga hercegnője Onfroi de Toron felesége, Kerak, Moab, Toron uráé.

– Igaz, majdnem elfelejtettem – susogta a márki, arcán az egeret éppen elkapni készülő macska kéjes kifejezésével. – Ebben az esetben mit keres a fia az asszonyok szoknyája mellett? Ha igaz, amit beszélnek, Krak nem esett el, nem úgy, mint Toron, mely nincs messze innen, s melynek megőrzésért semmit sem tett. Mi is a helyzet?

– Szaladin szabadon bocsátotta, de ígéretét vette, hogy nem fog többé fegyvert ellene. Úgy gondolom, ez sokat számít!

– Leginkább a gyáváknak számít! – vágott vissza Montferrat nem vesztegetve az időt felesleges udvariaskodásra. – A kényszer alatt tett ígéret alól a pátriárka vagy akármelyik érsek azonnal feloldaná, de ő inkább ragaszkodik hozzá. Ezért kijelentem, hogy képtelen biztosítani egy ilyen előkelő és értékes hölgy védelmét. Egy perc múlva itt a hintó. Magam kísérem el!

– Fegyvert merészelne használni a házamban?

– Habozás nélkül! Annál is inkább, mert ez nem a maga háza, csak kölcsön kapta…

A Krak hölgye úrrá lett haragján, és megadta magát:

– Ha így állunk, megengedem az orvosának, hogy megvizsgálja a menyemet –

szólalt meg leereszkedő-en, ironikus mosolyra fakasztva a márkit.

– Hálás köszönet! Csakhogy én már nem így kívánom. Az ön ellenállása meggyőzött, hogy a hercegnő nincs biztonságban ebben a házban. Néhány perc múlva a kastélyban lesz!

Étiennette dühödten rádöbbent, hogy ezzel a férfival szemben alulmarad. Egy órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle-t a kastélyba, ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában. A szerencsétlen Onfroinak nem hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.

Étiennette megpróbálta követni a menyét, de nagyon udvariasan felkérték, hogy maradjon ott, ahol van: a kastélyban kevés a hely, és nem élvezhetné a neki kijáró kényelmet. Ráadásul, ha számára kevés hely állt volna rendelkezésre, egyáltalán nem volt hely a cselédje, Josefa számára, akit Balian d'Ibelin hamis tanúskodással vádolt, és aki csak az úrnője iránti tiszteletnek köszönhette, hogy nem űzték ki őt is a városból.



* * *

Eközben hamarosan újra fellángolt a háború. Az utolsó ember lobbantotta lángra, akitől számítottak volna rá: Guy de Lusignan, a becsületét vesztett, letaszított, hadsereg és királyság nélküli király, talán fivére, Amaury főparancsnok, és a felesége, Sybilla unszolására. Dühében, amiért csak menekült lehet Tripoliszban, összegyűjtötte az összes fellelhető frank lovagot és a frissen érkezett zarándokokat, akikhez csatlakoztak Gérard de Ridefort Tortosába menekült templomosai és a margati ispotályosok. Ezzel a kis hadsereggel Guy megostromolta az egykori királyság második városát, fő kikötőjét, Akrát. A jeruzsálemi királyok nagy vörös sátra hamarosan a Teli el-Fukar dombon virított, a város keleti oldalán, „és vele volt Sybilla is”…

Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger, keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt. A támadóknak mégis sikerült a föld felől elszigetelniük a várost, és megvetették lábukat a parton, ahonnan segítséget kaphattak.

Amikor Szaladin megértette, mi történik, a város segítségére sietett, és vas félkörbe zárta az ostromlókat, Lusignan emberei azonban már beásták magukat egy megerősített táborba, ahol sem a városiak, sem Szaladin katonái nem érhették el őket.

Ráadásul erősítést vártak Nyugatról, elsősorban Franciaországból. Eljöttek lovagjaikkal Róbert de Dreux gróf, VI., Kövér Lajos unokája, és fivére, a beauvais-i püspök, De Bar gróf, Guy de Dampierre, Raymond de Turenne, Geoffroy de Joinville és Narjot de Toucy, mind vitéz lovagok, akiket őszinte hit és az a mélységes vágy vezérelt, hogy visszahódítsák Jeruzsálemet és Krisztus sírját. Várták Rőtszakállú Frigyes nagy német seregét is, mely a szárazföldi utat választotta Bizáncon és Anatólián át. Közelgő

érkezése nagy reményeket szült: azt beszélték, százezer jól képzett fegyverforgatót hoz magával. Lesz mivel elsöpörni Szaladint és a mamelukjait, amikor az öreg császár ráront, és harapófogóba kerül a frankok és a németek között. Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll, amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz. Nagyon kimelegedett, de hetvenéves volt: megütötte a guta, és holtan rogyott össze.

A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott. Egy része hazatért, mások Antiochia felé 64 Több mint egy kilométer


vették az irányt, a harmadik rész – a legjelentősebb – hagyta, hogy meglepje Szaladin egyik emírjének csapata, és a túlélőket eladták rabszolgának.

Az Antiochiába indulókat megtizedelte egy járvány, és a sváb hercegnek mindössze ezer embere maradt, hogy Jeruzsálembe vigye a császár bebalzsamozott holttestét.

Csak a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni.

Frigyesnek mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével.

Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit, miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen. Az újonnan érkezettek tábora, mely a városfal mentén hosszan elnyúlt, valóságos sátorváros lett, melynek negyedeiben annyi különböző nemzet gyűlt össze, hogy húsz nyelvet beszéltek. Nagyrészt katonák voltak természetesen, de nem hiányoztak a zenészek, a szabadtéri mulattatók és a könnyűvérű nők sem, akiknek szépsége néha dezertálásra csábított egy-egy unatkozó mamelukot is. Az idő múlásával ugyanis furcsa együttélés alakult ki a két tábor között: két csata közt együtt beszélgettek, énekeltek, táncoltak Azután minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért ki-ki a maga oldalára, hogy Krisztus vagy Mohamed nevében gyilkolja a másikat. Egy biztos volt: nem történt előrelépés egyik oldalon sem, azt leszámítva, hogy a frankokban új remény váltotta fel a Rőtszakállú hadseregébe vetett hitet: a Nyugat két legnagyobb uralkodója, Francia Fülöp és Angliai Richárd felöltötte a keresztet. Nem tudták, mikor érkeznek, de szentül hitték, hogy eljönnek. Mégis egyre csak húzódott, húzódott a harc a jelentős és értékes csapatok érkezése ellenére.

Megérkezett Pisából egy csapat a város érseke, III. Kelemen pápa legátusa, Ubaldo vezetésével, majd egy másik egység Velencéből Giovanni Morosini és Domenico Contarini parancsnokságával, dánok, bretonok, flamandok és mások. Később eljött II.

Champagne-i Henrik Thibaut de Blois-val, Etienne de Sancerre-rel és szép lovassággal.

Végre a hattini mészárlás és a Szent Város eleste szülte irtózat meghozta a gyümölcseit, és mindenfelől siettek az Akra körüli kis földterületre, melybe a királyság újjászületésének reményét fektették…

Eközben a tyri kastélyban Isabelle lassanként felépült az iszonyatos fájdalomból, amelyet Thibaut ítéletének híre szült benne. Étiennette mindent átható jelenlététől megszabadulva, édesanyja, a kövér Euphémia és féltestvérei, Helvis és Marguerite gyengédségével körülvéve végre hagyta, hogy fájdalma, ha el nem is csitul, elfogadja a gyógyírt, melyet a sajgó sebekre adnak, a kötést, mely megvéd az újabb sérülésektől. A hölgyek lakosztályában újra megtanulta élvezni a napnyugta szépségét, a tenger illatát, a boldogságot, hogy beleharap egy gyümölcsbe, vagy megcsodálja az éjszakai ég hatalmas, azúrkő-kék boltozatát. Újra felébredt benne a vágy is, hogy törődjön másokkal, ápolja testi vagy lelki bajaikat.

Végül megsajnálta szegény Onfroiját is, sejtve, mit állhat ki katonái szállásán.

Olyan gyakran hívta maga mellé, ahányszor csak tehette, bár még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy az ágyába fogadja. A helyszűke – Balian felesége, lányai, udvarhölgyei és az idős Gibelet és d'Arsuf hölgyek, akik nemrég érkeztek, mindössze két szobán osztoztak! – természetes kibúvót kínált, hogy távol tartsa, ahogyan a többi férfit is. Mint Ibelin, Onfroi sem mert tiltakozni, és beérte azzal, amit kapott, tudva, hogy a felesége mellett töltött gyengéd percek nélkül képtelen lenne elviselni a márki által rákényszerített szigort és a kemény edzést, melyet minden fegyverforgatásra alkalmas férfitól elvárt. Az, hogy Tyr gyakorlatilag bevehetetlen, nem volt elégséges, hisz Szaladin nem járt messze, és a túlzsúfolt város védelme állandó, éber odafigyelést követelt. Onfroi nem örvendett ragyogó hírnévnek, és a fekete sas címeres márki kíméletlenül a tudtára adta, hogy a név kötelez, és a nagy főparancsnok unokájától mást is elvárnak, mint azt, hogy ügyesen verseljen, vagy szépen énekeljen, miközben lanton kíséri magát.

Ez a kérlelhetetlenség a férjével szemben, akiről tudta, hogy sosem faragnak belőle hőst, felháborította Isabelle-t, ahogyan felháborította a márki egész személyisége is.

Mióta visszavitte a kastélyba, Montferrat mindennap felkereste, hogy érdeklődjön az egészsége felől. Mindig tökéletesen tisztelettudóan, udvariasan és kedvesen viselkedett, Onfroi felesége azonban finom érzékeivel kitalálta, mi rejlik a szép szavak, az egészsége feletti aggodalom és a számos ajándék, parfümök és selymek mögött, melyekkel elhalmozta őt és Mária királynét. Elég volt egyetlenegyszer mélyen Conrad mohó és tüzes szemébe néznie: a férfi gyötrő vágyat érzett iránta, önző szenvedélyt, melynek nem sok köze van a szerelemhez. Egyszerűen csak akarta őt, Isabelle pedig tartott tőle, hisz nem ismerte eléggé ahhoz, hogy felmérje, meddig képes elmenni, hogy a magáévá tegye. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy nem kedvelte a márkit, annál is inkább, mert képtelen volt megbocsátani neki Thibaut elűzését.

Bár maga sem szerette jobban Montferrat-ot, Mária megpróbálta jobb belátásra bírni a lányát:

– Legyen igazságosabb, Isabelle! Mint mindazoknak, akik nagyra becsülik Courtenay lovagot, és hisznek az ártatlanságában, az elítélése csakis borzalmas igazságtalanságnak tűnhet, de őszintén hiszem, azzal, hogy megmentette az életét, a márki mindent megtett, amit az adott körülmények között lehetett. Gondoljon bele, hogy az a szörnyeteg Josefa fellázította a tömeget, az egész város ellene támadt, és az apagyilkosoknak kijáró büntetést követelte Thibaut fejére.

– Mindent, amit tehetett, anyám? Szerintem jobb lett volna, ha börtönben őrizteti, míg meg nem találják az igazi gyilkost.

– És hogyan találnák meg?

– Fogják le a vádlót, és faggassák ki, míg el nem árulja az igazat!

– Lányom! – kiáltott fel az egykori királyné elszörnyedve az Isabelle szavain átsütő

kérlelhetetlen erőszaktól. – Úgy érti, kínvallatásnak kellett volna alávetni?

– Miért ne? Az ilyen nők – kiismertem már – tele vannak gyűlölettel, irigységgel és gonoszsággal. Ő volt az ellenségünk, a néhai Agnès rossz szelleme, aki most Étiennette de Milly mellett kamatoztatja a tehetségét, akinek semmi szüksége sem lett volna a ráadás kegyetlenségre, hisz épp elég gonosz magától is. Honnan tudja, hogy nem ő és Josefa rendezték meg a bűntényt?


– Nem látom be, miért tették volna.

– Mert szeretem Thibaut-t. A szerelemért, mely azt hiszem, velem született, és melyről túl későn értettem meg, hogy egész életem lényege. A szerelemért, melyet egyszer megtagadtam valamiért, ami csak illúzió volt, s mely most minden varázslatnál erősebben fogva tart, és sosem huny ki, mert magammal viszem a halálba, sőt, azon túl is, a felhők közé, ahol Mindenható Istenünk uralkodik!

Isabelle még sosem fedte fel titkát, s főleg nem árulta el érzelmei mélységét és erejét. Őt hallgatva, arca és egész lénye hirtelen ragyogását elnézve Márián hirtelen alázat és csodálat különös érzése uralkodott el, mintha a tökéletes szerelem vakító fénye ragyogná be a szűk ablakrést, ahol álltak, sápadt lámpássá silányítva a nap sugarait. Most értette meg, miért szenved annyira a lánya a szeretett férfi sorsa felett.