– Látják, milyen szép gyermeket nemzhet egy férjem korabeli ember! – jelentette ki. – Ha én is ilyet akarok, a lehető legtöbbet kell néznem!

Mindenki nevetett körülötte. A vidámságnak azonban vége szakadt, amint Conrad hazaérkezett. Alig pillantott a kisbabára, aki egyébként nem sokat törődött illusztris személyével, és édesdeden, szája sarkában kis mosollyal aludt az ágyacskájában.

– Lány! – vetette oda megvetően az apa. – Lány, amikor olyan nagy szükségem lenne egy fiúra, hogy alátámaszthassam a jogaimat, ha Lusignan feldobja a talpát!

– Nálunk a lányok ugyanakkora joggal bírnak, mint a fiúk – tiltakozott felháborodva Isabelle. – Nem az a legékesebb bizonyíték rá, hogy a bárók elismertek királynőjüknek? Magával nem ez a helyzet. Ha elégedetlen, váljunk el, és keressen másik feleséget!

Haragja lecsillapította a márkit. Semmiképpen sem akarta ellenségévé tenni a feleségét a bizonytalan helyzetben. Annál is kevésbé, mert még mindig ugyanúgy kívánta. Sőt, talán még erősebben, hisz az anyaság elragadóan kiteljesítette Isabelle-t.

– Bocsánatát kérem, kedvesem – visszakozott. – Igaza van: az a lényeg, hogy a házasságunk gyümölcsöt hozott, és mindenki tanúja ennek. Lusignannak már nincs felesége…

– De megnősülhet újra – vetette oda Helvis, aki nem is titkoltan gyűlölte Montferrat-t. – Nagyon szép férfi, és bőségesen lesznek jelentkezők Sybilla helyére!


– Az ágyában biztosan, de az oltár már más kérdés. Annak az operettkirálynak legalábbis hercegnőt illik elvennie. A hercegnők pedig sosem mennének hozzá, hisz tudják, hogy hiába szülnének neki gyermeket, én vagyok a trón örököse. Melyik koronás kisasszony akarna engem fiának?

Nagyot nevetett saját tréfáján, de egyedül maradt. Isabelle neheztelt a kislányát ért lenézés miatt. Pedig Conrad látva, mekkora hibát követett el, bűnbánóan mindent megtett, hogy elfeledtesse a szavait. Volt benne annyi jó ízlés, hogy nem zaklatta a feleségét közeledésével, melyet a gyermekágyas állapot és az orvosok véleménye megtiltott: a gyermek csodálatos volt, a fiatal anya azonban sokat szenvedett, és időt kellett hagyni a teljes felépülésre, mielőtt útnak indíthatnák az olyannyira áhított fiúgyermeket. Conrad egy szép pisai lánynál, Margaritánál vigasztalódott, aki a tyri kurtizánok királynője volt.

Az enyhe tél különösen kellemes volt Isabelle számára, akit selyemgubóként védelmezett a szeretet és a gondoskodás, mellyel kislányát körülvette. Visszatértek az egykori álmok is. Ernoul de Gibelet, aki Baliannal együtt jött vissza a kastélyba, hosszú perceket töltött mellette, verseket olvasott fel, vagy énekelt Marie-nak. Isabelle nagyra értékelte a társaságát. A férfi mellékesen megemlítette a fehér fátylas lovagot, akinek forgószélre emlékeztető felbukkanásai pánikot keltettek a törökökben, akiknek meggyőződése volt, hogy a leprás király tért vissza. Isabelle-t elragadtatta, de nem lepte meg a történet. Azóta, hogy Ariane-nal csoda történt, és meggyógyult Balduin sírján, meggyőződése volt, hogy hosszas földi szenvedése után Isten a szentjei közé fogadta a bátyját. Félig ájtatos, félig testvéri imákban fordult hozzá, hogy a pártfogását kérje azok számára, akiket szeret: először is a gyermekének, azután az édesanyjának, a húgainak, a mostohaapjának… és annak, aki elveszett, akit kitaszítottak a téli este árnyai közé, és akinek makacs képe éjszakáin kísérte, könnyeket csalva a szemébe.

Egyedül a bizalmasává lett Helvisnek mert beszélni Thibaut-ról, hisz tudta, hogy a húga is kedveli és tiszteli őt, és törhetetlen optimizmusával nem hajlandó kitörölni az élők sorából.

– Olyan erős, vitéz és ügyes a fegyverforgatásban és minden másban is, hogy nem tudom elhinni, hogy az emberek gonoszsága olyan borzalmas nyomorúságba taszította volna, melyből csak a halál szabadíthatta meg.

– Semmi esélyt sem hagytak neki, Helvis. Még azért is köszönettel tartozott, hogy megkímélték a máglyától! Egy olyan bűntett miatt, melyben ártatlan volt!

Helvis nem hallgatott rá, és megrázta szőke fejét, makacs ránccal finom vonalú szemöldökei között:

– Szerintem képes kiverekedni magát a legrosszabb helyzetekből is, és ahelyett, hogy siratja, nővérem, inkább imádkoznia kellene, hogy egy napon viszontláthassa, hisz ha életben van, semmi sem tarthatja vissza, hogy visszatérjen önhöz. Boldog lehet, Isabelle, hogy ilyen mély szerelemmel szeretik! Azt hiszem, ha nem férjuramat szeretném annyira, Thibaut lovagba lennék szerelmes.

– Milyen jó magát hallgatni, kedvesem! A legre-ményvesztettebbe is bátorságot öntene. Úgy szeretnék hinni magának!

– Hisz is nekem, még ha nem hajlandó is elismerni, és mindjárt megmondom, miért: a lelke mélyén, ebben egészen biztos vagyok, van egy kis hangocska, egy érzés, egy benyomás, mely azt súgja, hogy életben van.

– Akkor nagyon halk az a hang, mert nem igazán hallom.

– Talán, de ha nem létezne, maga már elveszett volna kétségbeesésében. Amikor két szív úgy egybefonódik, mint a magáé Thibaut-éval, ha az egyik megszűnik dobogni, a másik olyan kegyetlenül megérzi, hogy belebetegszik, és a halálra vágyik. Önnel nem ez a helyzet, remélem?

– Nem. Marié miatt. A márki azonban akar egy fiút is, és ha arra gondolok, hogy újra és újra el kell viselnem a közeledését, azt kívánom, inkább érne véget az életem.

– Miért nem az övé? Húsz évvel idősebb magánál, sok az ellensége, és talán eszébe jut az is, hogy ideje lenne visszamennie, hogy kivegye a részét a harcokból. Ha a fejére akarja tenni a koronát, szerintem ez lenne a legkevesebb. Különben a győzelem pillanatában Guy de Lusignan aratja le a babérokat.


* * *

A győzelem azonban még messze volt. A keresztes hadsereg szép arszufi diadala ellenére Jaffa környékén, ahol hosszasan időztek, elbizonytalanodott. Valójában Akra alatt felélték lelkesedésük egy részét. A sereg kétszer is megindult, öt mérföldre megközelítette és megpillantotta Jeruzsálemet. Ilyenkor tetőfokára hágott a felindulás, mint az első keresztes hadjárat idején, amikor Bouillon Gottfried és az emberei a Szent Város látótávolságába érkeztek. Megváltoztak azonban az idők. Szaladin személyesen irányította a várost, melynek védelmi rendszereit megerősítették, és megakadályozandó, hogy a frankok a város körül tábort verjenek, sivataggá változtatták a vidéket. Bár néhány elszórt összecsapásban ragyogó sikereket ért el, Oroszlánszívű Richárd végül megfogadta a templomosok, az ispotályosok és a bárók tanácsát: tárgyalásokba bocsátkozott Szaladinnal. Szokása szerint ebben sem tudott mértéket tartani, és felajánlotta Jeanne húgát – akit megtagadott Francia Fülöptől –

Malik al-Adilnak, a szultán öccsének, azzal a javaslattal, hogy a pár uralkodhatna Jeruzsálemben. Így a muzulmánok megőriznék dominanciájukat, miközben nemcsak a szent helyekhez való eljutást biztosítják a keresztényeknek, de számos kiváltságban is részesítik őket.

A szentföldi bárók számára hatalmas sértés volt az ajánlat: ez a király, aki megesküdött, hogy visszahódítja a Szent Sírt, most össze akarja keverni a vérét az ellenségével, azzal a férfiéval, aki megkaparintotta Jeruzsálemet, és levetette a keresztet? Richárd szerencséjére hamar elhalt a terv: Jeanne kerek perec megtagadta, hogy egy muzulmánnak adja a kezét.

– Egy király özvegye vagyok, egy király lánya, és maga egy hitetlen feleségévé akar tenni, akinek bizonyára népes háreme van, miközben a francia királytól megtagadott?

Bátyám, magának elment az esze! Soha, érti, soha!

Eljött 1192 áprilisa, melynek következményei oly különös hatással lesznek majd Isabelle életére.

A bárók egyre növekvő elégedetlenségével szemben – melyet a furcsa házassági terv keltett, s melyhez a keresztes vezérek is csatlakoztak, köztük Burgundi Hugó –

Richárd gyülekezőt rendelt el Askalonba, melyet visszahódítottak, és helyreállították a városfalakat. Felkérte az egybegyűlteket, hogy egyszer és mindenkorra döntsenek Guy de Lusignan és Conrad de Montferrat között. Melyiküket akarják vezérüknek?

Nem igazán lepte meg a válaszuk: régen elvesztette már illúzióit – ha egyáltalán voltak valaha – a jelöltje értékét illetően. A gyülekezet szinte egyhangú felkiáltással Conrad de Montferrat-t választotta: I. Conrad néven Jeruzsálem királya lett. Követséget küldtek hozzá Tyrbe, hogy megvigyék a hírt és felkérjék, hogy tegye meg az előkészületeket a megkoronázáshoz, melyre Akrában kerül majd sor…


* * *

A fényárban úszó Tyrben, ahol még a városfalakat és a kikötőben ringatózó, fellobogózott hajókat is kivilágították, és táncot jártak a tereken, az új király ízlelgette diadalát, akár az istenek nektárját. Végre győzött az ügye, végre elismerték érdemeit, és mit számított az, hogy az angol, aki azt hitte, ő az úr, kényszerből cselekedett. Csak az eredmény volt fontos: az előkelőségek végre egyhangúlag az ő kezébe tették le a királyság jövőjét, melyet a sír széléről hozott vissza, ahogy egy fuldoklót tartanak vissza az utolsó pillanatban. Tisztában volt képességeivel – „a legalkalmasabb személy óvatosságával és vitézségével” –, és úgy érezte, kész felnőni a feladathoz, hogy valóra váltsa a neki felkínálkozó keresztény királyság hatalmas reményeit.

– Újra felépítem az apái királyságát, kedvesem – mondta komolyan Isabelle-nek, aki bíbor függönyös ágyán elnyúlva figyelte. – Ennek szentelem minden erőmet, minden gondoskodásomat, mert megtanultam szeretni ezt a földet, mely a születés jogán az öné. Erre esküszöm fel önnek, ahogyan Istennek is, amikor az érsek a fejemre teszi a koronát. Együtt, ha ön is akarja, nagy tetteket vihetünk véghez Isten dicsőségére és alattvalóink javára!

Miközben beszélt, elhagyta az ablakmélyedést, ahonnan városa örömét figyelte, odament az ágyhoz, letérdelt előtte, és sastekintetét felesége kék szemébe fúrta.

– A házasságunk – sóhajtotta – nem hozott boldogságot önnek. Tudom, hogy nem szeret, és bizonyára soha nem is fog, amit nagyon sajnálok, hiszen én szeretem magát.

Kétségkívül a magam módján, ami nem azonos az önével. De… szeretném kivívni legalább a megbecsülését, hogy boldogság híján legalább büszke lehessen arra, hogy a királynőm. Nagy jövőt kínálok önnek. Elfogadja, bizalommal és hűséggel?

Isabelle egy pillanatig hallgatott, méregette a férfit, akit ösztönösen gyűlölt, nem is sejtve, hogy kérlelhetetlen keménysége és gyűlöletes gőgje mögött őszinte, mélységes vágy él a nagyságra. Felfedezte, hogy létezhet jövő, attól a pillanattól kezdve, ha megpróbálja elhallgattatni a szívét: most értette meg, hogy többé nem lesz joga az érzéseire hallgatni, kivéve a gyerekeivel szemben: a kis Marie-val… és azzal a gyermekkel szemben, akit a szíve alatt hord. Szomorkás mosollyal Conradnak nyújtotta a kezét.

– Nyugodt lehet, felséges férjem, lojális leszek, és kész vagyok engedelmesen együtt munkálkodni önnel a népünk és a jövőnk érdekében. Valamint a gyermekeink érdekében. Talán őszre megérkezik a fiú is, akire annyira vágyik! .

– Gyermeket vár? Ez igaz?

– Azt hiszem, most már kétségtelen. Ma reggel óta tudom.

Montferrat a felesége finom kezébe fúrta az arcát:

– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm, drága királynőm, köszönöm az örömöt, mellyel megajándékoz!

Isabelle a tenyerében érezte, hogy a kőkemény férfi könnyeivel áztatja.


* * *

Folytak a koronázás előkészületei: állandó volt a jövésmenés Tyr és Akra között.

Conrad már kétszer megtette az utat, hogy felügyelje a katedrális és a szállások díszítését, melyben az új udvar nagyjait és az előkelő vendégeket helyezik el. Maga Oroszlánszívű Richárd is jelen lesz a keresztes hadjárat többi vezetőjével.

Aznap este – április 28. volt, két nap volt hátra az indulásig – Isabelle kissé fáradtan, hisz az egész napot talpon töltötte, hogy királynői ruházatát próbálja, a fürdőbe vonult, és úgy elhúzódott a tisztálkodása, hogy még a vacsoraidőt is elfelejtette. Olyannyira, hogy a türelmetlen, de elnéző férj Helvisszel megüzente neki, hogy fürödjön csak annyi ideig, amíg kedve tartja. Ő maga ellátogat a beauvais-i püspök palotájába, akivel Akra ostrománál barátkozott össze, és ott vacsorázik.

Az egykori Montferrat márkit nem különösebben vonzották az egyház emberei, ez a püspök azonban különleges volt. Philippe de Dreux, II. Róbert gróf fia, VI., Kövér Lajos francia király unokája rendkívüli prelátus volt. A jóképű, harminckilenc éves, harcos kedvű és rendkívüli életkedvvel megáldott férfi csak másodszülöttsége miatt vette fel a papi hivatást, és ritkán viselte a posztjához illő öltözéket. Sokkal jobban kedvelte a sodronyinget és a sisakot. Franciaország pair-je volt, akit Reimsben szenteltek fel, és a katona püspökök sorába tartozott, ahogyan nem egy kortársa, akik anélkül, hogy elhanyagolták volna egyházi kötelességeiket, mély hittől vezérelve a maguk módján értelmezték Krisztus tanítását, és semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy gyilkolásszák a hitetleneket, ha alkalom kínálkozik rá. Philippe de Dreux számára nem volt ismeretlen a Szentföld.