Huszonöt évesen, 1178-ban lelkesedésből elindult a keresztes hadjáratra, miután tudomást szerzett a leprás király montgisardi kirobbanó győzelméről. Jeruzsálemnek azonban nem volt ideje megcsodálni őt, hiszen alighogy megérkezett, fogságba esett a paneasi csatában, és Isten tudja, miért, Babilonba vitte raboskodni egy remek fogásával igen elégedett emír. Nem maradt sokáig, hisz ki tudta fizetni a kért váltságdíjat, és hazatért Franciaországba.

A Jeruzsálemi Királyság szomorú sorsa és az akrai ostrom híre visszahozta a háborúba, Fülöp Ágost távozása után azonban nem volt hajlandó elismerni urának az angol királyt, akit mélységesen gyűlölt. Ezért aztán beköltözött Montferrat barátjához, várva az események alakulását.

– Nem megy el Jeruzsálemig – jósolta. – Csak azt akarja megmutatni mindenkinek, különösen Szaladinnak, hogy ő az egyetlen igazi ellenfele.

Montferrat trónra emelésének azért is nagyon örült, mert Richárd akarata ellenében történt. Aznap este a két barát kedélyesen koccintott a készülődő

eseményre, de nem nyújtották túl hosszúra az estét. Másnap indultak Akrába.

Philippe nem kísérte haza Conradot: közel volt egymáshoz a háza és a palota.

Conrad gyalog jött át a szomszédba. Különben is szeretett egyedül sétálgatni Tyr utcáin, és a tavaszi éjszaka lágy és világos volt, akár egy nyári éj. Hirtelen két látszólag ártalmatlan férfi lépett oda hozzá, és egy kérvényt nyújtott át neki, melyet bizalommal átvett. Jó hangulatában kész volt megadni minden engedélyt, minden kegyet.

Miközben azonban olvasott, az egyik férfi kést döfött a mellkasába. Egyetlen kiáltás, és Montferrat holtan rogyott a földre, míg támadói elmenekültek.

Valaki látta a bűntettet. Riadót fújt, és a gyilkosokat elfogták, még mielőtt menedéket találhattak volna. Ellenállás nélkül megadták magukat, közönyösen tekintettek a rájuk váró sors elé, melyet Balian d’Ibelin, aki elé vezették őket, komolyabb elmélkedés nélkül azonnal ki is hirdetett. A férfiak az aszaszinok közé tartoztak, akiknek vezetője egy fanatikus, furcsa és félelmetes férfi volt, akit a Hegy Öregjének neveztek, és akinek legendák övezte hírneve egyöntetű félelmet szült Keleten. Körülbelül egy évszázaddal azelőtt a zoroasztriánus Perzsiában feltűnt egy izmaelita rend, mely azt hirdette, hogy Isten, aki a gondolat számára hozzáférhetetlen, csak az egyetemes ész által nyilvánulhat meg. Alamutban született, egy bevehetetlen erődben, ahová csak a sasok érhettek fel a Rudbar hegyek között. Az akkori mestere egy látnók próféta, Hasszán Szabat volt, aki könyörtelen harcot indított az ortodox iszlám ellen.' Uralkodása kezdetén Szaladin is hajszál híján menekült meg embereinek késétől Aleppo alatt. A rend Iránból Szíriába költözött a gyermek vezetése alatt, akit Hassan tanítványává tett. Új rejtekhelyeiről az Ansarieh hegységben Rasid ed-din-Sinan, a Hegy Öregje kedve szerint zúdította a királyságokra a hasis segítségével fanatizált híveit.

„Az Öreg királyi udvarában maga mellett tartott a szülőföldjéről származó, tizenkét és húsz év közötti fiúkat, akik fegyveresek kívántak lenni. Megitatott velük egy italt, melytől azonnal elaludtak, azután a kertjébe vitette őket. Ott olyan szép helyen találták magukat, hogy azt hitték, a paradicsomba érkeztek. A hölgyek és a kisasszonyok mindennap kielégítik vágyaikat, és mivel mindent megkapnak, amit csak akarnak, saját akaratukból nem is mennének el soha… Amikor pedig az Öreg meg akar öletni egy nagyurat, azt mondja nekik: Menjetek és öljétek meg ezt az embert, és amikor visszatértek, az angyalaim visznek vissza titeket a paradicsomba… így aztán teljesítették minden parancsát, és semmitől sem féltek vágyukban, hogy visszamehessenek a paradicsomba. Az Öreg tehát kivégeztetett mindenkit, akit csak kívánt…66”

Ez a férfi gyilkoltatta meg Conrad de Montferrat-t…

Philippe de Dreux személyesen jelentette be Isabelle-nek az eseményt, mely az éppen újjáépülő királyság számára valóságos katasztrófa volt. Azt is elmondta, honnan jött a csapás, de a királynő hitetlenkedett, hiszen első hallásra értelmetlennek tűnt a gyilkosság:

– A Hegy Öregje Szaladin ellensége, és mint ilyen nem lehet a férjem ellensége is.

Tudom, hogy egykor nagytiszteletű apám, I. Amalrich király szinte baráti kapcsolatokat ápolt vele, és Guillaume de Tyr nagyúr is tisztelettel beszélt róla. Miért ölték volna meg?

– Attól tartok – sóhajtotta Beauvais püspöke –, elég rút oka van. Nemrég Montferrat elfogatott és kifosztatott egy nagy kereskedőhajót, mely az Öregé volt.

Kétszer is követelte a hajót, a rakományt és a legénységét – vagy legalábbis kártérítést

–, de az ön férje nem hitte el, hogy az az ember, akiben leginkább csak legendát látott, igazán veszélyes lehet. Egy vállrándítással fogadta a kérést.

Önnek nem kell ecsetelnem, milyen határozott jellem volt.

– Tudom. A harag néha elhomályosította az ítélőképességét, mely máskor tiszta és bölcs volt. Azért fogadtam el férjemnek, mert rámutattak, milyen nagy király lehet belőle. Most pedig – tette hozzá keserű mosollyal – egyedül kell uralkodnom, nekem, aki nem értek a politikához? Vagy visszaszáll a korona Guy de Lusignanra, aki bizonyára nagyon örül a bűnténynek?

– Ez a feltételezés kizárt, felség. A bárók gyülekezete hallani sem akar róla többé.

– Akkor?

Philippe de Dreux nem tudta a választ. Balian d'Ibelin sem, sőt senki más a fiatal özvegy környezetében. Öt napig kellett rá várni, míg megtartják Conrad temetését, aki oly rövid ideig volt király. Az elkeseredett és jövőjéért aggódó tömeg előtt Isabelle 66 Marco Polo: A csodák könyve


gyászfátyolban követte a gyászmenetet a feketébe öltözött városon át a Szent Kereszt-katedrálisba, ahol a férje nyugszik majd. Nem érzett bánatot: túlságosan gyűlölte ahhoz Conradot, hogy most álszentül elsirassa. Fekete kalapjáról lehulló sűrű

fátyla száraz arcot takart, mely azonban sápadt volt az aggodalomtól. Milyen jövő vár a gyermekre, akit a szíve alatt hord? Vajon meghagyják az életét, ha fiú lesz? Vagy néhány hónap után ő is eltűnik, mint a kis Balduin, aki útban volt valakinek? Ez a gyerek kinek lesz útjában Lusignanon kívül, akitől, mint állították, nem kell tartania többé? Az öreg Montferrat márkinak Conradon és Guillaume-on, a kis Balduin apján kívül még két fia volt. Boniface, az elsőszülött, és Renier. Vajon valamelyikük megpróbálja megszerezni a törékeny örökséget? A találgatások sehová sem vezettek, de félelemmel töltötték el.

Montferrat egy napja pihent sírjában, amikor hadihajók jelentek meg a kikötő

tornyainál. Az élen haladó árbocán Anglia arany oroszlánja lobogott vörös mezőben a reggeli szélben…

Nem sokkal később a kastély nagytermében, ahol Montferrat sasát feketébe vonták, Richárd nagy léptekkel sietett Isabelle elé, aki a királyi karszékben várta, mely mellett még mindig szép, és a korral egyre fenségesebbé váló édesanyja és két húga, Helvis de Sidon és Marguerite álltak, akit Hugues de Tiberiade-nak ígértek. A férfiak, Beauvais püspökét leszámítva, valamivel lejjebb foglalták el helyüket, így akarta Isabelle, aki megfogadta, hogy a család hölgytagjait helyezi előtérbe, hogy éreztesse az angol királlyal, hogy a koronája, bár az édesapjának köszönheti, saját női tulajdona, és nem fogja hagyni, hogy megmondják, mit tegyen… szó sem lehetett arról, hogy gyenge pozícióban mutatkozzon egy olyan ember előtt, aki Montferrat ellensége volt.

Nézte, ahogy közeledett a szőke, atletikus és arrogáns Plantagenet, aki rokona volt.

Csak akkor állt fel, amikor a király a trónushoz vezető három lépcsőfok aljához ért.

Megállt a legfelső fokon, és szó nélkül nyújtotta felé gyűrűk nélküli kezét, melyre hosszú fekete ruhaujj hullott.

A nyilvánvaló szándék láttán az angolnak napbarnított arcába tolult a vére, mégis ráhajolt a kézre, a mélykék és kifürkészhetetlen szempár egyszerre szigorú és varázslatos komolyságának hatása alá került. Azután erőteljesen, határozottan megszólalt:

– Felséges rokonom, azért jöttem, hogy tolmácsoljam önnek a keleti és nyugati nagyurak szomorúságát, akiket felháborít és mélységesen elkeserít férje kegyetlen halála éppen legnagyobb dicsősége előestéjén…

– Higgye el, hálás vagyok ezért, felséges rokon, önnek és mindazoknak, akiknek most kegyes szószólója… Vigasz mindannyiunknak, hogy körünkben üdvözölhetjük.

Remélhetem, hogy vendégem lesz Tyrben, ahogyan az volt Akrában?

– Bocsásson meg, de minden percemet szigorú beosztás határozza meg, így nem fogadhatom el szíves meghívását. Nemcsak azért jöttem, hogy tolmácsoljam az ország bánatát, de azért is, hogy közöljem határozott óhajomat, hogy újra megházasodjon.

És…


Isabelle erre nem számított. Villámokat szóró szemmel közbevágott:

– Újra házasodjak? Amikor szegény Conrad férjem még csak egy napja pihen a sírban? Felséges rokon, tudatában van annak, mit beszél?

– Pontosan, rokon! Tudatában vagyok, mit érezhet ilyenkor egy közönséges asszony. Ön azonban királynő, és ez mindent megváltoztat. A bűntény nélkül, mely özveggyé tette önt, most király lenne Akrában. Királynak lennie kell, érti?

– Talán van egy… a szívem alatt!

– A hadseregnek, mely azért harcol, hogy visszahódítsa önnek Jeruzsálemet, nincs ideje kivárni, míg felnő. Én sem maradok itt egész életemben. Azért jöttem, hogy elmondjam, tegnap Akra katedrálisában közfelkiáltással Szíria, Anglia és Franciaország előkelőségei…

– Engem nem kérdeztek meg! – szakította félbe Philippe de Dreux, akit nyugtalanított az angol hangneme. – Pedig úgy hiszem, én is az előkelőségek közé tartozom!

– A fivére, Róbert de Dreux szavazott az ön nevében, nagyuram. Megtagadná?

– Nem, természetesen! Felháborít azonban az a könnyedség, mellyel Akrában döntenek egy királynőről, a kezéről, a szívéről, az életéről, mintha csak egy politikai játszma lenne.

– Valóban az… legalábbis a koronája az! Nem viselheti egyedül, és ezt ön is tudja!

Isabelle kezét a felháborodott püspök karjára téve közbelépett:

– Köszönöm, hogy aggódik értem, nagyuram, de Richárd király tudja, mit csinál, amikor Amalrich király lányának, a nagy Balduin király húgának államérdekről beszél –

ha jól értettem a szavait, felség?

– Pontosan. Megismétlem: a jelöltet közfelkiáltással választottuk ki, hisz senki sem felelne meg nála jobban ennek az országnak, Franciaországnak és Angliának. Ahogyan önnek sem, rokon. Azon felül, hogy főnemes és vitéz lovag, kedves és bölcs, s keveredik benne a Capet család és a Plantagenetek vére, hisz egyszerre Franciaországi Fülöp és az én unokaöcsém is. II. Champagne-i Henrik grófot választottuk… és van szerencsém bemutatni őt – tette hozzá Richárd a pompás gyülekezethez fordulva, mely egy intésére szétvált, és a bejárat felé fordult.

Lovagjai gyűrűjében egy harminc körüli, nem túl magas, de jó kiállású, barna hajú és bajuszú férfi jelent meg a küszöbön, akinek szeme olyan mélyen ült szemöldöke alatt, hogy meg sem lehetett határozni a színét. Összevonta a szemöldökét, amitől szigorú benyomást keltett: rosszkedvű volt, mert nem fogadta még el megválasztását.

Nem kívánta a trónt, s még kevésbé a kényszert, hogy feleségül vegyen egy idegent, akiről csak annyit tudott, hogy távolról sem szűz, már két férfi karjában megfordult, és ráadásul terhes.

Henrik keményen vitatkozott Richárddal és a bárókkal. Hallani sem akart semmiről. Először is nem tetszett neki a gondolat, hogy élete hátralévő részét ezen a napégette földön töltse. Túlságosan szerette zöld, termékeny, rendezett champagne-i birtokait, hogy egy olyan néphez kösse a sorsát, mely csakis sebekről és púpokról álmodozik, és mindig éppen két csata közt van. Ezenkívül nem találta elég „frissnek” a menyasszonyt. Végül és leginkább; képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy olyan nőt vegyen feleségül, aki más férfitól várandós.

– Ha fiút szül, ő lesz a király, nekem meg a nyakamon marad a feleség! Keresztes hadjáratra esküdtem fel, nem arra, hogy tönkreteszem az életem, akár Isten dicsőségéért is!

– Ne keverje Istent a siránkozásába, fiam – mondta erre gyengéden az akrai érsek.

– Ami a hölgyet illeti, nézze meg előbb! Egészen fiatal, és a világ legszebb és legkecsesebb hölgye!

Henrik végül beleegyezett, hogy elmegy Tyrbe, de felkészült, hogy megvédelmezze álláspontját. Jobban belegondolva remélte, hogy szövetségesre talál ebben a Jeruzsálemi Isabelle-ben, akit nem egészen egy héttel a férje meggyilkolása után máris az ő ágyába akarnak lökni.

A terembe lépve azonnal észrevette a trón lépcsőjén álló királynőt. Karcsú, elegáns és finom alak fekete díszruhában, mely kiemelte arca fehérségét. Közelebb lépve már jobban látta, és megenyhült összevont szemöldöke. Az érseknek igaza volt! Soha még nem látott nála ragyogóbb és kifogástalanabb szépséget. Isabelle olyan volt, akár egy igazgyöngy. Finom rózsaszín, kerek szája bársonyos volt, akár egy virágszirom. Szeme úgy csillogott hosszú szempillái alatt, akár a fűzfák árnyékolta kék tó.