Ahogy elé lépett, Henrik észrevette szemének szorongó, szinte irtózattal teli kifejezését, ahogy Isabelle tekintete rá szegeződött, és hirtelen mélységes vágy tört rá, hogy tetsszen neki, hogy megszerettesse magát, s először is mosolyra fakassza…

Miután mélyen meghajolt, térdre ereszkedett, felemelte a fejét, és nagyra nyitotta kék szemét, melyből boldog meglepetés ragyogott.

– Felséges királynő – mondta –, ha kegyeskedik elfogadni férjéül, tudnia kell, hogy hűséges, kitartó, tisztelettudó… és amennyire ön engedi, szerető férje leszek! Együtt érzek a bánatával. Több mint nehéz az, amit elvárnak öntől… természet ellen való! De megpróbálok segíteni, minden erőmmel azon leszek, hogy felülemelkedjen a próbatételen, melynek, bocsánatáért esedezem, eszköze vagyok…

Ahogy beszélt, Isabelle vonásai megenyhültek, és engedett szorításán a szívét fojtogató fájdalom. Megértette, hogy ez a férfi azon felül, hogy lehetőség a királyság számára, talán neki is szerencsét hoz, és ha elszalasztja, ha elutasítja Henriket, a következő jelölt sokkal rosszabb is lehet. Egy másik Montferrat?

A remélt mosoly egyenesen fakadt Isabelle gondolatmenetéből, és ösztönösen a férfi felé nyújtotta a kezét:

– Legyen a bárók és a népem akarata szerint! Ami engem illet, gróf úr, tudnia kell, hogy nagyobb örömmel adom önnek a kezem, mint reméltem…

Tüzes éljenzés követte a szavait, és Richárd talán az illendőnél nagyobb lelkesedéssel ölelte magához újdonsült unokahúgát.

Másnap Tyr katedrálisában Isabelle-t és Henriket egyesítették a házasság szentségében… éppen egy héttel azután, hogy Conrad de Montferrat-t eltemették.


Henriket megkoronázták Jeruzsálem királyának.

A nászéjszakát későbbre halasztották. Henrik finom lélek volt, és nagyon vágyott rá, hogy megszerettesse magát, így nem követelte már az első este férji jogait, melyek egyelőre elfogadhatatlanok lettek volna Isabelle számára. Ráadásul néhány nappal később, ahogy az indulásra készülődtek Akrába, a királyi pár leendő lakhelyére, az ifjú feleség elesett és elvesztette magzatát. Nem érzett igazi fájdalmat: alig több mint két hónapos terhes volt. Az isteni akarat megnyilvánulásaként fogadta balesetét: Henrik most már biztos lehet benne, hogy az első marad a trónon, melyre nem törekedett, ám napról napra kedvesebb lett számára, ahogyan növekedett Isabelle iránti szerelme.

XV. fejezet

Az akrai éjszaka

1192. október 10-én Oroszlánszívű Richárd elhagyta a Szentföldet. Kevésbé örömtelién, mint ahogyan érkezett. Igaz, a királyságot részben helyreállították, de csak részben: a gázai szír partvidéket és egy keveset a belsőbb vidékekből. Jeruzsálemet, a szimbolikus várost nem sikerült visszaszerezniük. Pedig nem a próbálkozás hiányzott!

Nem sokkal Isabelle harmadik házassága után a keresztény sereg újabb kísérletet tett, győzelmeket aratott, de a Szent Várostól öt mérföldre megállt. Kitűnően védték Jeruzsálemet az árkok, a hegyek, az erőteljes falak és a környező kutak, melyeket Szaladin betemettetett. Több ember, több harci gép, több idő… és kevesebb letaglózó hőség kellett volna! Még a templomosok és az ispotályosok nagymestere is visszavonulót javasolt. Ráadásul a maláriától szenvedő Richárd hosszú napokat volt kénytelen a sátrában tölteni, ahol a barack, a körte és a sörbetek frissítették, melyeket mindennap a szultán küldött ajándékba. Azután békeszerződést írtak alá, mely megerősítette a visszahódított területeket, és szabad bejárást engedélyezett a zarándokoknak a Szent Sírhoz.

Nem volt mit tenni, el kellett fogadni… a nagyra törő álmok, a szépséges hőstettek után: Richárd ugyanis többször is megmutatta, milyen kiváló vitéz. Most mégis hazament. Hamarabb, mint szeretett volna, de a gyűlöletes János herceg kezén lévő

Angliának szüksége volt rá Fülöp Ágost terveivel szemben, aki arra vágyott, hogy Normandia megszerzésével természetes tengeri határral ajándékozza meg Franciaországot. Hazatértében nem volt semmi kellemes. Ahogy távolodott a tiszteletére fellobogózott akrai kikötőtől és a Carmel-hegység kék lankáitól, a Plantagenetnek elszorult a szíve. Mintha átok ülne rajta. Talán attól tartott, hogy ugyanaz a nyomorúságos sors vár rá, mint az apjára, II. Henrikre, aki az őt legyőző, eláruló fiát átkozva halt meg?

Félelemmel töltötte el a jövő67…

Öt nappal Richárd elutazása után, október 15-én Szaladin elhagyta Jeruzsálemet, hogy Damaszkuszban töltse a telet. 30-án Bejrútban volt, ahol fogadta Antiochiai 67 Nem ok nélkül. Richárd hajóját a vihar a velencei öböl felé sodorta, és Aquilától nem messze hajótörést szenvedett. Kénytelen volt átszelni Európa egy részét, hogy kikerülje Franciaországot és talán Fülöp Ágost börtöneit, akinek jó oka volt haraggal gondolni rá. Észak felé haladva inkognitóban belépett Ausztriai Lipót földjére, aki az álöltözete ellenére tudomást szerzett a jelenlétéről. Richárdot üldözőbe vették, felismerték és letartóztatták. Ausztriai Lipót börtönbe vetette három évre Durnstein várába. Ötvenezer ezüst váltságdíj fejében nyerhette vissza az Oroszlánszívű szabadságát és trónját. Amikor egy pontosan kilőtt nyílvessző kioltotta az életét, amikor megostromolta a limousini Chálus kastélyt, hogy megszerezze annak kincsét, Richárdnak nem volt gyermeke. János hercegre szállt a korona…


Bohemundot, a Félszeműt. Bár a férfi örökölte a tripoliszi grófságot, nem vett részt a visszahódításért folyó harcban. Azért jött el, hogy tiszteletéről biztosítsa a szultánt, és a védelmét kérje. Számos ajándék és egy húszezer dináros járadék kíséretében meg is kapta. Az antiochiaiak oly régóta csakis a saját érdekeikkel törődtek!

November 4-én a szultán négyévi távollét után végre visszatért Damaszkuszba.

Elragadtatott fogadtatásban részesítették, mely méltó volt dicsőségéhez, a legkirobbanóbb dicsőséghez, melyet csak az iszlám a Próféta halála óta látott. Szaladin napjai azonban meg voltak számlálva. Február 21-én tífuszos lázban meghalt, nem hagyva más örökséget, mint negyvenhét dinárt, egy tyri aranyat… és természetesen egy birodalmat, mely nem bírta el a hiányát. A pénz semmit sem jelentett számára, és mindig bőségesen költötte hadseregei, népei… sőt még a legyőzöttei javára is, akiknek néha kifizette váltságdíjukat, vagy akiket segített, ha asszonyokról vagy szegényekről volt szó. Utolsó óráján Ahu Jaffer imám szavalta a Korán sorait Mohamed haláláról:

„Árnyak váltották fel a nap ragyogását, amikor a lehanyatló csillag eltűnt szafer 27.

éjszakáján. A fény forrásai elsötétültek, vele haltak az emberek reményei. Eltűnt a nagylelkűség, és elterjedt a gyűlölködés…”


* * *

Amint Akrába érkezett, Isabelle megkedvelte a fehér erődítményt, a hit és a kereskedelem városát, mely úgy lebegett a tengeren, akár egy odadobott liliom, s mely hihetetlen gyorsasággal vetette le magáról a borzalmas ostrom nyomait. Sosem fogja elfelejteni a szép napot, amikor Henrikkel megérkezett.

A kikötőig minden utcát élénk színű selymekbe öltöztettek: virággal és cédruságakkal teleszórt selyemszőnyegek ragyogták be az utat, a házak elé pedig illatosítókat állítottak, melyek finom füstje könnyű, kékes ködbe vonta az utcákat.

Az egész város – akkoriban úgy hatvanezer lakosa volt – elébe sietett, legszebb ruháját, legszebb fegyverzetét öltve fel. Fiatal, fehér ruhás lányok mentek előttük, virágokat hintve a lovak fejére, melyeket a fegyvernökök vezettek. Papok menete mutatta feléjük a zászlókat és az ereklyéket, melyeket megcsókoltak, mielőtt beléptek a Szent Kereszt-katedrálisba, ahol misét hallgattak. Bőséges alamizsnát osztottak a szegényeknek. Isabelle most először ízlelte meg az örömöt, hogy királynő, látva a királyság fővárosává tett város rajongását.

Azután Henrik elment és csatlakozott Richárd nagybátyjához, hogy egy utolsó kísérletben megpróbálják visszahódítani Jeruzsálemet, de nem maradt sokáig távol.

Fiatal felesége arra használta fel az időt, hogy berendezkedjen és megszokja az új palotát, mely a nabluszira emlékeztette. Szép épület volt a kikötő közelében, melyet egykor egy gazdag velencei kereskedő építtetett. Tágas termeiben nagy ablakok nyíltak a tengerre és a belső kertekre. Minden csodálatos és békés volt, kellemes változást hozva Isabelle számára a szigorú tyri kastély, s még inkább a moabi Krak fekete falai után, melyek emléke egyre mélyebbre temetődött gondolataiban. Minden erejéből igyekezett kitörölni a kegyetlen emlékeket, hogy ne zavarják királynői feladataiban, melyeket a lehető legjobban kívánt ellátni a nép javára, melyet elkápráztatott kecsessége és mosolya.

Kicsi, de életteli és vidám volt az udvara, fiatal lányokból állt, akik élvezték az életet, és érettebb hölgyekből, akik közé nem igazán lehetett besorolni Helvist, aki a férje távollétében mellette maradt. Komnenosz Mária most Haifában élt, a Carmel-hegy lábánál, az öböl túlpartján, melyet Balian d'Ibelin kapott hűbérbirtokul. Kellemes volt időről időre oda látogatni, különösen hajóval, hisz nyugodt volt a tenger. Amikor azonban nem vallásos kötelezettségeinek tett eleget vagy nem a várost járta, hogy enyhítse a nyomort, Isabelle szívesen visszahúzódott a tengerre nyíló szobájába.

Órákon át hímzett, font vagy paszományozott a hölgyei körében, akik tettek-vettek, énekeltek vagy hallgattak, szívük titkainak szentelve a csend pillanatait.

Isabelle élvezte ezeket a perceket, és a hölgyei, látva, hogy leengedi a tűt vagy az orsót, és tekintete a horizont kékjébe réved, tudták, hogy ideje csendben maradniuk, és nem kutatni, miért vetül a ragyogó napsütés ellenére téli ködként melankolikus fátyol a szépséges arcra. Mindannyian azt hitték, a királynő távollévő férjéről álmodik. Csak ketten tudták, hogy nem Henrik foglalja le a felesége gondolatait, hanem egy másik kép, egy végtelenül fájdalmas emlék felhőzi a tekintetét: Helvis húga és az öreg Marietta, aki a kis Marie-ra felügyelt.

Amikor a király visszatért lovagjaival – miközben Richárd távozott –, hivatalosabb ritmusra szerveződött az élet, hisz Henrik tökéletesen akarta eljátszani a rá osztott szerepet. Hamar megmutatta tehetségét, és határozottságot, sőt szigort sem nélkülöző

óvatossággal irányította királyságát. Hamar tapasztalták ezt a pisaiak is, akiknek a velenceiekhez és a genovaiakhoz hasonlóan fiókjaik voltak a hatalmas akrai fűszer– és selyempiacon.

Cipruson, melynek most ura volt, Guy de Lusignan alig bírt magával. Nehezen fogadta el, hogy a bárók kivetették maguk közül. Még nem veszítette el a reményt, hogy visszaszerzi azt, amit jogos tulajdonának vélt, és szervezkedni kezdett a pisaiakkal, akiknek Cipruson is volt fiókjuk. Elhatározták, hogy elsőként megszerzik Tyrt, majd Akrát, és elűzik Henriket és a feleségét. Elég ostoba terv volt, ismerve az egykori velencei főváros véderejét, de voltak belső cinkosaik. Ráadásul Guy a testvére, Amaury támogatására is számított, aki továbbra is a királyság főparancsnoka volt, így Henrik közvetlen közelében mozgott.

A király azonban tudomást szerzett az összeesküvésről. Elzavarta a pisaiakat Tyrből. A ciprusiak dühükben hajókat küldtek, hogy feldúlják a partot Tyr és Akra között, s ezzel ismét felbőszítették a királyt: elűzött minden pisait Akrából, sőt az egész királyságból, és figyelmeztette őket:

– Ha vissza mernek jönni, a pofájuknál köttetem fel őket!

Amaury de Lusignan természetesen szót emelt az elűzöttek érdekében. Rosszul járt: Henrik rá zúdította a haragját, és árulás vádjával letartóztatta. A vesztőhelyet kockáztatta.

Isabelle elégedetten fogadta a hírt. Soha nem szerette a főparancsnokot, tudva, hogy ő szervezte Sybilla és semmirekellő bátyja házasságát. Ráadásul többször is megpróbálta rávenni Heracliust, hogy bontsa fel a házasságát Onfroi de Toronnal, hogy maga vehesse feleségül Isabelle-t, és így szerezzen jogot a koronára. Ráadásul a férfi sosem titkolta, hogy nagyon tetszik neki, és tüzes udvarlással vette volna körül, ha a Krak hölgye nem ügyel oly szigorúan a fia házasságára. A Champagne gróffal kötött új házasság felbőszítette és zavarta: anélkül, hogy elveszítené a becsületét, hogyan fordulhatna el Guy ügyétől, hogy a riválisaként tűnjön fel? Kénytelen volt tehát elfogadni a helyzetet. Isabelle mégis tudta, hogy nagyon bánja, hogy így alakult, bár soha nem vétett főparancsnoki kötelességei ellen. Annyira mégsem gyűlölte azonban, hogy a halálát akarja. A férje értésére adta, hogy a kivégzés talán túl nagy büntetés egy egyszerű közbenjárásért, s véleményéhez csatlakozott a templomos és az ispotályos nagymester is.

Amauryt szabadon engedték, de tudva, hogy Henrik haragtartó tud lenni, a férfi lemondott a főparancsnoki kardról, és a fivére után utazott Ciprusra. Senki nem bánkódott utána: az új királynak mar inas dolga volt, méghozzá sokkal komolyabb dolga, hiszen a Szent Sír kanonokjairól volt szó, akik természetesen átköltöztek az új fővárosba.