Thibaut tizenhat évesen erős, barna bőrű és hajú fiú volt, átható szürke szemmel.

Korához képest magas volt, ahogyan Balduin is, fegyverforgatásban edzett, máris félelmetes izomzattal. Keskeny, finom rajzolatú arcával könnyen szaracénnak nézhették volna, csak a tekintete volt más, és a vidámsága, mely örökké ironikus ráncot rajzolt a szája sarkába. Semmit sem örökölt a Courtenay-k szőke szépségéből, melyből Balduin bőségesen részesült. Külseje a nemes örmény lányt idézte, aki oly rövid ideig lehetett édesanyja. Természetét tekintve nagylelkű és alkalmazkodó volt, de képes a legsötétebb, erőszakra hajló dühkitörésekre is, ha azt bántották, amit vagy akit a legjobban tisztelt. Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld, ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen helyet adjon rajongásában. Ráadásul inkább bizalmatlan volt, Balduin nevetve „hitetlen Thibaut”-nak is nevezte, nem könnyen adta ki magát, és ösztönösen tudta, hogy egy uralkodó környezetében nem szabad mindenkiben megbízni.

A lépcsősen emelkedő, gyakran kőárkádokkal vagy a házakat összekötő

passzázsokkal fedett utca szűk volt, és Balduin elszakadt kísérete legnagyobb részétől.

Csak az öreg Onfroi de Toron tudta követni, aki huszonöt éve hősiesen viselte a főparancsnoka kardot, valamint a zászlóvivője, Hugues de Gibelet, a fegyvernöke, Thibaut de Courtenay és öt vagy hat báró. Ennyi elég is volt: a tömeg a szűk utcán tolongott, így is óvatosnak kellett lenniük, hogy lovaikkal kárt ne tegyenek bennük.

Végül kiértek egy tágas térre a háromszorosan szent bazilika elé, mely fenségesen emelkedett azúrkék kupolája alatt, s melynek közepe pünkösdkor kinyílt, hogy beengedje Isten tüzét. A kitárt dupla kapun át látni lehetett a benti aranyozásokat, zománcdíszeket és mozaikokat az ezernyi gyertya fényében. Előtte ott állt a pátriárka, Amaury de Nesle, a tiszteletet parancsoló vénember, akinek fehér szakálla, arannyal szőtt mitrája és bíbor palástja, melyet egy rubincsat kapcsolt össze, az Atyaisten képét idézte. Annak ellenére, hogy mögötte ott állt a templomos nagymester, Odon de Saint-Omer, az ispotályosok mestere, Joubert atya, távolabb pedig vagy harminc díszruhás pap és egyházi személy, mindenki csakis őt látta. Magas alakja elhomályosította a többieket, és mivel tudták róla, hogy mélységesen jámbor, szigorú erkölcsű és emelkedett szellemű ember, szinte azt várták, hogy villám csap elő pásztorbotjából.

A tömeg a pillanat fennköltségében hirtelen elcsöndesedett – a harangok továbbra is zúgtak –, Balduin a földre ugrott, mintha a páncél súlytalan lenne, levette koronás sisakját, melyet átadott Thibaut-nak, hátravetette a sodrony fejvédőt fölfedve sűrű, szinte fehér tincsekkel tarkított mézszínű haját, majd nagy, könnyed léptekkel a pártiárkához lépett, és meghajolt előtte, hogy megcsókolja a gyűrűjét.

Ekkor Amaury de Nesle szeretetteljes mosollyal megfogta a vállát, és könnyes szemmel megölelte…

Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol: „Milyen fiatal, milyen szép, milyen bátor, milyen nemes, és máris lassú, borzalmas… és elkerülhetetlen halálra ítéltetett.” Mégis elfojtotta felindulását:

– Isten megáldotta a fegyvereidet, fiam! – szólalt meg erős hangon, mely végigzengett a téren. – Mondjunk érte együtt köszönetet!

Ahogy az apa vezeti gyermekét, együtt indultak meg a templom felé, s a pátriárka egy percre sem vette el kezét a fiatal király válláról. A papok követték őket, a Balduint kísérő nemes urak pedig leszálltak a nyeregből, és térdre ereszkedtek, hogy imájuk csatlakozzon Jeruzsálem uráéhoz.

Thibaut is így tett, és elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki, hogy aznap este felrúgták a megszokott, dagályos ceremóniát ezért az egyszerű találkozásért a lelkek pásztora és a testek pásztora között.

A király hosszan imádkozott térden állva a márványlap előtt, amely alatt a Sír volt.

Teljes szívéből hálát adott a győzelemért és a békének ezért a pillanatáért, négyszemközt Istennel.

Balduin imái a legkevésbé sem emlékeztettek a hasonló korú, különféle örömökkel, szép kardvágásokkal, hódításokkal és szerelemmel elfoglalt fiúk imáihoz.

Neki nem kellett a jövő felől aggódnia, hiszen az övé legfeljebb néhány évre korlátozódott, nem kellett feleséget választania, akit sosem ölelhet. Teljes egészében a népének adta szerelmét. A népnek, melynek volt jövője, mely a világ legnemesebb földjének letéteményese. Balduinnak máris gondolnia kellett arra, ki lesz elég méltó és bölcs ahhoz, hogy az ő halála után elkormányozza Jeruzsálemet a gazdagító béke nyugodt vizén. A kamasz király azért imádkozott, hogy legyen elég ereje és bátorsága fölülemelkedni a fájdalmon, mely hamarosan utoléri, és folytassa a feladatát, bármi történjen is, a királyság javára és Isten dicsőségére.

Tudta, hogy a politikai viszonyok neki kedveznek. Szaladin, aki akkoriban Egyiptomban tartózkodott, ahonnan elűzte a Fátimida-dinasztiát39, és a sajátját ültette a helyébe – az Ajjúbbidákat –, végleg el akarta távolítani Szíriából Nureddin fiát, Al-Szalihot. Igaz, elfoglalta Damaszkuszt, a „nagy, csöndes, fehér” várost, az ifjú hercegnek azonban maradtak elkötelezett hívei, akik erős városokra, Aleppóra és Moszulra támaszkodhattak. Tripoliszi Rajmond, aki Balduin tizenötödik születésnapjáig régens volt, bölcsen felmérte, hogy Al-Szalih támogatásával hatékonyabban küzdhet Szaladin ellen, mint ha szemtől szembe rátámad.

Fegyverszüneteket, sőt még egy kölcsönös segítségnyújtási szerződést is kötött a herceggel. Például a megelőző évben, amikor Szaladin Aleppót ostromolta, Rajmond gyors támadást intézve Homs ellen feladatta vele az ostromot, miközben Balduin, aki tizennégy évesen már hadvezér volt, feldúlta Damaszkusz környékét, hogy megfossza a várost élelem-utánpótlásától.

Szaladin egy ideig nyugton maradt, de mivel továbbra is égett a vágytól, hogy a saját kezében egyesítse az egész muzulmán Szíriát, visszatért Aleppo ostromára, melynek csodálatos erődítménye nem hagyta nyugodni álmait. Balduin ekkor hadba szólította hűbéreseit, és ismét Damaszkuszra irányította csapásait. Miután Turan sahot Ain-Anjarrnál legyőzték, a bátyja beletörődőn feladta Aleppót, és visszatért Kairóba, ahol lázongások kezdődtek. Az egységes birodalomról szőtt álmait későbbre halasztva a „szultán” hosszú fegyverszünet mellett döntött, melyet Guillaume de Tyr kancellár tökéletesen kielégítőnek talált. Balduin Jeruzsálembe visszatérve teljes egészében a királysága jövőjének szentelhette magát. Szaladin megtanulta, hogy tisztelnie kell…

A pátriárka, amikor ugyanazzal a szeretetteljes mozdulattal, ahogyan betessékelte, visszakísérte Balduint a Szent Sír előtti térre, megáldotta a bárókat és a város körülöttük tolongó lakóit. Bejelentette, hogy másnap hálaadást tartanak, ahová mindenkit elvár, majd elbúcsúztak egymástól. Balduin remek lovas mivoltához illő

könnyedséggel nyeregbe szökkent, és rámosolygott Thibaut-ra:

– Menjünk haza. Alig várom, hogy viszontlássam a házat…

– Csak maga nevezi így!

– Talán, de a palota szó, bármennyire szereti is az anyám, annyira nem illik hozzá!

Valóban, egyik elnevezés sem illett igazán az előkelő és szigorú épülethez, amelyet I. Balduin emeltetett a régi Dávid-erőd szívében, melyet újjáépítettek, és masszív, szögletes tornyokkal vettek körül. A tornyok közül karcsú nyúlánkságával kiemelkedett a bibliai király nevét viselő donjon40, mint egy mecset minaretje vagy mint egy virág, melyen a magas, csipkés galéria alkotja a még összezárt szirmokat. Az erődítménynek azonban megvolt a maga szépsége, a sárgás kövek illatos kerteket, virágokkal díszített belső udvarokat, karcsú, fehér jázminnal vagy kék repkénnyel futtatott oszlopos fedett galériákat és teraszokat fogtak közre, ahol az éjszaka beálltával olyan jó volt 39 A Fátimidák 969-től uralkodtak Egyiptomban egészen Szaladin 1171-es győzelméig.

40 A donjon (ejtsd: donzson) öregtorony, lakótorony, a kora középkori várakban a várúr lakhelye. (A szerk.)


leheveredni és nézni a csillagokat. Erről álmodozott Malduin, ahogy a forró utcákon vezette lovát. Kezdte legyűrni az elmúlt napok fáradsága, ahogyan ez egy ideje gyakrabban előfordult vele. Felbőszítette ez a tény: fáradtnak lenni tizenöt évesen, ki hallott ennél nevetségesebbet?! Mégis igyekezett eltitkolni érzéseit, továbbra is mosolygott, integetett szabad kezével, kedves szavakat intézett egy-egy ismerős archoz.

Jó volt ez a mindenkitől felé áradó szeretet, a büszkeség, melyet a békét hozó dicsőséges fegyverek keltettek. Remélte, hogy gyümölcsöző lesz ez a béke, hiszen lehetővé teszi a gazdag karavánok közlekedését, a termés beérhet a földeken, és mindenki szabadon végezheti munkáját anélkül, hogy egy porlepte, lélekharang kísérte lovas rossz hírt hozna, például hogy ellenség tört be a királyság valamely pontjára.

Szultán, Balduin lova ráfordult a lankás lejtőre, mely a citadella felvonóhídjához vezetett, amikor egy fiatal lány ugrott elő a tömegből, és szinte a ló lábai elé vetette magát. Fehér rózsacsokor volt a kezében, melyet estében sikerült a király kezébe dobnia, és azt kiáltotta:

– A tiéd, királyom! Ahogyan a szerelmem is!

Balduin óvó kiáltása felelt rá: a lányt mindjárt eltapossa Szultán patája, anélkül, hogy bármit is tehetne. Thibaut azonban máris a földön termett: az ő lova kevésbé volt tüzes, mint az uráé, és hajlandó volt azonnal megállni. Karjaiba kapta, és megmentette a lányt. A király néhány lépéssel előrébb megfegyelmezte a váratlan eseménytől megrémült lovát, a földre szökkent, és a most már mozdulatlan telivér hátára dobta a kantárt. Odalépett a kissé elkábult lányhoz, aki a földön fekve kezdett magához térni, miközben Thibaut a fejét támasztotta. Letérdelt mellé, és egy pillanatig elnézte a keskeny, finom elefántcsont arcot. Csillogó fekete, dús hajfonat szabadult elő a fehér muszlin csipkekendő alól, mely a kis piros szatén fejfedőről hullott alá, kiemelve ajka rózsás színét, szeme mély sötétjét, mely felragyogott, ahogy felismerte a királyt.

– Megsérült? – kérdezte Balduin.

– Nem, felség. Csak elájult, de szerencséje volt: Szultán gyűlöli, ha a lába elé ugranak.

– Csak hogy virágot adjanak nekem! – hatódott meg Balduin. – Köszönöm, ifjú hölgy, de nagy kockázatot vállalt.

– Nem, hiszen itt van mellettem. Ó, nagyuram, az ön szolgálatában a halálba is dalolva mennék…

Fölemelkedett, fölállt, és megrázta csillogó piros szatén ruháját, melyet cizellált aranylánc díszített. Balduin rámosolygott:

– Micsoda őrültség! De milyen édes ezt hallani! Hogy hívják?

– Ariane, felség. Az örmény ékszerész, Toros lánya a…

Nem volt ideje befejezni. Mintha a neve kiejtésére öltene hirtelen testet, a tömegből előlépett egy kövér, borvörös ruhás, magas fekete posztókalapot viselő férfi, és félrelökte Thibaut-t, majd megragadta a lány karját:

– Szemérmetlen leányzó! Megesküdtél, hogy sírba kergetsz? Bocsásson meg neki, felség! Az édesanyja halála óta megzavarodott szegény feje, és ráadásul ő az egyetlen, akit utódul hagyott nekem a szerencsétlen. Értse meg a bánatomat, és adja vissza nekem! Te meg gyere!

A szóáradatot ütlegelés kísérte, melyet Thibaut képtelen volt elviselni: kiszakította Arianét az apai haragból, melyet igazságtalannak érzett.

– Elég legyen! Nem tiszteled a királyodat, hogy úgy viselkedsz előtte, mintha otthon lennél? Senkinek nem áll szándékában elvenni a lányodat: csak kedvesen rózsát ajándékozott a királynak. Nincs okod megverni.

A kövér férfi fújtatott dühében, de közben fölmérte a hatlábnyi páncélt, mely elorozta tőle a zsákmányát. Komoly erőfeszítések árán lecsillapodott.

– Meg kell értened, nemes báró! Ez a szerencsétlen lány öt csodálatos partit utasított vissza azzal az ostoba ürüggyel, hogy a királyt szereti, és neki tartogatja magát. A palotába akar menni, hogy szolgálja…

Ez alkalommal Balduin lépett közbe:

– Nyugalom, emberek. Úgy látom, ez már rám tartozik!

Komoly hangja olyan parancsoló volt, hogy nyomban csönd támadt. A fiatal király folytatta:

– A lánya követni fogja, ahogyan az kötelessége, Toros ékszerész, hisz egyetlen nőnek sem szabad szolgálnia engem, kivéve Mariettát, akit mindannyian ismertek, és aki a tejével táplált. Ellenben arra kérem, bánjon jól vele, ne pedig úgy, ahogyan most tette. Ami önt illeti, ifjú hölgy, hálás vagyok a rózsákért, de semmi mást nem adhatok.

– Azt hiszed?

Olyan gyors volt a lendület, hogy senki sem állíthatta meg. Ariane Balduin nyakába ugrott, ajkára szorította a sajátját, és megcsókolta. A döbbent királynak tiltakozni sem maradt ideje. A lány azután elhúzódott tőle, és ragyogó arccal rámosolygott: