Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Elválásuk óta mindketten ezerszer is végigélték gondolatban ezt a mágikus pillanatot. Nem volt szükség szavakra, hogy elmondják, mit várnak tőle. Thibaut tudta, miért hívja Isabelle, és míg a hajó vitte feléje, a szélre bízta szerelmes imája minden szavát, tudva, hogy a lány meghallja azokat…

Tekintetük egymásba fonódott, a lány megindult felé, lábával félretolva a leesett párnákat. Egyetlen lépés, és csinos ujjai kioldották ruhája arany és igazgyöngy csatját.

Hátravetette a köpenyt, s széles mozdulatában kitárulkozott keble kettős gyümölcse.

Lábujjhegyen, meztelenül, gyönyörűen futott a felé tárt karokba…

Thibaut kiéhezett tűzzel szorította magához a finom bőr élő szaténját. Dübörgött halántékában a vér, míg keze lassú felfedezőútra indult. Isabelle két kezébe zárta az arcát, és ő zárta le ajkukat az első csók szédületével.

Ő vetkőztette le a férfit kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal, melyek elragadtatták Thibaut-t, hisz azt mutatták, hogy három házassága ellenére Isabelle még mindig tapasztalatlan. A selymes ujjak remegtek kissé napbarnított bőrén, ahogy végigsimították az izmok rajzolatát, és elidőztek a mellkas barna, lágy szőrzetében…

azután Thibaut felemelte és az ágyra fektette. Belemerültek a csókok és simogatások végtelenjébe, mely kiteljesedésbe csapott, de szinte azonnal folytatták is. Túl régóta élt bennük a vágy ahhoz, hogy ilyen hamar kielégíthessék…

Thibaut tudta, milyen erős lehet a testi gyönyör. El-Khafba érkezve az Öreg kipróbálta rajta a hasis hatalmát. Furcsa eufóriát ismert meg akkor, az érzést, hogy határtalan lehetőségek nyílnak előtte. Mint mindazok, akiket Sinan sasfészkeiben tanított, ő is megismerte a fél-ébredést egy paradicsomi világban, egy pompás kioszkféleségben, amilyenbe keleten húzódnak a forróság elől… illatokkal teli kertre nyílt, és mintha minden részlete aranyból készült volna… ahogyan a huri teste is, aki megismertette vele a gyönyört, melytől mindig megtartóztatta magát. Először Balduin miatt, de szabad akaratából, mert tiszta akart maradni a szívében lakozó szerelem számára, és mert eleget látta Agnès kicsapongásait. A Jeruzsálem forró utcáin dolgozó és a hadseregeket követő szajháktól undorodott. Határozottan elzárkózott előlük, és akár bottal is elkergette őket.

Kétszer került a kábítószer hatása alá, de harmadik alkalom nem volt. Óvakodott mindentől, amit enni vagy inni adtak neki, csak vizet és gyümölcsöt fogadott el, míg Sinan szemrehányással nem illette. Ekkor határozottan kijelentette, hogy nem hagyja, hogy elködösítsék az agyát, és halálos játékszerré váljon az Öreg kezében.

– Keresztény lovag vagyok, és ehhez a címhez méltón kívánok élni és meghalni.

Megölhetsz vagy elűzhetsz, ha kedved tartja.

– Egy keresztény katonám… csábító kilátás volt. Nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak. Egyébként nem ezt ígértem, de szeretem kiismerni az emberek szíve mélyét. Maradj itt, amíg csak kívánsz, és élj kedved szerint. Többé nem küldelek a paradicsomba!

Thibaut köszönetképpen ekkor beszélt neki a Próféta Pecsétjéről, melyet az Öreg könnyedén megkerestetett, s mely a kezébe kerülve hatékony fegyverré válhatott az iszlámmal szemben…

Thibaut most már ismerte a paradicsomot. Annyival szebb, annyival megrészegítőbb volt most, mint az Öregnél, hisz a szeretett asszonnyal megosztott szerelmi gyönyörnél semmi sem lehet tökéletesebb. Órákon át lubickoltak benne vidáman Isabelle-lel. Vidáman, igen, annak ellenére, hogy tudták, hogy a szerelmes éjszakának nem lesz folytatása. Úgy élték meg, mintha az örökkévalóság állna előttük, és amikor beszéltek, csak a legszebb szerelmes szavakat, szerelmes verseket suttogták…

Úgy gondolták, túl sokat elveszítenének az értékes időből, ha részletesen elmesélnék, mi történt a külön töltött hosszú idő alatt. Isabelle Baliantól tudta már a lényeget. Talán csak azt nem tudta, hogyan keresett menedéket a szerelme a Hegy Öregjénél.

– Amikor elűztek Tyrből – magyarázta Thibaut –, nem sokáig mentem egyedül. Egy ember várt az út mentén. Egy izmaelita volt, aki elvezetett egy romos és elhagyatott várba, ahol megetetett és értésemre adta, hogy az egyetlen menedék számomra a mestere. Tehát követtem!

– Várt rád? Hogy lehet?

– Számukra minden lehetséges. Mindenhol vannak kémeik, ahol történik valami, és Rasid ed-din-Sinan, az Öreg nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kiérdemelje a szerencsétlen elítéltek háláját, akár joggal, akár igaztalanul ítélték el őket. Ezt tette velem is…

Thibaut nem mondott többet, és Isabelle beérte a szavaival, hisz egyedül csak az számított, hogy a szeretett férfi épségben van. A lovag különben sem mondhatta volna el neki a hihetetlen igazságot, az igazságot, mely El-Khafban várta Adam Pellicorne levele formájában. A levélben a barátja tudatta vele, hogy mielőtt hajóra szállt volna nyugat felé azzal, amit keresett (nem nevezte meg ennél pontosabban), a picardiai megállt Maraklea kis kikötőjében, hogy felkeresse az Öreget, akivel a titkos nagymester és a templomosok néhány vezetője levelezésben vagy egyéb kapcsolatban áll. Adam már találkozott Sinannal, és most azért ment el hozzá, hogy megkérje, hogy vigyázzon a barátjára, akit hátrahagy. Így történt, hogy anélkül, hogy sejtette volna, Thibaut-t mindenhová követték, ahová csak ment… és megmentették a haláltól vagy a rabszolgaságtól. Mindebből azonban semmit sem árulhatott el, még Isabelle-nek sem, hisz nem a saját titkáról volt szó…

Nagyon rövid volt az éjszaka, és amikor a kakas kukorékolása jelezte a végét, Isabelle hirtelen kétségbeesve kapaszkodott szerelme nyakába, hogy visszatartsa:

– Ne! Még ne! Nem veszíthetlek el újra…

– Muszáj, szerelmem! Néhány óra múlva megérkezik a ciprusi király, és elvisz a szigetére…

– Miért ne maradhatna itt? Azzal, hogy hozzámegyek, Jeruzsálem s egyben Akra királyává teszem… ebben a palotában akarok élni… ebben a szobában, ahol magam elé varázsolhatom a képed… De te hova mész? Vissza El-Khafba?

– Nem, annak a fejezetnek vége. Balian elkísér a templomos rendházba…

– A templomosokhoz? El fognak űzni, vagy kiadnak Amaurynak!

– Miért tennék? Már elítéltek és elzavartak. Ráadásul Sinan küldött velem egy üzenetet a nagymesternek. Elmagyarázza benne, hogyan halt meg az udvarnagy… és felfedi, hogy ő fojtatta meg Josefa Damianost. Tudom, hogy Gilbert Erail befogad.

Bizonyára megbüntetnek a hosszú távollétemért, de Akrában maradok… így nem leszek olyan messze tőled.

– Így is túl messze leszel! Látlak még valaha? Ebben a pillanatban Helvis lépett be:

– Felkel a nap! Gyorsan, lovag! Sietnie kell. Az apám várja!

– Jövök!

Thibaut utoljára karjába zárta Isabelle-t, magához szorította és megcsókolta remegő ajkát…

– Örökre egyek vagyunk, Isabelle. Egy nap újra találkozunk, tudom…

– Mikor?

– Talán nem ebben az életben, de a lelkeink úgy összefonódtak, hogy az évszázadok sem szakíthatnak el. Örökre a tiéd vagyok, és ha létezik másik élet a földön az ember számára, megtalállak… fel foglak ismerni!

Kiszakította magát a lány karjából, Helvisre bízta, sietve felöltözött, és hátra sem pillantva kifutott a szobából.

Egy perccel később Balian d'Ibelin kíséretében Thibaut átszelte az érkező

tiszteletére fellobogózott udvart, és elindult a templomos erődbe, a világítótorony szomszédságába, mely mögött nem volt más, csak a Földközi-tenger csillogó horizontja…

Hölgyei körében Isabelle mozdulatlanul, akár egy szobor, könnyben ázó arccal készülődött, hogy negyedszer is férjhez menjen a koronáért, a lelke azonban messze járt…

„… Soha többé nem láttam Isabelle-t, csak távolból: ő az elegáns udvar pompájában, én a templomos lovagok soraiban, ahol mind egyformák vagyunk vörös keresztes fehér köpenyünkben, sodronyingünkben és sisakunkban. Mégis öröm volt látnom. Az esküvője után, amikor csak tehette, Akrában tartózkodott. Mintegy nyolc hónappal a házasságkötés után ott adott életet egy újabb kislánynak, akit Mélisande-nak nevezett. Egy kislánynak, akiről később megtudtam, hogy az én gyermekem, s ez gyengéd vigasz volt, míg fájdalommá nem változott…

Az Amauryval kötött házasság az volt, aminek lennie kellett: érdekházasság, melyben a szerelemnek nem volt helye. A férj inkább Montferrat-ra, mint Champagne-i Henrikre hasonlított. Óvatos és kemény politikus volt, nem érdekelte, hogy népszerűtlen, ha úgy hozta a szükség, és könyörtelenül le tudott törni minden cselszövést. A szervezettség modelljévé tette a szigetét. Hozzáfogott, hogy saját képére formálja a Jeruzsálemi Királyságot is: néhány héttel az esküvő után visszafoglalta Bejrútot a muzulmánoktól, helyreállítva a szárazföldi összeköttetést Tripolisszal és Antiochiával. Hálás voltam neki, amiért Jean d'Ibelinnek adta a várost hűbérbirtokul, szeretett Balian barátom fiának, aki nagyon hasonlított apjára, és nem sokkal korábban feleségül vette

Melisande d'Arsufot. Az Isabelle-hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette-e akár egy cseppet is, senki sem tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt. Még Ágneshez fűződő őrült szenvedélye idején is megfejthetetlen volt az arca, hideg és feddhetetlen a viselkedése.

Szép ünnepséget rendezett a lánya születésére, akinek illedelmesen örült, hisz régóta nem volt már gondja a fiú örökösre. Már volt fia ugyanis egy régen megkötött és szinte észrevétlen maradt házasságából, mely Balian egyik unokahúgához, Eschive de Ramlához fűzte, annak a Balduinhak a lányához, aki oly őrülten szerette Sybillát, és aki csalódásában, hogy a hercegnő Guy-hez ment hozzá, hátat fordított Jeruzsálemnek, Antiochiába vonult, és többé semmivel sem törődött. Amaury időközben békeszerződést kötött Malik el-Adil szultánnal. Minden remény újjáéledt a sokáig végveszélyben forgó királyság számára…

Az új évszázad sok változást hozott, és nem éppen jókat. Lothaire de Segni, aki III.

Ince néven lépett Szent Péter trónjára, keresztes hadjáratra szólított, hogy végre elérjék a szent helyek felszabadítását. 1204-ben komoly sereget gyűjtött egybe előkelő urakból és kisemberekből. Sajnos a velencei dózse, Henri Dandolo eltérítésére, akinek rendezni való számlái voltak, a szép gyülekezet Konstantinápolyban kötött ki, és teljesen váratlanul latin államot alapított, annyira meglepő módon, hogy éppen hogy csak sikerült elkerülnie a pápai kiátkozást. Flandriai

Balduin volt az első uralkodója. Azután következtek a Courtenay hercegek!

Az a néhány keresztes, aki makacsul ragaszkodott az eredeti célhoz, a lehető

legharciasabb lendülettől vezérelve folytatta az utat Akra felé. Amaury, aki kitartott a békeszerződés mellett, nem minden erőszak nélkül lecsillapította őket, újabb békét kötött Malik el-Adillal, és megszerezte azt, ami még hiányzott a tengerparti síkságból.

Sajnos – és ezen a ponton a Szentföld szülötte beszél belőlem, hisz mint férfinak, semmi okom nem volt szeretni Isabelle férjét – hirtelen, ereje teljében, 1205. április l-jén meghalt II. Amalrich. Az erős egység, melyet Ciprus és Akra alkotott, széthullott.

Hugues de Lusignan, Amaury fia Ciprus királya lett, és a nicosiai palotába költözött.

Ami Jeruzsálemet illeti… nos, megismétlődött az, ami szeretett leprás királyom halálakor történt: Isabelle elsőszülött lánya, Jeruzsálemi Montferrat Mária kapta a koronát az elsőszülöttség jogán. Szerencsére a bárók Jean d'Ibelint választották régensnek, hisz Marié még csak tizenhárom éves volt, és Jean a békét tiszteletben tartva, bölcsen kormányzott.

Számomra eljött a gyász ideje. A nagy Balian d'Ibelin meghalt haifai kastélyában, amikor az évszázad mindössze egyéves volt, és Komnenosz Mária, szeretett felesége a bánattól lesújtva nem élte túl. Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje kihunyt, amikor lehunyta a szemét.

Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek, fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal. Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni, hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára. Én pedig fájdalmam mélyéről köszönetet mondtam isten urunknak, hogy megkímélte a hosszú agónia borzalmától… A Szent Kereszt-katedrálisban temették el, és Helvis de Sidon csak három nappal később küldte el nekem egy szerzetessel, a címerével lezárt borítékot, melyet Isabelle nekem szánt: „Most, hogy messze megyek tőled – írta azt akarom, hogy tudd, csak te vagy a szívemben, és a gyermek, akivel megajándékoztál. Tudja, hogy baj esetén segítségül hívhat téged. Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék…”