– Azt hiszem… Isten újabb pihenőt engedélyez. Örülök, mert így még egy kicsit veled maradhatok…

– Meleg a leves. Egyen, jót fog tenni.

– Köszönöm. Előbb imádkozni szeretnék. Megpróbált felállni, de nem tartotta meg a lába.

Ugyanakkor éles fájdalom görnyesztette kétrét, és arca mély barázdái eltorzultak a szenvedésben. Keserűen, halkan felnevetett:

– A pihenő, attól tartok, nem lesz hosszú, de… legyen Isten akarata szerint – tette hozzá, s Renaud segítségével visszafeküdt.

Magas, sovány teste reszketett, és a fiú saját takaróját is odavitte, hogy azzal is melegítse. Azután itatott vele egy kevés orvosságot.

– Mindent elolvastál? – kérdezte Thibaut megkönnyebbült sóhajjal.

– Igen, mindent… és vannak…

– Dolgok, amiket még tudni szeretnél? Fogadjunk, hogy kitalálom az első

kérdésed: ki az apád?

– Azt hiszem, ez természetes.

– Nagyon is. Bár nem biztos, hogy örülni fogsz neki, mert amellett, hogy az én szeretett unokám vagy, leszármazottja vagy… Szaladinnak is!

– Hogyan? Az nem lehet! – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Palesztinában minden lehetséges, még a hihetetlen is. Az eltévedt vadász Al-Aziz volt Aleppóból, aki az apját, Al-Zahirt váltotta fel két évvel az édesanyád Bohemunddal kötött házassága előtt. Ahogy megtudtam, akkor találkozott Mélisande-dal, amikor Kellában tartózkodott, nem messze az Orontétől. Szerette édesanyádat, és édesanyád is szerette őt…

– Egy hitetlen szaracént? Hogy tehette?

– A szerelem, talán egyszer megtapasztalod – bár nem biztos, hogy ezt kívánom neked! – nem törődik a határokkal, a vallással, bőrszínnel… még a legszörnyűbb betegségekkel sem. Ha nem így lenne, mondd, miféle varázslat tehette volna, hogy Ariane, az örmény lány az irtózat legvégéig szeretett egy leprást?

– Gondolom, a lelkét látta a tönkrement testben.

– Szép megfogalmazás! Pedig a teste szétrohadt.

– Igen, de olyan rendkívüli férfi lehetett! Kár, hogy nem ismerhettem. Igaz is, a könyv semmit sem mond Ariane-ról. Mi lett vele?

– Egy évvel Jeruzsálem eleste után az ispotályosoknak – a szerzeteseknek és az apácáknak egyaránt – el kellett hagyniuk a Szent Várost, és Akrába költöztek, ahogy azt Szaladin és az angol király megállapodása kikötötte. Induláskor a nővérek sehol sem találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján feküdt. Holtan!

– Holtan? Miben halt meg?


– Senki nem tudta megmondani! Nem látszott rajta sem sebesülés, sem méreg nyoma, mely az árnyak világába taszíthatta volna. Semmi! Egész egyszerűen csak meghalt, és olyan öröm ragyogott az arcán, hogy a kő alá temették, a férfi mellé, akihez végre csatlakozott. Látod, a szerelem, az igazi szerelem, mely nem is olyan ritka, mint gondolnánk, csak tudni kell kivárni és felismerni, mindent elérhet a férfinál és a nőnél, mindent megadhat…

– Egy hitetlen?

– Aki egyetlen istenben hisz… mint mi. Másképp nevezik, más törvényeik vannak és más erkölcsük, mely azonban nem zárja ki a szeretetet. Számukra a paradicsomot a görbe kard csapásával lehet elérni. Elismerik prófétának Krisztust. Az ő prófétájuk pedig azt mondta: „Az üdvösség a forgó szablyákban van, a paradicsom a kardok árnyékában. Aki azért harcol, hogy az igém uralkodjon mindenek felett, a nyomomban jár…” Ebben tévednek, és félek, azért ragaszkodnak ennyire a tévedésükhöz, mert ez a törvény jobban megfelel az emberi természetnek. Te mihez vonzódsz? A háború csörömpöléséhez vagy a kolostor csendjéhez?

– Úgy szerettem volna lovag lenni! – sóhajtotta Renaud.

– Miért is ne? Nem, ne mondj semmit! Nem szabad félbeszakítanod, amíg a betegség még érintetlenül hagyja a szellemem, hisz a jövődről van szó…

Kegyetlen köhögés rázta meg az öreget. Ivott egy kevés olvasztott mézet, de így is időbe telt, míg visszanyerte a lélegzetét. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd, mégis sikerült folytatnia:

– Figyelj ide! El kell mondanom… most rögtön… mert fontos… Amikor elmész…

hamarosan, menj a joigny-i Szent Tamás parancsnokságra! Ebben az öltözékben gond nélkül eljutsz odáig. A parancsnok… már régen… kapott tőlem… egy fontos levelet számodra…

– Ha olyan régen volt, talán már nem is ugyanaz a parancsnok? – vetette fel Renaud.

– De igen… Adam testvér nagyon öreg… de még él. Különben értesítettek volna…

– Adam testvér?

Bármennyire szenvedett is, Thibaut elnevette magát:

– Igen, ugyanaz az ember! Adam Pellicorne testvér! A Templom egyik rangos tagja, aki nem fogadott el más tisztséget, mint egy egyszerű parancsnokság. Ő majd eligazít téged… akár templomos akarsz lenni, akár világi lovag. De szeretném, ha elmennél oda… a Szentföldre, hogy megkeresd, amiért én sosem mentem vissza. A Keresztet! Az Igazi Keresztet!

– Miért? A királyságnak nagy szüksége lett volna rá!

– A királyságnak igen… nagyravágyásukban azonban a királyok csak magukra gondoltak. Egyedül Champagne-i Henrik érdemelte volna meg, és meg akartam mondani neki, hogy hol van, de meghalt. Azután inkább hagytam, hadd pihenjen a földben, melyet Krisztus lépte, később pedig a Hattinnál elesettek vére szentelt meg.

Menj el érte… Lajos királyunk számára, aki már megmentette a töviskoszorút, és mindenkinél méltóbb rá!

– Isten segedelmével engedelmeskedem… atyám! Boldog mosoly ragyogta be a szenvedéstől eltorzult arcot:

– Nagyon édes ezt hallanom, tudod? De még mondanom kell valamit: intézd úgy, hogy a Kereszt soha ne kerüljön a templomosok kezébe! Soha, érted?

– Miért? Maga is templomos… és tiszteli a rendet.

– Igen, igen! Mégis… nincs sem időm… sem jogom… felfedni előtted a titkait!

Tedd… amit mondtam… és Isten… legyen veled!

A szép, kiszáradt kéznek éppen annyi ereje maradt, hogy az áldás jelét rajzolja a fiatalember homlokára. Visszatért a köhögés, és szívet tépően, vége-érhetetlenül rázta az öreget. Renaud órákon át igyekezett enyhíteni a fájdalmas agóniát. Ő is szenvedett, hisz csak azért talált rá a nagyapjára, hogy azonnal el is veszítse, s ebbe belesajdult a szíve…

* * *

Thibaut de Courtenay a következő éjjelen meghalt. Az öreg ládában, melyből a neki adott fekete ruhát elővette, Renaud megtalálta a nagy fehér köpenyt a kifakult vörös kereszttel. Beleburkolta a halottat, mintha csak lóra szállni készülne. Amikor tiszteletteljesen kihajtogatta a nemes ruházatot, egy kis tekercs gurult ki belőle.

Tollal rajzolva – bizonyára ugyanaz a kéz rajzolta, mely a lapokat teleírta –, végtelenül finom, tökéletes vonalakkal egy fiatal női arc tűnt elő: szebb volt, mint a legszebb álom, olyan káprázatos, hogy a fiatalember hosszasan nézte, míg eldöntötte, mit tegyen vele. Biztosan Isabelle arca volt, és egy pillanatig arra gondolt, a halott kezébe csúsztatja a rajzot, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megváljon tőle.

Végül is a nagyanyja volt, és a rá váró bizonytalan életben ez lesz az egyetlen kincse, mely a múlthoz köti. Útravaló, s egyben homályos remény… Megtartotta a tekercset.

Azután a köpenybe burkolta az öreg lovag megpihent testét, leakasztotta a falról a kis keresztet, a halott kezébe adta, és letérdelt. Hosszasan imádkozott.

Végül kiment a tiszta reggelben, hogy megássa a sírt…

Saint-Mandé, 2002. április