– Íme! – kiáltotta. – Akár akarod, akár nem, a tiéd vagyok, nagyuram, hisz leprásnak mondanak, és ha te leprás vagy, leprás leszek én is… Most pedig gyere, apám!

Mehetünk haza.

A csók megdermesztette a tömeget. Szétnyílt a lány előtt, aki fölszegett fejjel, boldog mosollyal tért vissza az örmény negyedbe, nyomában összezavarodott apjával.

Mindenki nézte, ahogy távolodik. Balduin gépies mozdulattal az ajkához emelte a kezét, de nem törölte meg, majd a kezét nézegette, mintha azt várná, hogy meglátja rajta a hihetetlen pillanat nyomát… Végül sarkon fordult, nyeregbe ugrott, és megindult a citadella felé, miközben ábrándosan beszívta a csokor illatát. Egy pillanatra Thibaut-hoz fordult:

– Alma és friss menta íze volt az ajkának – suttogta. – Sosem fogom elfelejteni… De vajon miért csinálta?

– Egyszerűen, mert szereti önt.

– Annyira, hogy meg akarja osztani velem a betegséget? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha megbetegszik ettől a csóktól…


– Nem hinném. Évek óta élek ön mellett, és nem én vagyok az egyetlen. Soha senki nem kapott el semmit. Tehát ne próbálja tönkretenni ezt a szép emléket!

Balduin egy pillantással köszönetet mondott, majd a vastag falak felé fordult, ahol a hosszú trombiták már az érkezését jelezve szóltak. A felvonóhidat leeresztették, a kapurácsot fölvonták, fölfedve az első udvart, ahol a citadella népe tolongott a nemrég meggyújtott tüzek körül. Mindannyian a fiatal királyt éltették, szép és izgalmas zeneként a füleinek, mely gyöngéd keretet adott az imént átélt hallatlan pillanatnak.

Miközben Szultán a lakhelyéhez vitte, Balduin elfeledkezett a kórról, mely egyszerre emésztette testét és lelkét.

A királyi épület bejárata előtt az udvar várta, az udvar, mely elsősorban asszonyokból, kisgyerekekből és vénemberekből állt, akik vagy az egyházhoz tartoztak, vagy túl öregek voltak a fegyverfogáshoz. A fáklyák táncoló fényében hullámzó, színes festményként hatottak, melynek középpontjában egy ragyogó, magas és szép, nemes hölgy állt, akinek csillogását alig tompította, hogy közeledett a negyvenhez: a király anyja, a szép Agnès, akit néhányan – bár csak illemből és foghegyről –

„anyakirálynénak” szólítottak, annak ellenére, hogy sosem viselte a koronát. Sajnálatos módon, hiszen egyetlen nő sem volt káprázatosabb nála. Sem erkölcstelenebb: az ágyában egymást követték a férfiak, és nem mindig férji minőségben. Elég volt számára, hogy szépek, életerősek és tüzesek legyenek a szerelmi játékokban, melyekre szüksége volt, akár a kábítószerre. Nem sokszor érte visszautasítás. Teste, melyet vállától combjáig az évszaktól függően szaténba vagy bársonyba burkolt, érzékiséget árasztott, és még legádázabb ellenségei is titokban arról álmodták, hogy elkapják a galéria egyik sötét sarkában vagy a kert árnyékos szegletében, de leginkább egy ostrommal bevett, végigfosztogatott város zajában és tombolásában, hiszen az asszony a leg-alantasabb ösztönöket ébresztette föl. Néhányan sikerrel jártak, de ettől csak még inkább gyűlölték, mert nem tudtak kellően kedvére tenni, és ezt a tudtukra is adta. Így a háta mögött sértegették, azt suttogták, hogy átadta a fiának lelke rothadását, és Balduin az anyja bűneiért fizet.

Valóban elsöprő, felkavaró szépség volt. Hosszú, tüzes, szőke hajával, melyet szabadon hagyott, mint egy fiatal lány, és alig fogta össze a homlokán egy zafírkarikával, melyre az esti szellőben lebegő muszlinkendőt erősített, diadalmas oroszlánra emlékeztetett. Azúrkék szemében gőg csillogott, szép, ívelt ajkainak mosolya pedig csókra hívott. Hisz a fia győztesként tér vissza, és vele az ifjú Renaud de Sidon is, negyedik férje, akihez, bár tizenöt évvel fiatalabb volt nála, nem sokkal harmadik férje halála után ment hozzá. A harmadik – Hugues d’Ibelin – azt a férjet váltotta fel, aki I. Amalrich néven király lett, de már az asszony szeretője volt akkor is, amikor még Marash urának felesége volt. A négyszeres házastársi kötelék azonban sosem tartotta vissza Ágnest attól, hogy bárkinek odaadja magát, aki fölébresztette kíváncsiságát és vágyát.

A legfrissebb választottja ott állt mellette, alig valamivel hátrébb: egy püspök volt.

Furcsa prelátus, aki azért választotta az egyházat, hogy vagyont szerezzen, ahogy mások a kereskedelmet választják vagy a fosztogatást egy zsoldos csapatban.

Kezdetben egyszerű gévaudani szerzetes volt, akinek menekülnie kellett a kolostorából az abbé haragja elől, amiért teherbe ejtette a szomszédos városka egyik előkelőségének a lányát, így futott egészen Marseille-ig, ahol egy Palesztinából visszatérő csoport beszámolója fölébresztette az éhségét, és zarándokokhoz csatlakozva hajóra szállt.

Caesareában szállt partra, ahol Renaud de Sidon volt az úr, aki éppen akkor vette feleségül Ágnest – 1174 végét írták –, és úgy intézte, hogy találkozzon az úrnővel, akinek híre az ő fülébe is eljutott. Gond nélkül elcsábította. Csodálatos, szőke, acélos izomzatú, tüzes tekintetű, szép, fehér fogú, ragadozó-mosolyú férfi volt, és szexuális étvágya fölért Agnès igényeihez. A gyóntatója lett – ami igazán kényelmes volt a meghitt együttlétekhez, hiszen ismervén a bűneit, a gyónás nem igényelt hosszas magyarázatokat –, majd amikor a találkozásuk után néhány hónappal meghalt a caesareai püspök, fejére tehette a mitrát, és kezébe vehette a pásztorbotot, hála szép hölgye közbenjárásának. A valódi nevét azonban soha nem tudták meg. A Szentföldre érkezve a Heracliust választotta magának, mert a császár, aki egykor visszafoglalta Jeruzsálemet a perzsáktól41, szerencsehozó keresztapának tűnt számára. Balduin visszatérésének estéjén pedig ott volt az első sorokban. A püspök imái csak akkor szóltak Jézus Krisztushoz, ha más lehetősége nem volt, és akkor is csak foghegyről, hisz korrupt, mohó és teljességgel gátlástalan lelke csak két istennő, Fortuna és Vénusz előtt hódolt.

Balduin nem szerette, és ezt nem is nagyon titkolta: éppen csak annyira, hogy ne okozzon bánatot az anyjának, akit szeretett, és akiről semmi rosszat nem akart tudni.

Heraclius nem sokat törődött vele. Tudta, hogy a fiú előbb vagy utóbb halálra van ítélve, miközben ő maga életerős és egészséges. Így a felszínen könnyedén mutatott tiszteletet iránta: csak annyit kívánt, hogy elég ideig éljen ahhoz, hogy Agnès megszerezhesse számára a pátriárka címet. Amaury de Nesle öreg volt és beteg, már bizonyára nem él sokáig. Az előkelő cím hatalmat biztosít a király fölött is, hiszen a Szent Város valódi ura Krisztus, akinek a pátriárka a képviselője. Hogy méltó-e erre vagy sem, nem sokat számít… Legalábbis Heraclius így gondolta, miközben mindig rendkívüli módon csillogó zöld szeme a fiatal királyt figyelte, amint leszáll a nyeregből, hogy köszöntse az anyját. Egyetlen aggodalma Balduinnal szemben az volt, hogy a kór, mely hat éve ütötte föl a fejét, mintha semmiféle pusztítást nem végzett volna. Mert bár azt kívánta, hogy a leprás elég ideig éljen ahhoz, hogy megadja neki, amit akar, ugyanakkor iszonyatosan félt a fertőzéstől, mely Ágnest látszólag nem nyugtalanította.

Legalábbis hivatalosan nem.

Igaz, nem csókolta meg, de maga a fiatalember már régen száműzte a gyöngédségnek ezt a megnyilvánulását. Agnès mégis megölelte néha, amikor páncélban volt, és a bőrük nem ért egymáshoz, vagy az ajkához nyújtotta a kezét, amikor térdet hajtott a királyi felség előtt, ahogyan most is tette a viszontlátás 41 A névadó Hérakleiosz bizánci császár 610-től 641-ig uralkodott.(A szerk.) pillanatában. A legkisebb érintésre is remegés futott végig a szép püspökön, akinek a bátorság nem tartozott legfőbb erényei közé. Ha egyáltalán voltak erényei!

– Felséges fiam! – kiáltott fel ebben a pillanatban az „anyakirályné” tiszta és könnyed hangon. – Nagy öröm a visszatérése. Mindannyiunkat boldogsággal tölt el a győzelem, mely hosszú időre meghozta a békét!

– Isten hallgassa meg a szavait, anyám. Isten hallgassa meg…

– Nem hisz az ellensége szavának?

– Turan sah félti Damaszkuszt, melyet hamarosan éhínség sújt, és kivédte a legsürgetőbb bajt, de Szaladin az igazán fontos, Szaladin pedig Kairóban van. Lehet, hogy az öccse csak kibúvót keresett, hogy kivárja a visszatértét.

– Ebben az esetben miért nem foglalta el Damaszkuszt? Na és Aleppo?

– Aleppo hallgatólagosan a szövetségesünk, anyám, hiszen tőlünk várja, hogy elálljuk Szaladin útját, elismertessük az ifjú Al-szalih jogait, és ezzel fenntartsuk az iszlám megosztottságát. Ami Damaszkuszt illeti, ahhoz erősebb hadsereg kellene, mint amekkorát én ki tudok állítani. Talán tavasszal, ha Európából komolyabb keresztes csapatokat küldenek. Szaladin idővel bizonyára visszatér, Damaszkusz azonban addigra kimerül a nélkülözésben. Istennek hála mi még nem tartunk itt.

– Mit fog csinálni?

– Hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján… és hagyom cselekedni Tripolisz grófját is.

Rajmond unokabátyám az utolsó csata után visszatért a birtokára, és nem marad tétlen. Kifinomult politikus, és…

Agnès arcát és szemét hirtelen eltorzította a harag:

– Az az áruló! És maga még mindig rábízza magát? Nem értem, miért! Ha jól tudom, maga a király, és ő már nem régens!

Balduin jól ismerte a régi gyűlöletet, melyet anyja táplált Rajmond iránt: ugyanaz a gyűlölet volt, mint a többi nagyúrral szemben, akik rákényszerítették I. Amalrichot, hogy taszítsa el őt a trónra lépés érdekében. Ám vele szemben talán valamivel még eresebb volt ez a gyűlölet: amikor a férfi régens volt, Agnès megpróbálta elcsábítani, Rajmond azonban hajlíthatatlanul hűséges maradt feleségéhez, a szép Eviche de Tiberiade-hoz. A király természetesen figyelmen kívül hagyta anyja haragját:

– Ő a legnagyobb hatalmú bárónk, és szakértelme nagyon értékessé teszi. Majd később beszélünk erről. Most engedje, hogy köszöntsem a nővérem!

Agnès mellett, valamivel hátrébb húzódva ott állt Sybilla, az elsőszülött lány.

Tizenhét éves, szőke, másfajta szépséget képviselő fiatal lány: haja világosabb, természete nyitottabb volt. Ágnestől örökölte kék szemét és telt ajkát, arca metszése, kis, kerek és makacs álla, szája elszánt vonala az apját idézte, egyértelműen megmutatva, hogy tényleg I. Amalrich lánya. Pedig kétségek merülhettek föl efelől egy olyan asszony esetében, mint Agnès. Sybilla nagyon kecses és ruganyos teremtés volt, karcsú teste részben még a kamaszkort idézte, de már előre jelezte a kiteljesedést, mozgásában pedig a férfiak tekintetét lángra gyújtó művészet tükröződött, melyet anyja mesterfokon gyakorolt. Összességében elbűvölő fiatal lány volt, leszámítva, hogy ritkán nézett az emberek szemébe, és gúnyos mosolya kellemetlen lehetett.

Thibaut de Courtenay némi aggodalommal figyelte a jelenetet. Nem szerette Ágnest, hiába volt a nagynénje, sem Sybilla unokatestvérét, és sajnálta, hogy Balduin kötődik hozzájuk. A két nő nem érdemelte meg a gyöngédségét.

Annyira mások voltak, mint Elisabeth! Agnès húga és Thibaut nevelőanyja mára visszavonult a bethániai nővérekhez egy megerősített kolostorba, az Olajfák hegyének oldalában, melyet Szent Lázár oltalma alá helyezett a néhai Melisendis királyné42, I.

Anjou Fulco felesége, annak az Anjou Fulcónak43, aki azzal, hogy nőül vette II. Balduin lányát, Bouillon Gortfried vérét a Plantagenetékével44 váltotta fel. Melisendis húga, Yvette volt a rendházfőnök anya. Természetes volt, hogy ide vonulnak vissza a család nőtagjai. Sybilla is itt nevelkedett, de nem tett szert túl nagy műveltségre. Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy a görög nyelvvel, bármiféle tudománnyal vagy egyéb fölösleges dologgal terhelje az agyát, mely kizárólag az öltözködés és a gyönyörök iránt mutatott érdeklődést.

Nemrég egy újabb hercegnő váltotta fel: Isabelle-nek hívták, nyolcéves volt, és Balduin féltestvére, a bizánci hercegnő Komnenosz Mária lánya, aki j I. Amalrich felesége lett Agnès elűzése után. A világ legelragadóbb kislánya volt, és Thibaut-n remegés futott végig, ahányszor fölidézte magában a bájos alakot, ahogy oly büszkén kihúzza magát a vastag, aranyló barna hajfonatok súlya alatt, az édes, tiszta vonású arcot, melyet ugyanolyan szempár ragyogott be, mint az apjáé: világos azúr, melyben mintha az ég tükröződne. Sybilla koraérett bágyadtságával ellentétben egy igazi kislány vidámsága, mozgékonysága és huncutsága lakozott benne, szaladgálása, vidám nevetése betöltötte a szent házat. Balduin imádta, Thibaut pedig még nála is jobban attól a naptól fogva, amikor a kislánynak ötéves korában sikerült fölkapaszkodnia az apja telivérjére, és a lovászok kiáltásaitól megrémült ló szélsebesen elvágtatott vele.

Thibaut az első útjába eső lóra fölpattanva a nyomába vetette magát, és sikerült kiszabadítania a veszélyes száguldásból, hagyva, hogy a királyi mén magától lecsillapodjon. A fiú akkor még csak tizenhárom éves volt: mindenki gratulált hőstettéhez, neki azonban csak az a mélységes boldogság számított, melyet Isabelle-t a karjába szorítva érzett, amikor a kislány hozzásimult, remegve, mint egy rémült kismadár. Nem sírt, de hófehér volt, és hevesen vert a kis szíve. Thibaut csókokkal és simogatásokkal borította, hogy megnyugtassa, Isabelle pedig lassan összeszedte magát, mialatt lassú léptekkel visszafelé tartottak a Dávid-kapuhoz. Amikor a fiú átadta a rémült nevelőnőnek, úgy érezte, mintha lénye egy részétől kellene megválnia.