Juliette Benzoni - Az átok

– Ez kellemetlen! Kénytelen leszek a „szalmásokhoz” tenni… hacsak nem adja ide a zubbonyát, amit jó áron eladhatok…

A tiszt azonban, aki idehozta Renaud-t, közbelépett:

– Fontos fogoly, a „titokba” kell tenni.

Ezután a házmester füléhez hajolt, és súgott néhány szót, amit Renaud nem hallhatott. Azt azonban látta, hogy két vagy három ezüstpénz vándorolt egyik kézből a másikba. A házmester meghajolt:

– Teljesítjük az utasításokat!

Két őrmester gyűrűjében Renaud megindult a házmester mögött a torony első

emeletére, ahol egy hosszú és keskeny cellába vezették, melyet egy kis ablak világított meg, túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen nézni rajta. Egy száraz levelekkel megtömött szalmazsák és egy kőpad szolgált fekhelyül, kitöltve a helyiség nagy részét. A 6 Bizonyos értelemben ez volt a bűnügyi nyilvántartás elődje.

bútorzatot egy vödör és egy kancsó egészítette ki. Zsíros és vizeletszagú volt minden, a házmester mégis elégedetten pillantott körbe:

– Nem a legjobb szobánk, de azért, amit kaptam, csak ennyit adhatok. Itt legalább nincsenek patkányok.

– Ha nem ez a legjobb, azt jelenti, vannak rosszabbak is?

– Sokkal rosszabbak is! – emelte fel tudálékosan az ujját a férfi. – Például az árok, melyet Hippokratész szobájának is neveznek. Legalul van a föld alatt, és tölcsér formája van. Kötéllel és csigával eresztjük le a foglyot, aki nem tud benne sem állni, sem leülni, sem lefeküdni, s még a falának sem támaszkodhat a hajlott forma miatt. A közepén egy káva nélküli kút van, mely egyenesen a Szajnába vezet. Előbb-utóbb beleesik a fogoly… Látja, nem olyan rossz a szállása…

Renaud inkább nem felelt. Annál is inkább, mert a köteleket, melyek a hátán összefogták a kezét, hamarosan láncok váltották fel, vaskarikával a csuklóján és a bokáján. Csak aprókat léphetett… és nagy zajjal. Lerogyott a zsákra, hogy belemerüljön kétségbeesésébe, amikor végre magára hagyták, és rázárták az ajtót.

Dél felé járhatott. Mégis olyan fáradtnak érezte magát, mintha legalább tíz mérföldet gyalogolt volna. Ráadásul annyira összezavarodtak a gondolatai, hogy képtelen volt világosan átlátni a helyzetét. Hagyta, hogy hatalmába kerítse az álom. Az ébredés talán meghozza a tisztánlátást, és sikerül megértenie, mi történik vele.

Ha Renaud azt remélte, hamar szembenézhet a gyilkosság vádjával, csalódnia kellett. Több nap telt el anélkül, hogy bárki is törődött volna vele. Csak a foglár ment be hozzá minden este, hogy kicserélje a vizet, kiürítse a vödröt, és bevigye neki a darabka fekete kenyeret és egy tál levest, mely igencsak spártai volt: gyökér és káposztalevél úszott meghatározhatatlan színű lében, melybe egy csontot is belefőztek, néha egy kevés hússal.

A sovány kosztot a hangulata is megsínylette. Még az elöljáró börtönében, Châteaurenard-ban is jobban táplálták, és ha ez a menü volt az, amelyre a tiszt néhány pénzdarabja feljogosította, azok, akiket a házmester „szalmásoknak” nevezett, bizonyára csak vizet kaptak, amivel arra indíthatták őket, hogy hamar átköltözzenek a másvilágra, és felszabadítsák helyüket a királyi börtönben. Hacsak a házmester nem csapta be rútul. Arra is képes lehetett! Mindenesetre a fogoly minden este az utolsó morzsáig befalta fekete kenyerét, és a csontot rágcsálta, sajnálva, hogy fogai, melyek bár erősek voltak, nem bírtak annyit mint egy kutya fogazata.

Hangulatát tovább rontotta, hogy képtelenség volt bármit is megtudnia a foglártól.

A férfi minden kérdésére csak egy mordulással felelt, birkatekintettel ránézett Renaud-ra, megvonta a vállát, és ment a dolgára.

A legrosszabb mégis az volt a fogoly számára, hogy nem tudott mosakodni.

Nevelőanyja, Alais asszony gyermekkorától arra tanította, hogy a tiszta lélek jobban érzi magát tiszta testben, akkor is, ha a gyóntatója ellenezte a sok mosakodást, mondván, Krisztus amikor a sivatagba vonult, hogy Isten-atyjával értekezzen, nem mosakodott. Erre a jóasszony azzal vágott vissza, hogy Isten bizonyára gondoskodott erről is mindenhatóságában. És tovább sikálta a kisfiút, természetesen hideg vízben, hisz a meleg víz puhánnyá tehet, és fogékonnyá a rossz csábítására. Renaud télen sírt a hidegtől, az anyja azonban felmelegített törölközőbe csavarta, és meleg tejet itatott vele. A kisfiú ilyenkor a mennyekben érezte magát.

Milyen messze volt már a gyermekkor paradicsoma! Egy ember mohósága elszakította tőle, és elverte jó szülei életét. Jerome Camard, bár a király elöljárója volt, meggyilkolta a szüleit, hogy megkaparinthassa a javaikat, és őt, Renaud-t vádolta a gaztettel, hogy így szabaduljon meg tőle. A szerencse, majd Thibaut testvér, végül Adam testvér segítsége megmentette, visszasegítette a becsület útjára, abba az életbe, melyre vágyott, most azonban megértette, hogy csak haladékot kapott, az elöljáró alaposan közészőtte hálóját, és a sorsát nem kerülheti el.

Erről meg is győződhetett, amikor másnap végre kivitték börtönéből, és láncra verve a Châtelet boltívének túloldalára vezették, ahol a Párizsi Elöljáróság, az Igazságszolgáltatás és a Pénzügy székelt.

Egy hosszú és keskeny terembe vitték, melyet olyan rosszul világított meg a vastag falba vágott kis ablak, hogy három gyertya égett egy vastartóban egy lépcsőfokkal megemelt szék mellett, mely felett a királyt jelképező liliomos baldachin feszült. A férfi azonban, aki helyet foglalt benne, bár körülbelül annyi idős lehetett, nem Lajos volt, hanem a főbíró, Étienne Boileau, aki azért volt jogosult a szép külsőségekre, mert a király nevében képviselte az igazságszolgáltatást. A terem egyik oldalán egy fekete ruhás írnok jegyzett állva egy pulpitusnál, a másik oldalon pedig egy harmadik személy várakozott, kezében kibontott tekerccsel. Az egyik a törvényszéki írnok volt, a másik a vádló. Az előbbi mögött alacsony ajtó nyílt, melynél két pirosba és kékbe, a város színeibe öltözött őrmester posztolt. A terem végében két vagy három sötét árny rajzolódott ki, közönség azonban nem volt: zárt tárgyalást tartottak.

Renaud-t a kísérői a bíró elé állították, majd néhány lépéssel hátrébb húzódtak. A bíró, egy telt, szigorú, de intelligens arcú férfi kihúzta magát a székén, és kezével intett a vádlónak, hogy megkezdheti a felolvasást.

– Előttünk, Étienne Boileau, a király főbírája előtt ma megjelent nevezett Renaud des Courtils…

– Renaud de Courtenay a nevem – tiltakozott azonnal a fiú. – A des Courtils csak a…

– Elég. Majd akkor beszél, ha kérdezik – vetette oda a felolvasó elégedetlenül, amiért félbeszakították. – Hol is tartottunk? Igen. Nevezett Renaud del Courtils, aki hamisan de Courtenay-nak nevezi magát, egyaránt sértve az igazságot és jelen bíróságot.

Renaud-nak nem volt vesztenivalója, és elhatározta, hogy megvédi magát:

– Minden jogom megvan rá, hogy ezt a nevet viseljem, mely vér szerinti apámé, ahogyan azt tanúsítja az okmány, mely Adam Pellicorne testvér, a Szent Jeruzsálemi Templom parancsnoka birtokában van Joignyban…

– Adam Pellicorne testvér a múlt hónapban meghalt – szólalt meg egy hang, mire Renaud-nak hideg veríték csorgott végig a hátán. A terem végének árnyai közül egy alak lépett a gyertyák sárga fényében.

Kétségnek nem maradt helye: Jerome Camard volt az, kegyetlen ragyogással a szemében, gonosz ránccal csúf szája sarkában.

– Nehéz egy halottra hivatkozni – tette hozzá megvető mosollyal.

– De nem egy élőre! – kiáltott fel Renaud, akit a gyűlölet egy csapásra felrázott az iménti fájdalomból. – Mélységesen fáj hallanom, hogy Adam testvér megtért az Úrhoz, mert szerettem őt, de Pons d'Aubon testvér, a párizsi templomos parancsnok, aki Franciaország nagymestere, Adam testvértől tudja a történetemet. Ő is meghalt volna?

Most először a bíró is megszólalt, határozott mozdulattal csendet parancsolva az elöljárónak.

– Istennek hála nem! Egyszerűen elutazott, ahogy a templomos rendházban megtudtuk…

– Hosszú időre? – nyögte nyugtalanul Renaud.

– Erről nem nyilatkoztak, de bizonyára elég hosszú időre, hisz La Rochelle-be7

ment.

Renaud amennyire csak tudta, igyekezett megőrizni tartását az újabb csapás alatt is. Nem akarta megadni az örömöt az ellenségének, hogy összeomlani lássa.

– Ebben az esetben kérdezzék meg az uramat, Raoul de Coucy bárót, aki mindent tud rólam, és akihez Adam testvér vitt el, Isten fogadja be kegyelmébe szent és nemes lelkét. Éppen a birtokán tartózkodik, de Philippa asszony, akinek a szolgálatára kirendelt…

– A nemes hölgy néhány órával a maga letartóztatása után elutazott Coucyba –

jegyezte meg nyugodtan a bíró. – Indulása előtt azonban közölte, hogy nem kíván belekeveredni egy ilyen csúf történetbe, nem ismeri magát, és a férje csak egy régi jó barát iránti könyörületből vette magához.

Bátorsága ellenére Renaud megremegett felháborodásában és fájdalmában.

Mennyire igaza volt, hogy irtózott az asszony szolgálatától, aki talán boldogtalan volt, de ez semmiképpen sem mentette az alól, hogy magára hagyta őt. A báró bizonyára nem így tett volna. Ő meg tudta volna védeni, de Philippa megvető kijelentése után senkinek nem jutna eszébe, hogy a nagy Coucy bárót erődítményében zavarja ezzel az üggyel. Felszegte a fejét, és mélyen a bíró szemébe nézett:

– Jól van. Halljuk, mivel vádolnak!

– Mintha nem tudná, pedig bitófára ítélték a kettős gyilkosságért, s csak hallatlan szerencsének köszönhetően szökhetett el.

– Kettős gyilkosság? Ezek szerint két ember megölésével vádolnak?

– Olin de Courtils úr és Alais asszony két személy nemde?

– Olin úr hasmenés következtében halt meg…

– Hála a maga mérgének. Azután meggyilkolta a feleségét, remélve, hogy megszerezhet magának mindent, ami azoké volt, akiket apjának és anyjának nevezett!

– A mennyek minden szentjére! – tört ki Renaud – Látom, hogy előre meghozta az ítéletét, és hamis jelentések alapján a lehető legtöbb rosszat akarja nekem. Én azonban azt mondom, nem így történt! Azt mondom, hogy Olin úr igazán betegségben halt meg, és soha nem emeltem bűnös kezet az asszonyra, aki felnevelt. Azt mondom, hogy Olin úr halála után a házunkat ellepték az elöljáró emberei, aki a vesztemre esküdött, mert irigyelte a Courtils-okat. Az elöljáró emberei ölték meg az anyámat a szemem láttára, aztán letartóztattak, és börtönbe vetettek…

– És elítélték!

– Renaud de Courtils-t ítélték el, én pedig Renaud de Courtenay vagyok, készen fegyverrel a kézben megvédeni az igazam bárkivel szemben, aki ezt kétségbe meri 7 Ekkoriban La Rochelle volt a templomosok fő kikötője az Atlanti-óceánon, innen indultak útnak a hajók, melyek állítólag jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Mexikót.

vonni…

– Szép, szép! Csakhogy ha jól tudom, nem lovag.

– Becsületes ember vagyok, és a lovagság szellemében neveltek. Jogom van megvédeni magam azzal szemben, aki megtámad, és legfőképpen azzal szemben, aki ilyen aljas bűnnel vádol. És…

– Ezt még bizonyítani kell. Addig is érje be annyival, hogy felel a kérdésekre, melyeket feltesznek magának.

– Nos, kérdezzen!

– Válogassa meg a szavait, kérem! Nem érdeke szemtelennek mutatkozni és felbőszíteni. Nem világos az ügye. Vésse eszébe, hogy a szemünkben csak egy elítélt, aki megszökött, és akit újra elfogtak… Tehát tagadja, hogy elkövette volna a kettős gyilkosságot a… nevelőszülei ellen?

– Határozottan. Olin úr, ismétlem, betegségben halt meg, melyet a Szentföldön kapott el, s mely régóta gyötörte. Ami pedig a gyengéd és jóságos Alais asszonyt illeti, Istenre esküszöm, hogy ártatlan vagyok a gyűlöletes bűntettben: nem én, s nem egy szolgálatomban álló valaki ölte meg. Láttam meghalni, az egyik pribék csapása alatt, akit ez az ember küldött hozzánk, Châteaurenard királyi elöljárója…

– Nem egész Châteaurenard-é. A város másik fele néhai Robert de Courtenay, Franciaország főpohárnoka birtoka volt, aki öt évvel ezelőtt halt meg, és a fia, Pierre úr, annak révén, hogy nemrégiben feleségül vette Perenelle de Joignyt, a kezében egyesítette az egész várost és Châteaurenard földjeit. Jerome Camard többé nem a király elöljárója tehát, hiszen a kölcsönt, melyet Joigny gróf, Nivernais udvarnagya vett fel, mielőtt keresztes hadjáratra indult, visszafizették a királyi kincstárnak. Tehát Pierre de Courtenay emel vádat maga ellen.

– Ellenem, akit nem is ismer? Mit vétettem neki?

– Neki semmit, de a király elöljárója ítélte el, akinek ő hűbérese! Ami engem illet, csak jóságból tudatom magával mindezt. Megtehettük volna, hogy egyszerűen végrehajtjuk az ítéletet, és minden további formaság nélkül felkötjük!