Juliette Benzoni - Az átok

– Nem hiszem, hogy a király helyeselte volna. A király, akivel találkoztam, és aki hallotta a történetem…

– Igaz… Blanka királyné is hallotta. Az a helyzet hogy nem sikerült meggyőznie.

Annál is inkább, mert a nemes Courtenay-k kedvesek a szívének kikezdhetetlen hűségükkel, melyet mindig is tanúsítottak a korona iránt. Leginkább a nagy veszedelmei* idején…

– És mielőtt zarándoklatra indult volna, ő fogatott le! – suttogta Renaud, aki kezdte megérteni és felfogni, milyen reménytelen a védekezése ilyen erős ellenféllel szemben.

Azt hitte, magában beszél, a bíró mégis meghallotta:

– Pontosan – mondta. – Megértheti, nincs ínyére, hogy ezt a nagy nevet egy bűnöző viselje.

– Nem vagyok bűnöző! – kiáltotta Renaud magánkívül. – Nem öltem meg senkit!

– Jól van! Ebben az esetben nincs más megoldás… A bíró felemelte a kezét, és az őrmesterek ismét megragadták a fiatalembert: az alacsony ajtóhoz vezették, mely a terem végében nyílt, és levitték a mögötte húzódó lépcsőn. Miután néhány fokot ereszkedtek egy boltív alatt, mely olyan sötét volt, hogy fáklyák égtek benne, Renaud-t belökték egy baljóslatú helyiségbe, egy pinceféleségbe, ahol a fényt mindössze egy apró hasadék és a falba mélyesztett parázsló tűztér szolgáltatta, melynek rácsai közt különféle eszközöket tartottak a parázsba: hosszú vasbotokat, csipeszeket és harapófogókat, melyektől a fogolynak a haja is égnek állt. Megértette, hogy meg fogják kínozni.

Megvolt itt hozzá minden szükséges felszerelés. Iszonyodó tekintete a kemencén kívül egy nagy, szögekkel kivert kereket látott, egy kőpadot, melyen pántokkal felszerelt, keskeny bőrmatrac feküdt, alvadt vér fekete foltjait és égésnyomokat mutatva, különféle eszközöket, melyek rendeltetését nem ismerte, köztük egy tölcsért és vödröket, egy durva fából készült ágyféleséget, melynek csigára tekert kötelek alkották a fej- és lábrészét. Erre a félelmetes ágyra fektették Renaud-t, miután megfosztották ruháitól. Bokáját az alsó csigához kötözték, karjait pedig, melyeket egy maszkot és vörös ruhát viselő férfi, akit eddig észre sem vett, durván felrántott, a felsőhöz. Az írnok elhelyezkedett egy tintatartó mellett, miközben a bíró, az aljas elöljáró, aki szemmel láthatólag boldog pillanatot élt meg, és két másik személyiség, köztük egy szerzetes, helyet foglaltak a fekhely körül. A hóhér a fogoly fejéhez állt, az egyik segédje a lábához. Elsőként a bíró szólalt meg:

– Kínvallatásnak vetjük alá a királyság törvényei értelmében. Kész elismerni a bűnösségét?

– Soha! Soha nem ismerem el a bűnösségem az aljasságban, mellyel vádol!

Ekkor a szerzetes hajolt hozzá. Világos tonzúrája alatt Renaud hangsúlyos rajzolatú, aszketikus arcot látott, s a mélyen ülő szempárban szánalom tükröződött:

– Fiam – mondta –, mielőtt a fájdalom átjárná a testét, és helyrehozhatatlan károkat okozna, kérem szabadítsa meg lelkét a bűn terhétől. Isten annál könyörületesebb lesz magához, minél őszintébb…

Jeges izzadság csorgott a fiú hátán és homlokán. Tudta, hogy hatalmas bátorságra lesz szüksége, de a gondolat, hogy bűnösnek vallja magát szerettei meggyilkolásában, még elviselhetetlenebb volt.

– Ártatlan vagyok, atyám! Isten előtt, aki hall engem, esküszöm…

A mondat vége fájdalmas ordításba fulladt. A bíró intésére a két kínzó megtekerte a csigát, és a szerencsétlen fiú úgy érezte, kiszakítják a tagjait. Égető könnyek homályosították el a látását, és csorogtak, végig az arcán, de olyan erős volt a fájdalom, hogy nem is érezte. A bíró ismét hozzá hajolt:

– Vallja be, fiam! Túl fiatal még ahhoz, ami magára vár. Szabadítsa ki magát, és gyors halála lesz…

– Azt mondják… a király… igazságos és könyörületes… Miért akarja, hogy bevalljam… amit nem követtem el?… Aaaa!

Másodszor is megtekerték a csigákat, és Renaud testének egyetlen apró porcikája sem maradt, melyet ne járt volna át az éles fájdalom… Azután egy harmadik tekerés…

– A király az igazságot akarja! Vallja be!

– Ha… jobban szereti a hazugságot… mint az igazságot… ám legyen…

Egy kéz zárta le a száját, és szenvedése mélyéről arra gondolt, ha ez a kéz meg akarja fojtani, hatalmas szolgálatot tesz, de csak egy pillanatig érintette. A megkínzott fiú lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni a bátorságát a következő húzáshoz.

Mely azonban nem érte utol. Renaud nem látta a szerzetes határozott, tiltó intését. Azt sem látta, hogy a bíró meghajol. Csak annyit hallott:

– Mára elég lesz. Hadd gondolkozzon az éjszaka. Holnap folytatjuk. Talán egy más módszerrel…

Eloldozták, de amikor fel akarták állítani, képtelen volt megtartani magát.

– Vigyék vissza a börtönébe! – adta ki az utasítást a bíró.

Eközben a hóhér kezei végigtapogatták sajgó vállát, bokáját és térdét:

– Erős – állapította meg. – Ha észhez tér, a saját lábán mehet a vesztőhelyre…

Renaud azonban nem hallotta. Elvesztette az eszméletét.

A cellájában tért magához, s minden ízülete fájt, de ahogy tapogatózva megállapíthatta, egyetlen csontja sem törött el. A szerencséje biztosan nem tart majd sokáig, hisz másnap ismét megkínozzák. Borzalmas éjszaka következett: Renaud képtelen volt elaludni a kenőcs ellenére, mellyel a foglár – a fiút meglepte együttérzése, hiszen el sem tudta képzelni, ki fizetett volna érte – bekente a vállát, a térdét és a bokáját. A gondolatai nem hagyták aludni, és – valljuk be – a félelem attól, ami rá várt.

A bíró más módszert említett, és lelki szemei előtt felidézve a kemencét és az irtózatos eszközöket, melyek benne izzottak, szinte pánikba esett. Elég erős lesz, hogy továbbra is megtagadja a vallomást, melyet várnak tőle? Hazugság lenne, de legalább megszabadítaná a szenvedéstől. A legrosszabb talán a reménytelenség és az értetlenség volt: vajon miért fordult hirtelen ennyire rosszra a sorsa? Tudta, hogy Camard gyűlöli, mert meg akarja tartani az ellopott javakat, de az ismeretlen Courtenay miért lett az ellensége? Mert nem tetszett az előkelő úrnak, hogy egy hozzá hasonló jelentéktelen személlyel ossza meg a nevét? Vagy azért, mert az anyakirályné első pillanattól kezdve gyűlölte? Természetesen ő tört a vesztére, de miért?

Mivel nem tudott aludni, úgy imádkozott, mint még soha, erőért könyörgött, hogy ne engedjen a fájdalomnak, és főként ne tagadja meg önmagát, ő, csak arra vágyott, hogy a legjobbak nyomába lép a lovagi páncél alatt, ő, akinek a legnagyobbak voltak példaképei. Talán mindenki másnál erősebben a fiatal király, akit a lepra élve emésztett el, de nem sikerült legyőznie. A fiatal királyt, akiről most már tudta; hogy a rokona, a szorongás, a sötétség éjszakáján hívta segítségül, mintha védőszentje lenne, és mert bár az egyház nem övezte glóriával, tudta, hogy a sírján csoda történt.

– Balduin felség – könyörgött –, hallgasson meg engem, ön, aki egy napon meghallgatta Thibaut de Courtenay-t, akinek vére folyik az ereimben. Álljon mellettem a szenvedés órájában, hogy az utolsó pillanatban legalább méltón viselkedhessek, hisz nem adatik meg, hogy álljam az eskümet, és megkeressem az Igazi Keresztet, hogy átadjam a királynak, aki eltaszít! Sosem fogom megismerni az Isten dicsőségére kivont kardokon megcsillanó nap ragyogását. Sosem fogom meglátni a földet, ahol születtem, s melyről annyit álmodtam. Nyomorúságosan fogok meghalni, tönkretett testtel, bitófára lógatva, mint egy tyúktolvaj. Segítsen, hogy legalább az enyéimnek ne kelljen szégyenkezniük, amikor bemutatnak nekik Isten királyságában!

Lassanként imája monológba folyt át, melyet időnként félbeszakított, mintha csak párbeszédet folytatna, melyben a másik is elmondja a véleményét. Lázas volt, és úgy érezte, suttogást hall, melynek jelentését azonban nem értette… de végül a reggel közeledtével sikerült elaludnia.

Rövid, de áldásos álom volt, melyből a retesz kattanása, kulcs csörgése és a katonák hangja rántotta ki, akik érte jöttek. Megértette, hogy eljött a rettegett óra, de sikerült eltitkolnia félelmét. Felállt, de minden lépés iszonyatos fájdalmat okozott, és két őrmester a hóna alá nyúlt, hogy támogassa… A hóhér szentélyébe vezették. Ahelyett, hogy a deszkára fektették volna, a bőrmatracra lökték… nagyon közel a kemencéhez, melynek pokoli torkából izzó hőség áradt.

A bíró nem volt ott. Csak az írnok állt a helyén. Vártak. Renaud-nak hevesen dobogott a szíve a mellkasában, lüktetett a halántéka és az erek a nyakán. Most a legrosszabbal kell szembenéznie: a tűzkínzással!

Amikor nyílt az ajtó, összerezzent, és tekintete rémülettel telt meg: a bíró lépett be az előző napi szerzetes társaságában. Ez utóbbi szólalt meg:

– Igaza volt, bíró úr. Már itt van. Miért ez a felesleges kegyetlenség?

– Nem azt mondtam tegnap, hogy ma folytatjuk a kínvallatást? Az embereim csak a parancsomat követték.

– Nekem más parancsaim vannak, és maga is tudja. Mondja meg az embereinek, hogy hozzák, és kövessenek.

Engedelmeskedtek neki. A szerzetes hatalma megkérdőjelezhetetlennek látszott.

Pedig csak egyszerű Domonkos rendi volt, ahogy azt fehér csuhája, bőröve és ujjatlan, csuklyás kámzsája mutatta. Szemmel látható tiszteletet ébresztett a bíróban, aki, talán úgy érezve, hogy ettől csorbát szenvedhet méltósága a fogoly szemében, magyarázkodni kezdett:

– Adjon hálát Istennek a szerencséjéért! Geoffroy de Beaulieu testvér, aki Lajos királyunk gyóntatója, kegyeskedik figyelmet szentelni a maga nyomorúságos személyének. Azért még ne képzelje, hogy mostantól egyenes az útja a büntetlenség felé!

– Ha igazi igazságszolgáltatásban lesz részem, hálát adok az Úrnak. Ha más kínzás vár rám, nem.

– Mindketten túl sokat beszélnek – szakította félbe a szerzetes szárazon.

Az őrök ismét Renaud hóna alá nyúltak, hogy segítsék útját a szerzetes nyomában, aki velük többé nem is törődve nagy léptekkel, hangosan imádkozva megindult. A Saint-Leufroy utca felé hagyták el a Châtelet-t, és megindultak a folyó mentén. Renaud meglepetten tapasztalta, hogy valamivel kevésbé fájdalmas a járás. Igaz, két őre erősen tartotta. Mégis amikor meglátta, hogy a palota megerősített bejáratához közelednek, összerezzent. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Marguerite királyné megpillanthatja egy ablakból, hiába vigasztalta magát azzal, hogy nyomorúságos állapota felismerhetetlenné teszi:

– Kérem, szeretnék megpróbálni egyedül járni.

Az egyik férfi azonnal elengedte, a másik azonban habozott. Tekintetében együttérzés csillogott.

– Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Szeretném megpróbálni – suttogta a fiatalember, bár belesápadt a fájdalomba, ahogy az első őr elengedte.

A második támasza fokozatosan engedte el, és nem is egészen. Sajgó ízületei szinte felsikoltottak, miközben verejték patakzott a homlokán, de felemelte a fejét, és tett egy lépést, majd még egyet. Az emberek miatt, akik sugdosva figyelték – szokás szerint most is sokan voltak a nagy udvarban –, minden erejét összeszedve igyekezett tartani magát, de nagyon nehéz volt, és a kocsifeljáróhoz érve megrogyott a térde. El is esett volna, ha jószívű őre nem kapja el. Ugyanabban a pillanatban a másik oldalról is erős karok támasztották meg.

– A mennyek minden szentjére, mi történt magával, Renaud úr?! Micsoda állapotban van!

Pierre de Montreuil jött ki a királytól. Egy percig sem habozott felismerni a szerencsétlent, sem segítségére sietni. Renaud-nak nem maradt ideje válaszra, Geoffroy atya, aki végre észrevett valamit, megtette helyette:

– Ezt az embert a nevelőszülei meggyilkolásával vádolják, a király azonban hajlandó meghallgatni!

– Nos, akkor együtt megyünk be hozzá! Ismerem ezt a fiatalembert, és mivel azzal hízelgek magamnak, hogy első ránézésre meg tudok ítélni minden embert, sosem hinném el, hogy képes ilyen aljasságra. Mit tettek vele, hogy ilyen rossz állapotban van? Megkínozták?

– Természetesen: nem volt hajlandó bevallani! Egyébként még mindig tagad…

Pierre mester tekintete minden szónál jobban elárulta, hogy szívesen megnézné, mit tenne a szerzetes hasonló körülmények között, azonban min össze azt morogta:

– Kérdezzük meg királyi felségünk véleményét! Óvatosan a nyakába fonta Renaud karját, és átfogta a derekát, szinte felemelte a földről, s úgy szelte át vele a palotát a kert felé. Aznap reggel Lajos a szép napsütésben a nagy lugasban helyezkedett el mely bájos szögletét képezte otthonának. Egy egyszerű zsámolyon ült, s két tanácsadója állt melléttel A ruházata is ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyet akkor viselt, amikor az építkezést látogatta, azzal a különbséggel, hogy ruhája és zubbonya finom kéli vászonból készült, s egyetlen dísze a csat volt, mely a nyakánál összefogta. A füle vonala alatt egyenesre vágott szőke haján a fehér pávakalapot három liliommal díszített aranykarika váltotta fel. A jobb oldalán álló tanácsosával beszélgetett, amikor magára vonta figyelmét a fogoly érkezése, akit az építész támogatott. Pierre mester tőle megszokott nyíltságával meg sem várta, hogy az uralkodó megszólaljon: