Juliette Benzoni - Az átok

– Felséges királyom – jelentette ki –, látja, milyen állapotban van ez a nemrég még erős és vitéz fiatalember?

– Igencsak felmérgelte magát, Pierre mester – mosolyodott el halványan a király. –

Ismeri tán ezt az apródot, hogy a védelmére kel?

– Nem védelmezem, felség, hanem segítek neki. Felséged tudja, hogy képtelen vagyok tétlenül nézni mások szenvedését, és Montreuilbe menet mindig elkerülöm a Grève teret, amikor kivégzést tartanak. Még rosszabb a helyzet, ha barátról van szó.

– Ez az ember a barátja?

– Természetesen, felség! Napok óta eljön megnézni, hogyan épül felséged kápolnája. Minden érdekli, ami az építéssel, a kövek művészetével összefügg! A rokonom, Jean de Chelles is tanúsíthatja. Ha nem lenne nemes, szívesen megtanítanám a szakmára.

– Talán neki is lett volna kedve hozzá, de a dolgok jelen állása szerint vagy tisztázódik minden gyanú alól, és nemes apród marad, vagy meghal. Ültesse le ide erre a szőnyegre!

– Felség – tiltakozott az egyik tanácsos. – Nem illendő magatartás ez a számára az uralkodója előtt!

Renaud eközben kiszabadította magát az építész támogatásából, és a ruhájába kapaszkodva sikerült térdre ereszkednie.

– Felséges királyom – szólalt meg lehajtva a fejét –, mindig az ártatlanságomat hangoztattam, de sosem hallgattak meg, és nem fárasztom felségedet azzal, hogy tovább ismételgetem. Alázatosan kérem Isten ítéletét!

Lajos szép, békés arca szigorúra váltott: – Úgy értsem, nem bízik a király ítéletében, akit Isten szentelt fel?

Renaud tudva, hogy már nincs mit veszítenie, merész lépésre szánta el magát, mely könnyen a fejébe kerülhetett:

– A király tévedhet, ha azok, akiktől az ismereteit szerzi, csak a maguk igazát tárják elé. Isten mindent lát. Isten sosem téved…

– Meglehetősen szemtelen, ám jogos észrevétel, és a király, aki Isten hű szolgája, nem cáfolhatja meg, no de furcsa kérés ez, amikor alig áll a lábán. Hogyan tudna küzdeni?

– Ha Isten mellettem áll, erőt ad majd…

Eközben a nemesek köréből, akik a kertben sétálgattak, s a fogoly érkezésére félkörben a király köri gyűltek, valaki előlépett:

– Küzdeni? Ki ellen? Ellenem nem! Egy Courtenay nem harcol egy kétes származású kalandorral, aki még csak nem is lovag!

– Jól van, rokon! – kiáltotta Lajos. – Ne legyen ily tüzes egy olyan harcban, melyet senki sem kér magától: annál is kevésbé, mert túlságosan könnyű dolga lenne a meggyötört ellenféllel szemben…

– Ezt ne vegye figyelembe, felség! – kérte Renaud. – Felséged tudja, hogy Isten segítségével egy haldokló is harcolhat. Én pedig még nem haldoklom…

– Az Úr nem mindig fegyvercsörgésben nyilvánítja ki az akaratát – szólalt meg ismét Courtenay. – Az egyház tagjainak, a nőknek és a kisembereknek ott az istenítélet.

Vízben vagy tűzben. Ez illik a csalóhoz. Miért nem azt követeli? Ha Isten vele van, a folyó nem fojtja meg, az izzó vas nem égeti meg!

– Nos, akkor azt követelem! – kiáltotta Renaud mindenre készen, hogy végre véget vethessen a megalázó helyzetnek.

– Nyugalom! – parancsolta a király, akinek arca dühtől vöröslött. – Nem szeretem az istenítéletet… sem azt, ha az értelmezésével irányítani próbálják Isten kezét!

– Pedig muszáj, felséges férjem, döntést hoznia! Sőt, kettőt is: ez a szerencsétlen vagy Courtenay, vagy nem az. Vagy gyilkos, vagy egy mohó elöljáró áldozata… ahogyan az előfordul néha!

Elragadóan susogó, halványsárga, aranypaszománnyal díszített ruhájában Marguerite királyné jött le a kertbe, nyomában a fontoskodó arcot vágó Sancie de Signes-nyel.

– Ön itt, kedvesem? – jegyezte meg Lajos nem titkolva nemtetszését. – Pedig tudja, hogy nem szeretem, ha jelen van, amikor ítélkezem.

– Azért vagyok itt, mert úgy érzem, kissé elhamarkodott az ítélete, drága felségem, és úgy gondolom, kötelességem, hogy segítséget nyújtsak, bármennyire kis segítség legyen is, ha lehetőségem van rá. És – tette hozzá kis, szemtelen nevetéssel – én is királyné vagyok, és mivel jó édesanyánk távolléte lehetőséget nyújt, hogy helyettesítsem… szerény képességeim mértékében…

Istenem, milyen elragadó volt! Renaud nyomoráról megfeledkezve megtelt rajongással. Ha hamarosan meg kell halnia, legalább viszontláthatta! És megint a védelmére kelt! A férje kevésbé elragadtatottnak tűnt:

– Ezek szerint úgy gondolja, világosságot tud teremteni ebben az ügyben?

– Legalább egy pontban, felség. Itt van Jean de Milly testvér, akit jól ismer, hisz a Templom kincstárnoka, s egyben az öné is. Jean d'Aubon testvér távollétében elhozta a dokumentumot, mely legalább a fiú születését igazolja.

Renaud határozottan úgy érezte, angyal testesült meg a királynéban, és az ég nyílt meg felette, ahogy megpillantotta a templomost, akivel találkozott, amikor megfordultak a párizsi rendházban. A férfi egy tekercset tartott a kezében, melyet azonnal felismert. Átnyújtotta a királynak, aki figyelmesen elolvasta majd megkérdezte:

– Franciaország nagymestere tudott erről a… gyónásról?

– Adam Pellicorne testvér kezéből vette át, aki a rend egyik bölcse és nagy tisztelettel övezett tagja volt. Adam testvér állításai kétségbevonhatatlanok! Mivel tudta, hogy a védencére nehézségek várnak útja során, a fiatalemberrel egyetértésben a rend levéltárában helyezte el, hogy biztonságban tudja, hisz ennek a szerencsétlennek semmi mása nincs a világon. Ha hihetek az itt látottaknak, hamar szüksége lett a segítségre…

– Nem mondom, hogy nem, de szeretném tudni, honnan szerzett tudomást róla.

– A királynétól, akinek egyik fegyvernöke értesített!

– És ön, madame? Önt ki értesítette?

– Coucy asszony társalkodónője. Egy bizonyos Flore d'Ercri. Mielőtt elhagyta volna Párizst Couca felé, írt nekem egy levelet, hogy tudassa, mi lett az apróddal, akinek védelmére keltem… Blanka királynéval szemben…

Marguerite hangja egyértelműen jelezte, hogy a szemében a letartóztatás csakis az anyakirálynéi rosszakaratának eredménye lehetett. Lajos a szemöldökét ráncolta:

– Miért merészelt írni önnek az a lány, amikor ez a feladat inkább az úrnőjére hárult volna?

– Ó, ezt is elmagyarázta: pontosan tudja, hogy Philippa asszonytól a világon senki sem várhat segítséget. Őt csak saját maga érdekli. És attól a pillanattól kezdve, hogy az apródja nem tetszett az egyetlen személynek, aki némi barátságot mutatott iránta, remek alkalmat láthatott a helyzetben, hogy megszabaduljon tőle. Annál is inkább, mert nem tud vigasztalódni előző apródja elvesztése felett, akit nemrég gyilkoltak meg a palotából hazatértében. Nem hiszem, felséges férjem, hogy szemrehányással kellene illetnie, amiért meghallgattam az egyik alattvalója kérését – zárta le szavait a királyné bájos mosollyal.

– Valóban nem, kedvesem, sőt köszönöm a segítségét. Jean testvér – tette hozzá a király visszaadva a tekercset –, örülök, hogy elhozta ezt. A tartalma kétségbevonhatatlan, és kijelentjük, hogy ezt a fiatalembert el kell ismerni, mint a nemes Courtenay család szíriai ágának tagját… vagyis…

– Vagyis – avatkozott közbe merészen Pierre herceg – attól még, hogy a fiú nem vádolható apagyilkossággal, ugyanúgy gyilkos marad, és én, a nemes ház feje határozottan tiltakozom, hogy az illusztris nevet a hóhér zsákmányául dobják. Más szóval, felség, megtagadom ettől a Renaud-tól, hogy ugyanazt a nevet viselje, mint én!

– A gyilkosság nem bizonyított, rokon. Geoffroy testvér, az itt jelen lévő

gyóntatom, akit Blanka királyné, nemes édesanyám nagy becsben tart, személyesen követte a kihallgatást. A kínzás ellenére a vádlott továbbra is ártatlanságát hirdette.

Ezért kívánta Geoffroy testvér, hogy meghallgassuk.

– Mit állt ki? A nyújtópadot? Néhány tekerést? Rendesen dolgoztassa meg a hóhéraival, felség, és meglátja, be fogja vallani.

A fiatal királyné felháborodott kiáltása elveszett egy új szereplő kitörő

nevetésében, aki belépett a lugas árnyai alá, s akit minden jelenlévő mély meghajlással köszöntött, amint elült a váratlan felbukkanása keltette meglepetés. A férfi gúnyos, kicsit orrhangú, elnyújtott hangsúlyú, de nem kellemetlen hangja hallatszott:

– Magát mindenesetre a legkevésbé sem kellene megkínozni ahhoz, Pierre rokon, hogy bevallja, hogy átkozott hazudozó… és csaló! Mióta lett maga a család feje?

IX. Lajos sietve felállt, és szemmel látható örömmel megölelte az érkezőt:

– Isten hozta, testvérem! Annál is inkább, mert mivel nem kaptunk híreket maga felől, azt hittük, még mindig Konstantinápolyban van. Mi szél hozta?

– Ugyanaz, mely évek óta mindig, felséges fivérem!! Az utakat járom katonák és arany után. Az adott pillanatban azonban mondjuk inkább, hogy az igazság szele hozott, mert remélem, hogy sikerül kimentenem egy áldozatot a ragadozó karmai közül. Megtudhatom, szép rokon, mit vétett magának ez a szerencsétlen? Elvett volna magától némi földet?

Renaud már felismerte a furcsa személyiséget, akivel Albert mester háza előtt találkozott, és aki császárnak mondta magát. Szemmel láthatólag igazat mondott, és mivel úgy tűnt, ellenszenvet táplál a jelen lévő Courtenay ellen, aki Renaud ellensége lett, nagyon örült a felbukkanásának. A nevezett ellenség eközben zavaros magyarázkodásba fogott, melynek II. Konstantinápolyi Balduin hamar véget vetett:

– Tudom, hogy nagyon ért a harácsoláshoz, hisz egykor meg akarta szerezni namuri márkiságomat, mert azt remélte, hogy sosem lát viszont, de a helyzet az, hogy isten tudja, miért, olyan ügyben foglalt állást, melyhez semmi köze… hacsak nem az, hogy a feleségének akarja juttatni a szerencsétlen Courtils-ok birtokát. Felséges fivérem

– tette hozzá ismét a királyhoz fordulva –, talán kínvallatásnak kellene alávetnie…

– Engem? – fuldoklóit a másik.

– Ugyan! Azt az elöljárót, akiből kíméletlenség szaga árad, ahogy az előfordul a hozzá hasonlókkal, ha a bukszájuk megtöméséről van szó.

– Talán jó a tanácsa. Mit gondol, Geoffroy testvér?

– Igaz, hogy ez a Jerome Camard megveszekedetten a vádlott vesztét akarja…

– Mit mondtam! Hozzáteszem, hogy Courtenay-ből jövök, ahol egy több éve függőben levő ügyet kellett elintéznem, és furcsa szóbeszéd járja a környéken erről a Jerome Camard-ról! Ha megenged egy tanácsot, felség, adja vissza Madame de Coucynak az apródját, és ne folytassa tovább ezt az eljárást. A koronámra le merném fogadni, hogy ártatlan…

– Nem sokat kockáztat, hisz nem sokat ér a koronája, felséges rokon – nevetett keserűen Courtenay. – Honnan tudja egyébként, hogy ez a nyomorult Madame de Coucyhoz tartozik?

– Onnan, hogy találkoztam velük nem sokkal ezelőtt, amikor Namurből jövet átutaztam Párizson ősi földem felé. Elégedett?

A másik folytatni akarta a vitát, de a király szárazon közbelépett:

– Nyugalom, rokon! A mi dolgunk ennek az ügynek a rendezése, és kérjük, ne avatkozzon bele többé. A fiú valóban Philippa asszonyhoz tartozik, de ő megtagadta tőle a támogatását, ahogy azt megtudtuk…

– Felség, kegyelem! Könyörögve kérem felségedet, hogy engedje, Isten döntse el a kérdést! Adjanak fegyvert a kezembe, hogy szembenézhessek az elöljáróval, vagy dobjanak a folyóba8! Túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ilyen rangos személyiségek vitázzanak rajtam. Ha Isten megkönyörül rajtam, meghalok, ez minden!

8 Az istenítélet vízi változatának lényege az volt. hogy a vádlottat szorosan megkötözve egy folyóba dobták. Ha lebegett a víz felszínén, elismerték az ártatlanságát, ami ritkán fordult elő. A tűzpróbában az érintettnek izzó vasat kellett a markában elvinnie bizonyos távolságra anélkül, hogy a parázs nyomot hagyott volna a tenyerén.

De hiszek a könyörületében és az ártatlanságomban!

– Miért ne? – kiáltotta Courtenay. – Az istenítélet igen jó dolog, de a víz helyett inkább a tüzet választanám!

– Micsoda kegyetlen szörnyeteg maga, Courtenay úr! – sikoltott fel Marguerite királyné. – Ne egyezzen bele, felség! A fogoly így is nagyon elgyötört, úgy látom…

– Ilyen kevésre becsülné Isten hatalmát, madame? – vetette a szemére Lajos. –

Tudja meg, érvényre juttathatja az igazságát akkor is, ha a próbának alávetett már haldoklik.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem, ezt ön is tudja, felséges uram, de a szánalmát kérem…

A szó szinte arcul ütötte Renaud-t:

– Nem a király szánalmának, hanem igazságszolgáltatásának szeretném az életemet köszönni! Ugyanakkor – tette hozzá lágyabban – köszönöm a királynénak mindazt, amit tett. Ha életben maradok, örökre a szolgálója leszek…

– Én nem így gondolom! – szakította félbe a császár. – Az utolsó Szentföldön született Courtenay szerintem olyan ritkaság, melyet meg kell őrizni. Ráadásul tetszik a bátorsága. Adja nekem, felséges fivérem! Magammal viszem, és kezeskedem érte!