Incének is szembe kellett néznie a természetétől fogva szakadár és a megengedhetőnél galádabb császárral. Ez alkalommal a Róma közeli, de II. Frigyes bekebelezte Viterbo városa volt az ok, ahol Capocci bíboros és a város püspökének emberei ölre mentek a császári kormányzó képviselőivel. Ez elegendő volt ahhoz, hogy darabokra hulljanak a törékeny megállapodások. Az egyik ellenfél a pápától kért segítséget, a másik a császártól, és mivel mindketten feleltek a hívásra, hamarosan tűzbe és vérbe borult a város… A legrosszabbra lehetett számítani.

Balduin visszatértekor Róma mégis viszonylagos nyugalmat élvezett: a hét dombon épült pápai városban általában mozgalmasabbak voltak az éjszakák mint a nappalok. A császárok Rómájának maradványain felépült tornyok és erődítmények körül, melyeket a szinte mindig ellenségeskedő nemesi családok emeltettek részben védelmükre, részben a többiek bosszantására, gyakrabban töltötte be az utcákat fegyvercsörgés hangja, mint énekszó. A Frangipanik Orsinik, Colonnák, Massimik, Anabaldik és még néhány család osztozott a dombokon, miközben a nép a Tiberis környékén zsúfolódott: a bal parton, a Mars mezőn, ahol a mészégető kemencék az antik márványokat – legalábbis azokat, melyeken nem emelkedtek nemesi tornyok – új építőanyaggá alakították, és a jobb parton, a Trasteverén, ahol a folyami tevékenységek és a zsidó kereskedők kaptak helyet. Mindezt a Hadrianus-mauzóleum elítélő szeme figyelte, melyből az Angyalvár született, a félelmetes erődítmény, az Aelius híd és a kis, félig romos Szenti Péter-bazilika mellett.

A pápa birtoka a Caelius domb volt, a IV. század óta itt kaptak helyet a pápai lakosztályok és az adminisztráció. A Lateran palota ekkoriban épületek zavaros halmaza volt, melyeket egy oszlopcsarnok kötött össze, a „Lateran folyosó”. Több ebédlő volt, köztük a legcsodálatosabb III. Leó tricliniuma, ahol pazar lakomákat rendeztek. Itt volt a Zsinatterem is, melyet gyönyörű mozaikok díszítettek, közepén pedig kék-arany szökőkút állt. Tartoztak hozzá kápolnák is, köztük a Sancta sanctorum az énekiskolákkal, egy szeminárium a fiatal papoknak, egy fenyőkkel beültetett kert, és természetesen minden kiszolgáló létesítmény, melyre a pápai palotának és lakóinak szüksége lehetett. Olyan hatalmas palota volt, hogy a szomszédja, a Laterani Szent János-bazilika, „a Város és a Világ összes templomának anyja” pompája ellenére is csak melléképületnek hatott. Az együttes fenséges elszigeteltségben állt, hisz a néhai IX.

Gergely pápa a környéken lebontatta a nemesi tornyokat, melyeket túl közelinek talált.

A fenséggel, szépséggel és nagysággal teli hely, melyről az első benyomásnak derűsnek kellett volna lennie, egyáltalán nem ilyen hangulatot árasztott. Ahelyett, hogy termei és kertjei a bíborosok szertartásos, a papok alázatosan kimért és a szolgálók szinte légiesen sikló lépteit visszhangozták volna diszkréten az egyházi énekek aláfestésével, óriási gong csengéseként fegyvercsörgés, lódobogás, katonák menetelése és erőteljes hangon elkiáltott parancsszavak töltötték be Róma meleg és nyirkos levegőjét. Még szerencse, hogy a harangok hallgattak, hisz csak vészharangként zúgva járultak volna hozzá az apokaliptikus tablóhoz.

A megérkezők magán-dolgozószobájában találták a pápát, mely sokkal inkább egy hadseregparancsnok főhadiszállására, mint Szent Péter utódának elmélkedőhelyére hasonlított. Azt leszámítva, hogy bár páncélok, sisakok és más fém fejfedők népesítették be, tökéletes rend és csend uralkodott, melyben egyedül IV. Ince száraz, precíz hangja hallatszott.

Bár nem rendelkezett hirtelen haragú elődje megtermett alkatával, az egykori Sinibaldo Fieschi bíboros ugyanolyan tiszteletet parancsoló volt. Az ötven felé járó genovai férfi hideg, számító intelligenciával bírt, tevékeny személyisége kizárólag a realitások felé fordult, óvatosan visszafogott és rugalmas volt aminek köszönhetően lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználhatta a megszerzett előnyöket. Egykor II. Frigyes barátja volt, aki azt remélte, hogy a megválasztását támogatva végre valóra válthatja álmát, és egy mindenben neki engedelmeskedő pápára találhat! Amint azonban a bíboros elfoglalta Szent Péter trónusát, a legádázabb ellenfele lett, hisz csakis az egyház érdekeit tartotta szem előtt, és habozás nélküli feláldozta személyes rokonszenvét.

A konstantinápolyi császár belépte – akit egy ajtónálló jelentett be – félbeszakította a megbeszélést, mely valójában haditanács volt: a bíborosi köpenyek több sodronyinget, mint selyemreverendát takartak. A pápa elfoglalta a megemelt széket, mely minden fogadóteremben ott állt, míg a többi jelenlévő elhelyezkedett körülötte.

Egységük nagy hatást tett, különösen a fiatal fegyvernökre. Az, hogy a pápa közelébe kerülhet, több volt, mint amit Renaud valaha is remélt, és őszinte alázattal ereszkedett térdre, míg Balduin megcsókolta az Ince jobb kezét díszítő nagy zafírt.

– Felséges uralkodó, fiunk Jézus Krisztusban, máris visszatért? – szólalt meg a pápa hideg mosollyal. – Honnan érkezett?

– Franciaországból, szentatyám, ahol rövid kihallgatáson fogadott Lajos király…

– És milyen hangulatban találta irányunkban?

– A lehető legjobban. Lajos az anyaszentegyház engedelmes fia kíván lenni, és őszintén örül szentatyám megválasztásának…

– Ebben nem kételkedünk, no de Frigyes császár?

– Erről a témáról nem sok szó esett. A király elégedett volt a megállapodással, melyet tavasszal kötött a pápa és a császár.

– Az a megállapodás hamar széthullott Viterbó-ban, melyet Frigyes ádáz katonái ostromolnak egy hónapja. Nem tudta? – tette hozzá Ince vendége meglepett arcát látva. – Hogyan kelt át azon a vidéken?

– Genovában hajóra szálltunk Civita Vecchiáig, szentatyám. Nyugodt volt az út…

A pápa fekete szeme megtelt iróniával:

– Szerencsés volt… és persze óvatos: szárazföldi úton talán nem ért volna ide élve.

Annak a szörnyetegnek a zsoldosai, akik inkább szicíliaiak, mint németek, inkább muzulmánok, mint keresztények, lemészárolták volna, bármennyire császár is. Az Alpoktól Viterbóig és Nápolytól Szirakuzáig övék az ország, és más vágyuk sincs, mint hogy megfojtsanak! Visszatérve Lajos királyra, megkapta a remélt segítséget emberben és aranyban?

Balduin sóhaja minden szónál többet elárult. Bánatosan hozzátette, hogy kapott egy kevés aranyat, hogy hazatérhessen. Nem mert Ince pápára nézni, de látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul az elefántcsont karfán.

– Nyomorúságos adomány, amikor magának hadsereg kellene! Hogy lehet, hogy a francia király nem méri fel, mennyire fontos az ön… sovány birodalma, ha újabb keresztes hadjáratra kerül sor? Ő a nyugati világ leggazdagabb embere!

– Nem vagyok benne biztos – szólalt meg félénken Balduin –, hogy pillanatnyilag napirenden lenne a keresztes hadjárat…

– Amikor elindult tőle, talán még nem volt, de lehet, hogy azóta meggondolta magát. Tovább ott kellett volna maradnia.

– Miért?

– Mert Jeruzsálem ismét elérhetetlen a zarándokok számára.

– Felbomlott volna a muzulmánokkal kötött megállapodás?

– Nem, még rosszabb a helyzet: egy Közép-Ázsiából érkezett invázió árasztotta el a Szentföldet néhány héttel ezelőtt. Khorezme, Kipcsak és Perzsia hitetlenjei, akiket tizenöt évvel ezelőtt űztek el Dzsingisz kán mongol hordái, csapatokba gyűltek, és rárontottak Szíriára és Palesztinára. Gyújtogatnak, ölnek, fosztogatnak útjuk mentén…

– No de a szentföldiek testvéreik Mohamedben!

– Nem érdekli őket. Új földeket, új királyságot, új hatalmat akarnak. Látja, nagy szükség lenne egy keresztes hadjáratra! Én pedig a német „szultánnal” csatározva el sem mehetek, hogy fegyverbe szólítsam a nyugati királyokat, akiknek saját kis ügyeik fontosabbak Krisztus királyságánál. Ó, én fel tudnám rázni őket! De itt kell maradnom, hogy megvédjem az egyházi államokat a méltatlan fiúval szemben! Nem a maga hibája, fiam – tette hozzá lágyabban Balduin rémült arcát látva. – Hosszú utat tett meg, és biztosan fáradt. Pihenjen meg a lakosztályában. Majd később találkozunk.

Hosszú keze áldásra emelkedett, és a látogatók visszavonultak. Aznap éjjel Konstantinápoly császára a skót duda hangjába fojtotta gondjait. Renaud keresztes hadjáratról álmodott. A pápa kiejtette a varázslatos szót, megtoldva a határtalan veszedelemmel, mely a Szent Sírt fenyegeti: a távoli földekről érkező barbárok még képesek és lerombolják! Franciaország királya nem maradhat érzéketlen a csapással szemben: össze fogja gyűjteni a seregeit, és megindul Jeruzsálem felé. Az útja Konstantinápolyon át vezet majd. Renaud pedig tudta, hogy ekkor nincs az az erő, mely visszatarthatná, hogy álnéven beleolvadjon a fegyveresek tömegébe, és velük tartson az egykori frank királyság felé, hogy Tibériástól nem messze megkeresse az Igazi Keresztet, melyet Thibaut rejtett el a Hattin-szarvnál elszenvedett katasztrófa előestéjén. Megkéri majd Balduint, hogy engedje el, hisz a császárnak biztosan túl sok tennivalója lesz otthon ahhoz, hogy csatlakozzon a keresztesekhez. Ráadásul, ha Lajos ilyen hosszú időre elhagyja Franciaországot, a felesége is elkíséri, ahogy az természetes.

A gondolatra mélységes öröm töltötte el Renaud-t: viszontláthatja Marguerite-et! A palotakert egyik fenyője alá húzódva, távol Vörös Angus nosztalgikus zenéjétől, a fiatalember élete egyik legszebb éjszakáját töltötte el…

Másnap reggel rossz hírek érkeztek a pápához, majd szabályosan katasztrofálisakra váltottak.

Azzal kezdődött, hogy lóhalálában megérkezett Szent Miklós bíboros, akit Ince küldött Viterbóba, hogy közvetítsen a lázadó város és a császáriak között. Az egyház hercegei máskor nem vágtattak így, a bíboros mondanivalója azonban nagyon komoly volt. II. Frigyes csapatai három hónapja ostromolták a várost, mely börtönbe vetette a kormányzóját és a garnizonját. Eredménytelenül: az élelemmel jól ellátott és erős falak védelmezte Viterbo szinte a végtelenségig ellenállhatott. A hír azonban, hogy a császár személyesen is megérkezett, arra indította a pápát, hogy békére törekedjen. A városba küldött Szent Miklós bíborosnak sikerült egyezséget kötnie: feloldják az ostromot, és a város visszakapja szabadságjogait. Cserébe az ott maradt császárpártiak és a garnizon szabadon távozhat, magával viheti javait, és csatlakozhat az ostromlókhoz, akik már nem maradhatnak sokáig. Különben mindannyiukat kivégzik.

Egy Frigyes-vérmérsékletű férfival szemben a fenyegetésnek nem sok súlya lett volna, legalábbis normális időkben, hisz néhány száz ember nem számított neki.

Csakhogy – ezt Ince a kémeitől tudta – a császár nem maradhatott tovább: lázadás tört ki Frankfurtban, és rendet kellett teremtenie. Úgy gondolva, hogy előbb vagy utóbb úgyis visszatér, és megfizettet Viterbóval, Frigyes elfogadta a bíboros javaslatát, aláírt egy fegyverszünet-féleséget, és megindult észak felé.

Ekkor, amikor éppen minden rendbe jönni látszott, következett be a tragédia: amikor a foglyok és a gibellinek10 áthaladtak a városon, hogy csatlakozzanak a császáriakhoz, a viterbóiak rájuk rontottak, és az utolsó szálig lemészárolták őket…

azután felgyújtották a házaikat.

– Nemcsak Viterbo negyedét semmisítették meg a lángok, de az egész környék lángol, és a tűz könnyen átterjedhet az egész északi vidékre – magyarázta a bíboros. –

A guelfek és a gibellinek újult erővel hadakoznak, és azt beszélik, a császár erőltetett menetben siet visszafelé…

10 A pápaság és a császárság közötti végeérhetetlen vitában a pápa híveit guelfeknek, a császár híveit gibellineknek nevezték.


Balduin császár a meditáció csendjébe burkolózott, és most az egyszer a palota izgágái is hajlandók voltak nyugodtan viselkedni.

– Gondolja, hogy a császár idáig is eljöhet? – kérdezte Renaud Guillain d'Aulnay barátjától.

– Hogy megostromolja Rómát? Azt hiszem, mindig is ez volt a leghőbb vágya, és attól tartok, most semmi sem állítja meg. Annál is kevésbé, mert keserű csalódás érte: azt hitte, engedelmes bábot választatott a pápai trónra, és egy második IX. Gergelyt teremtett, csak kevésbé elhamarkodottan és sokkal intelligensebben. Meggyőződésem, hogy nem áll meg Viterbónál, és nemsokára a város előtt látjuk a fekete sasos lobogókat.

– Szép és erős, jól védelmezett város, gondolom.

– Rosszul gondolja, barátom. Itt is vannak gibellinek, köztük a legfélelmetesebb, Gaetano Orsini…

– A pápa ellen merészelne lázadni?

– Bármire képes lenne. Fékezhetetlen dúvad. És ő Róma szenátora. Akarja, hogy jellemezzem? IX. Gergely halála után ő szervezte meg a konklávét, hogy megválasszák az utódát. Bezárta a bíborosokat a Septisoniumba, a Septimus Severus palota romjai közt megmaradt terembe, és cellákba a Palatínus dombon. Hozzáteszem, erővel vitte oda őket, és igazi kínszenvedésben volt részük a nyári hőségben a rovaroktól és patkányoktól hemzsegő helyiségekben. Katonák őrizték és sértegették őket, akiket felettük szállásoltak el, és a latrinájukból rájuk csöpögött a szenny a repedezett mennyezeten át. Ráadásul enni sem kaptak. Tízből – ahányan maradtak, miután Frigyes megtámadtatta a Franciaországból érkezők hajóit, s hárman meg is haltak – az egyiküket, az angol bíboros Robert of Somercote-ot haldokolva vitték át a holtaknak fenntartott kis cellába, ahol a zsoldosok hashajtót adtak neki, majd kitették a tetőre, hogy egész Róma láthassa a hatását…