Az anyakirálynéi hiába járőrözött a folyosókon, kutatta át a bokrokat, és rontott be egyre gyakrabban váratlanul egyikük, vagy másikuk szobájába, semmit sem talált: a királyi lakosztályokat őrző ajtónállók utasítást kaptak, hogy erőteljesen kopogjanak, amikor egy ügyes arab jelzőrendszer tudatja velük Blanka közeledtét. A lépcsőre menekült szerelmesek azonnal szétváltak, és visszafutottak szobáikba.

Nem volt túl kényelmes a kőlépcső. Hideg volt és nyirkos, és pókhálók váltották fel a párnákat és kárpitokat, melyeket egykor Lajos helyezett el, hisz már nem használták… A király most már teljhatalommal bírt, hiába ült ott a tanácsban az édesanyja, és Marguerite terhességek sorát hordta ki. A fiatal királynő azonban továbbra is gyengéden gondolt a biztonságos rejtekhelyre, ahol oly édes órákat élt meg.

Amikor Pontoise-ban voltak, Sancie, a titok egyetlen tudója szívesen menekült ide, amikor túlságosan nyomasztónak érezte a kastély levegőjét. Álmodozott, miközben belélegezte a gyengéd szerelem illatát, melyet, attól tartott, sosem ismer meg személyesen, hisz csúnya volt, és tudta is magáról…


Természetesen előkelő származása, hozománya s a királyné keresztlányaként megszerzett kiváltságai miatt egyszer férjhez fogják adni, de egyelőre még nem tartott a rá váró katasztrófától. Amíg Marguerite Lajos felesége, Sancie tudta, hogy védelmet élvez, de mi lesz, ha az özvegyeként a gyász fehér fátylába burkolózva apácának áll? A négy gyermek közül, akiket Lajosnak szült, egyedül a hároméves kis Isabelle maradt életben, és a másfél éves, törékeny egészségű Lajos herceg, valamint a méhében megfogant új élet reménye.

– Ha a király meghal, megint az öreglány lesz az úr – gondolta dühösen. – Elküldi Marguerite-et valamelyik kolostorba, miután megszüli a gyermekét, akit az öregasszony azonnal magához ragad majd, hogy a maga elvei szerint nevelje, s az anyának nem engedi, hogy foglalkozzon vele. Marguerite pedig belehal a bánatba…

A saját sorsával nem is törődött, annyira aggasztotta szeretett királynéja helyzete.

Az átkozott imáknál is jobban eszébe idézte, hogy odafönt a király haldoklik hamuágyán, melyre kérte, hogy a véget várva fektessék!

A véget, melyet Sancie nem volt biztos benne, hogy őszinte szívvel siratna, hiába tudta, hogy Lajos jó – sőt talán nagy – király volt, de rá nem hatott a szinte angyali báj, mely előtt annyian meghajoltak. Haragudott Lajosra mindazért, amit Marguerite az anyja miatt elszenvedett. Továbbra is hagyta, hogy irányítsa, mindig, mindenhol őt állította az első helyi re, a dinasztia fenntartásának egyszerű szerepéri visszaszorítva a fiatal királynét, holott őt illette volna meg az elsőség. A nagy hatalmú provence-i Signel báró lánya Lajosra hárította át Blanka iránti elleni szenvének egy részét…

Az anyakirályné miatt menekült a lépcsőre. Impulzív természetű, de inkább békeszerető volt, és tudta, hogy szinte lehetetlenség lenne tovább türtőztetnie magát, ha a királyi szobában marad még néhány pillanatig. Természetesen Blanka uralkodott ott is, az őszinte – fájdalom szigorú szobraként, de kordában tartotta ezt a kínt, miközben Marguerite, akit kimerített a terhessége első időszakát kísérő állandó: émelygés, elhagyta magát, rázta a zokogás, és kétrét görnyedt a párnákon, melyeken az ágy lábánál térdelt. Ez a kevéssé királyi magatartás természetesen nem volt ínyére az anyakirálynénak. Komoran azt tanácsolta a menyének, hogy menjen vissza a szobáját ba, szedje össze magát, és pihenjen.

– Ide hozzák a szent ereklyéket – közölte –, és nem illendő ilyen állapotban fogadni őket. Menjen a szobájába!

Marguerite gyóntatója, a jóságos Guillaume de Saint-Pathus türelemre és elnézésre kérte az anyakirálynét a nagy fájdalomra való tekintettel. Azt a választ kapta, hogy a király még él, és nem illendő az említett fájdalom.

– Talán én sírok?

A kanonok és az egyik udvarhölgye, Eudeline de Montfort támogatásával Marguerite a lakosztályába vonult Sancie-val a nyomában, akinek nem volt bátorsága visszamenni a máris halottas szobának tekintett helyre, ahol a gyertyák lángja próbálta felvenni a harcot a hideg ellen, és ahol az ima mormolása és a betegség beszennyezte lepedők szaga elviselhetetlenné tette a levegőt. A lépcsőre menekült, hisz azt nem engedték, hogy fiatal királynéja mellett maradjon…

Azonban nem maradhatott ott örökké. Különben sem hallotta már az imákat.

Több száz torokból felszálló Veni Creator indult a kastély ostromára, s elérte menedékét is. Sancie úgy gondolta, az ének bizonyára az anyakirályné által bejelentett ereklyéket kíséri, ezért fogta a gyertyáját, és visszament a keresztanyjához, akinek lakosztályába rejtekajtó vezetett. Látta, hogy Marguerite alszik, bizonyára kimerítette a fáradtság és a könnyek. Egy pillanatra habozott, hogy mitévő legyen, de mivel közeledett a zsoltár moraja, kiment a szobából. A menet betöltötte a széles kő

csigalépcsőt, melyet fáklyák és nagy gyertyák világítottak meg. Sancie letérdelt a küszöbön, összekulcsolta a kezét, és lehajtotta a fejét, míg elvonultak előtte az arany ereklyetartók, melyek a töviskoronát, a szent lándzsa vasát és a kereszt szögeit őrizték, majd kicsire összehúzva magát beállt a menet végére. Olyan sokan voltak most az ágy körül, hogy jelenléte észrevétlen maradt.

Ott voltak a király öccsei. Először is a legközelebbi, legjobban szeretett öccse, a két évvel fiatalabb Robert, Artois grófja, aki ugyanolyan szőke és ugyanolyan magas volt, mint a király, de testesebb, s általában buzgott benne az életkedv, a vidámság és a hevesség. Mellette a felesége, Mahaut de Brabant, akit hét évvel azelőtt vett el: szép, termékeny ölű fiatal nő, méltó társa a kedélyes óriásnak. Azután következett Alphonse, Poitiers grófja, aki három évvel ezelőtt Toulouse grófja is lett, miután feleségül vette a fiatal örökös hercegnőt, Jeanne-t, aki szintén itt volt. Ez a páros egészen más volt!

Alphonse barna volt, mint az édesanyja és kasztíliai nagyapja, aki után nevét kapta, s huszonnégy évesen diszkrét és hű férfi hírében állt, aki azonban jámborságát kissé túlságosan a királyéhoz igazította. Hideg és hallgatag, fukar természetével kötelességeit pontosan teljesítő, ám ítéleteiben nagyon szigorú földesúr volt. Kissé fennhéjázó, barna, alacsony felesége annyira büszke volt származására, hogy egy percre sem hagyta, hogy bárki megfeledkezzen róla. Házasságuk zárta le a kegyetlen keresztes hadjáratot az albigensek ellen, hisz Jeanne volt a béke záloga. A harmadik fivér – ha nem számítjuk azokat, akik nem maradtak életben – tizenhét éves fiú volt, Charles, Anjou és Maine grófja, aki még nem házasodott meg. Ő a család fekete báránya: ravasz, kegyetlen, viperanyelvét ügyesen használó fiatalember. Bármennyire fiatal volt is, remekül értett a hízelgéshez, és az édesanyja igencsak elnéző volt legkisebb fiával szemben. Végül Blanka árnyékában ott állt az egyetlen húg, a húszéves Isabelle, aki Istennek kötelezte el magát. A hölgyek lakosztályaiban ő és kedvenc udvarhölgye, Agnès d'Harcourt igyekeztek úgy élni, mint a kolostorban, melyet alapítanak majd13.

A szerzetesi ruhában, melybe öltöztették, a király a hamu közepén haldoklott, mely helyenként beszennyezte a fehér takarót, mellyel derékig betakarták a lábát. Úgy festett, akár egy halott, és ha gyenge lélegzetére nem emelkedett volna mellkasa, azt hihették volna, máris eltávozott, hisz elveszítette eszméletét. Lehunyt szemű arca hihetetlenül lesoványodott.

13 Ez lesz a Longchamp apátság, melyet a király épít a húgának. Agnès lesz az apátnő, és Isabelle itt ölti fel az apácafátylat.


Az anya félrehúzódott, hogy utat engedjen Párizs érseke, Guillaume d'Auvergne aranyköpenyének és az ereklyetartónak, melyet az ágy lábához állítottak.

A tömjénfüstben hosszan imádkoztak, hogy az úr még ne szólítsa magához a haldokló lelkét, majd a püspök kinyitotta a tartót, elővette a három ereklyét, hogy egymás után Lajos szívéhez, majd színét vesztett ajkához emelje őket.

Ebben a pillanatban Sancie érezte, hogy egy kéz érinti a vállát: szinte kísértetszerű

volt az alak a hosszú, szürke fátyolban, mely fejét, nyakát és vállát takarta, ám aranykarika övezte a fejét, olyan, mint amilyet az anyakirályné viselt. Szálfaegyenesen állt, és kisírt szeme száraz volt.

– Gyerünk! – szorította meg sokatmondóan keresztlánya vállát.

Mindketten előreléptek a hangjára hirtelen megnyíló folyosón. Pillantásra sem méltatták Blanka villámokat szóró szemét, letérdeltek az ereklyetartó mellett, és imádkozni kezdtek.

A szertartás végeztével a két királyné meghajolt a püspök előtt, és egymás oldalán kísérték ki. Túlságosan fennkölt volt a pillanat ahhoz, hogy Blanka ellenszegüljön Marguerite határozottan kinyilvánított akaratának. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a fiatalasszony ahelyett, hogy visszatért volna a lakosztályába, leült a férje ágya mellé, s tekintetével szinti provokálta, hogy zavarja el.

Hosszú virrasztás következett, melyben egymással szemközt ültek, ki-ki saját szolgálóival a háta mögött. Marguerite határozottan megtagadta, hogy ismét visszavonuljon:

– Ha ma éjjel meg kell halnia, mellette akarok lenni…

Az imák elhallgattak, és átadták helyüket a néma könyörgésnek, melyet Sancie oly nagyra értékelt, a hangulat azonban feszült és nyomasztó maradt. A még mindig eszméletlen haldokló mozdulatlan volt, szemel és szája csukva. Ugyanakkor úgy tűnt, még az eddigieknél is sápadtabb. Még inkább elmélyültek, ráncokba húzódtak vonásai… Hirtelen d'Amboise asszony, aki a legközelebb állt az anyakirálynéhoz, felzokogott.

– Madame!… Azt hiszem, szeretett urunk eltávozott…

Valóban úgy tűnt, meghalt, s miközben a két királyné egyazon mozdulattal hullott térdre, Agnès kegyeletteljesen a mozdulatlan arcra akarta borítani a fehér lepedőt.

Ebben a pillanatban a király kinyitotta a szemét. Tisztán, éberen csillogott a tekintete.

A hölgy felsikoltott, mire az összes gyászba görnyedt jelenlévő felkapta a fejét.

Lajos felsőhajtott, összehúzta, majd kinyújtóztatta karját és lábát. Végigfuttatta tekintetét a fölé hajoló arcokon:

– Isten kegyelméből a felkelő nap megtalált az egek magasából, és visszaszólított a holtak közül – suttogta olyan mély hangon, mely mintha a síron túlról érkezett volna.

Talán így is volt…

Az ágy két oldalán felemelkedő két női arcon örömkönnyek záporoztak a ragyogó tekintetekből. Az egyikük azt mondta:


– Édes uram!

A másikuk:

– Szeretett fiam!

A két kiáltás azonban nem versengett többé. Éppen ellenkezőleg, egy szólamra csengett. A váratlan, nem remélt feltámadás öröme – egy időre – félresöpörte az idősebb asszony keserű féltékenységét és a fiatalabb lázadó haragját.

Szép téli nap volt, mely elűzte az éjszakát. Miközben orvosok és papok sürgölődtek a „feltámadott” körül, a királyi család a kápolnába vonult a hajnali misére, hogy hálát adjon Isten határtalan kegyelméért. Azután a hölgyek a lakosztályukba húzódtak pihenni egy keveset.

Marguerite olyan fáradt volt, hogy egyetlen szó nélkül, lehunyt szemmel hagyta, hogy hölgyei levetkőztessék és lefektessék, az ágyba érve azonban oldalára fordult, felhúzta a lábát, kezét védőn összekulcsolta a születendő gyermek körül, aki most mozdult meg először, és ismét eleredtek a könnyei. Megkönnyebbülésében sírt, kiöntötte aggodalomtól túlcsordult szívét, melyet csodálatos új remény töltött be. Isten visszaadta imádott férjét, és ez volt a lényeg, még ha továbbra is osztoznia kell rajta zsarnoki és mindenütt jelen lévő anyósával. Csak az számított, hogy él! Lassanként sikerült jótékony álomba merülnie.

Sancie nem aludt. Élénk mozdulattal elküldte Adéle-t, az öreg szobalányt, és egy darabig csak ült a Marguerite ágyához vezető lépcsőfokon, majd amikor hallotta, hogy egyenletesre vált a légzése, felállt, fölé hajolt, hogy meggyőződjön róla, valóban alszik, és lábujjhegyen visszament a titkos lépcsőre, ez alkalommal azonban felment a tetejéig, és óvatosan kinyitotta az ajtót, melyet egy falikárpit rejtett, ahogyan Marguerite szobájában is. A szövet eltakarta kis nyíláson át semmit sem látott, de mindent hallott. Nem puszta kíváncsiság vezérelte – bár ez volt kedvenc bűne! –, valami erősebb hajtotta. Az imént, mialatt a királyné ágyánál várakozott, támadt az a meggyőződése, hogy valami történik odafent, és neki érdemes megtudnia azt a valamit…

Geoffroy testvér hangjára ismerve majdnem visszahúzódott, hisz halálos bűn kihallgatni más gyónását… bár el sem tudta képzelni, miféle bűnnek terhelhette volna meg a király a lelkét kómája mélyén. A gyóntató szavai sem erre utaltak. Éppen ellenkezőleg:

– Nagy és szép gondolata támadt, fiam, melyet egyedül Isten sugallhatott…