Máris előrelépett, hogy megragadja zsákmányát, aki szinte kővé dermedt a pillantása alatt, amikor Adam testvér hangja megállította.

– Nem tanították meg köszönni? – dörögte. – Vagy talán elfelejtette, ki maga?

Camard-t arculcsapásként érték a szavai. Ügyetlenül engedelmeskedett, de gondosan kihangsúlyozta királyi elöljárói címét…

– Elöljáró Châteaurenard-ban, de ott sem mindenhol! Vagyis semmi keresnivalója itt, hisz a körzetén kívül vagyunk: a Templomos Szent Tamás parancsnokság a Joigny grófság része. A gróf pedig Châteaurenard társura.

– A királyt képviselem, és a király mindenhol otthon van.

– Itt nem! A mi jó parancsnokságaink, ahogy mondani merészelte, a szentföldi nagymester és őszentsége a pápa alá tartoznak. Mit akar?

– Tudnia kell, parancsnok úr, mert rögtön elém állította azt, akiért jöttem –

sziszegte az elöljáró, aki a rá szegeződő harminc szempár ellenére visszanyerte magabiztosságát.

– Nem állítunk maga elé senkit! Éppen ellenkezőleg, magyarázatot követelünk. Mit keres itt?

– Ezt az embert, aki néhány nappal ezelőtt megszökött a bitófáról, melyet a bűntettével érdemelt ki: meglopott engem, és megölte az anyját!

– Igazán? Hajlandó lenne legalább a nevét megmondani? Ujjal mutogatni az első

útjába kerülőre, azt állítva, hogy őt keresi, túlságosan könnyű feladat.


– Ezen ne múljon!… Adja át az igazságszolgáltatásomnak nevezett Renaud de Courtils-t, kérem…

Adam testvér ősz szakállát mosoly ragyogta be, felfedve még mindig erős fogait.

– Látja, milyen könnyű tévedni? Ez a fiatalember nem Olin de Courtils fia.

– Ugyan! Az álöltözetében is megismerem, és végül is, ha Courtils asszony más fiát szülte meg a férjének…

A Renaud-hoz legközelebb álló két lovagnak minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a fiút, aki üvöltve Jerome Camard-ra akarta vetni magát:

– Kutya fattya! Hazudsz! Alais asszony tiszta volt és szent…

Adam testvér felállt a helyéről, és nyugtatólag a fiú vállára tette a kezét:

– Nyugalom, fiam! Maga pedig Jerome Camard, fogja vissza a viperanyelvét, és tudja meg, milyen nagyot téved: Renaud de Courtenay áll maga előtt, az egykori edesszai és turbesseli grófok leszármazottja, a nemesi család sarja, melyről maga is tudja, hogy francia királyi vérből ered…

– Igazán? Honnan veszi?

– Az iratból, melyet levéltárunkban őrzünk: tanúk előtt írta alá Thibaut de Courtenay, aki nemrég tért meg teremtőjéhez, és a Templom lovagja volt. Elismeri, hogy ő a fiatalember apja.

– És az anyja?

– Túlságosan rangos hölgy ahhoz, hogy megemlítsük a nevét.

– Vagyis fattyú! – recsegte Camard.

– Egyedül az apai vér számít, és ha elismerik, nem igazán fattyú. Csak az öröklés jogát veszíti el. Még valamit?

– Igen. Egy gyilkos akkor is gyilkos, és…

– A maga helyében én ezt nem kiáltanám ki olyan hangosan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy maga a gyilkos, maga követte el a bűntettet, egy másikkal súlyosbítva, hisz egy ártatlant akar büntetni érte, hogy „a király nevében” magának kaparintsa meg a Courtils család javait.

– Maga mondta: a király nevében! És ez mindent megváltoztat! Ezért követelem, hogy adja ki nekem ezt az embert!

– Nem, mégpedig három okból: ez a ház menedék, ahová magának sosem lett volna szabad belépnie. Azután Renaud de Courtils-t keresi, aki nem létezik. Továbbá –

feltételezve, hogy mégis létezik – soha nem ölt meg senkit. Végezetül azt javaslom, terjessze a király elé Párizsban ezt az ügyet, melyet annyira a szívén visel, és megígérem, meghajtunk a jó és igaz igazságszolgáltatás előtt. Hisz magunk fogjuk a palotába kísérni.

Helyeslő moraj futott végig a fehér köpenyek kettős során. Jerome Camard talán fenyegetést érzett a közakarat egyszerű, békés megnyilvánulásában? Mindenesetre sarkon fordult, és megindult az ajtó felé. A küszöbön mégis visszafordult:

– Nem lesz mindig minden a maguk akarata szerint, szép templomos urak! Ami pedig őt illeti, egy nap megfizettetek vele a bűntettéért!


– Igazán? Ebben az esetben úgy gondolom, mindenképpen elmegyünk a királyhoz

– jegyezte meg Adam testvér, és sértő iróniával hozzátette. – A Châteaurenard-iak érdekében éppen ideje, hogy felséges urunk megtudja, milyen remekül képviseli az elöljárója!

Camard távozása után a lovagok csendben elhagyták a káptalantermet, és a refektóriumba vonultak. Adam testvér maradt utolsónak. Magával vitte az összezavarodott Renaud-t, aki szerette volna megérteni, mi történik vele, ám amikor kinyitotta a száját, a parancsnok nem engedte megszólalni:

– Később! Most vacsorázunk, hisz máris késésben vagyunk, és az étkezések alatt nem beszélünk. Azután imát éneklünk a kápolnában.

Renaud kénytelen volt beérni ennyivel, de miközben jó étvággyal befalta a kiadós káposztás bárányragut, melyet felszolgáltak, megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, és egy szót sem hallott az ájtatos felolvasásból, melyet egy testvér végzett egy kis pulpituson állva. Megállapíthatta, hogy a hallgatás szabálya nem vonatkozik a parancsnokra, aki szinte az egész étkezés alatt halkan értekezett a káptalannal. Róla lehetett szó, hiszen mindketten gyakran pillantottak felé. Azután szép rendben a kápolnába vonultak. A zsoltárok és a Nunc ditnittis éneke alatt Renaud azonban képtelen volt odafigyelni, gondolatait betöltötte az imént hallott különös hír.

Megszokta az imákat – Courtils-ék nagyon ájtatosak voltak –, és most gépiesen mozgott az ajka. Egyedül a templomosok komoly hangján szárnyaló Simeon éneke törte át kissé elmélkedését. Amikor azonban csatlakozni akart hozzá, a torkából felszálló vékony hang olyan nevetségesnek tűnt számára, hogy inkább elhallgatott.

Képtelen lesz úgy elaludni, hogy ne tudja meg, miféle csoda folytán lett hirtelen a nagyapja fia… És egy templomos, akinek tilos hazudnia, miért jelentett ki ekkora valótlanságot?

Adam testvér, aki őt figyelte, sejtette, mi zajlik a tizennyolc éves fejben. Meghagyta a lovagjainak, hogy nélküle teljesítsék az esti istállószemlét, és maga vezette be Renaud-t a herbáriummal szomszédos, üres kis cellába.

– Itt fog aludni – mutatott a keskeny fekhelyre. – Előbb azonban beszélgetünk egy keveset. Nagyon figyelmetlen volt a kápolnában, és azt hiszem, tudom, mi gyötri.

– Az az… irat, ami állítólag a birtokában van…

– Állítólag? Tartsa féken a nyelvét, fiam! Nem állítólag! A birtokomban van az irat, melyet Thibaut úr írt és pecsételt le, itt, ezen a helyen. Egy templomos nem hazudik!

– Ő mégis megtette! Méghozzá írásban! Nem a fia vagyok, hanem…

– Igaz, megtette. Tette súlyának teljes tudatában – az akkori káptalan egyébként feloldozta a bűn alól! –, és kizárólag a maga érdekében. El tudja képzelni, milyen jövő

várna magára, ha kitudódna, hogy egy antiochiai hercegnő és egy szaracén gyermeke?

Thibaut megtette, amit kellett, hogy a törékeny ágacskát, amelyet maga képvisel, odakösse a Courtenay hercegek erős fájához. Azt akarta, hogy az ő nevét viselje, én pedig egyetértettem vele. Beéri ennyivel?

Renaud túlságosan beleszédült a hallottakba, hogy válaszoljon. Lerogyott a keskeny matracra, majd végül dadogni kezdett:

– Courtenay herceg… ez…

– Lassabban, fiam! Thibaut-nak sem volt más címe, mint egyszerű lovag. Maga is az lesz, miután lovaggá ütik. Aztán magán múlik, hogy a kardja segítségével más címeket is megszerezzen, ez azonban a jövő titka…

Renaud felállt, hogy elköszönjön a parancsnoktól, és félénken megkérdezte, hogyan látja Adam testvér ezt a jövőt.

– Gondolkozom rajta – felelte az aggastyán. – Jó éjszakát…

Az éjszaka és az elkövetkező délelőtt megerősítette Renaud-t a meggyőződésében, hogy nem vágyik a számára túlságosan behatárolt, kolostori templomos életre. Bár szülei őszinte hitben nevelték, és hozzászoktatták a vallási kötelességek pontos betartásához, mindez csak halvány mása volt a parancsnokság szigorú szabályzatának.

Hajnali négykor imára szólító harangszóra és az azt követő járkálásra ébredt.

Felmérte, hogy a testvérek a kápolnába tartanak, s úgy gondolta, neki is velük kell mennie. Sietve magára kapta a ruháját, felvette a szandálját, és álomittas szemmel csatlakozott a fehér köpenyek sorához, mely átszelte az udvart. Teljes volt a sötétség, hisz éjszakai miséről volt szó, melyet nyáron hajnali kettőkor tartanak, és a még mindig hideg idő száraz volt. A fiatalember fagyoskodó lábára gondolva hálát adott ezért.

A kápolnában a két nagy, sárga viaszgyertya alig világította meg a sűrű árnyak átjárta boltíveket, de fényében felragyogott az ezüstkereszt és a tabernákulum. Renaud az ajtónál maradt, a testvérek kettős sorának legvégén, akik a hajó két oldalán, egymással szemben sorakoztak fel, és igyekezett szerényen részt venni a szertartásban, de sosem énekelte még a hajnali misét, és kénytelen volt beérni azzal, hogy a férfiak nem mindig csengő hangját hallgatja. Az imákhoz azonban csatlakozott: tizenhárom miatyánkot mondtak el Szűz Mária tiszteletére, valamint tizenhárom másik imát az aznapi szent, Lubinus emlékére, akihez március tizennegyedik napja tartozott. Azután szigorú rendben visszatértek a sötétségbe, és csendben az istállókba vonultak, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, végül pedig visszafeküdtek. Renaud azonnal újra elaludt… de nem sok időre: két órával később ismét imára szólított a harang, a kolostor ismét a kápolnába vonult, ez alkalommal teljes mise hallgatására, melyet kötelezően hatvan miatyánk kísért: harminc az élőkért és harminc a holtakért.

Ezután a refektóriumba mentek a mindig nagyon tartalmas reggeli étkezésre, melyet állva elmondott áldás és miatyánk előzött meg. Az étkezés csendjét csak a felolvasó hangja törte meg. Ha nem jelölték volna meg a helyét a hosszú asztalnál, pontosan ott, ahol előző este ült, Renaud azt hihette volna, láthatatlanná vált, hisz úgy tűnt, senki nem látja: senki nem szólt hozzá, és az asztal végén mintha Adam testvér is elfeledkezett volna róla. Különös érzés volt: nem túl kellemes! A parancsnoknak vajon tényleg ennyi időre van szüksége, hogy eldöntse, mi legyen vele?

Csak a kompié után jött érte egy testvér, hogy az öreg templomoshoz kísérje, aki a szobájában várta. A fiatalember beleszédült kissé a rendszeres imákkal szabdalt programba, melyben a templomosok visszatértek a kápolnába, miközben művelték a földet, a szőlőt, ellátták az istállót, és jelentős mennyiségű munkát végeztek a kolostor körül. Közben pedig a számos miatyánkból merítettek erőt. Ő maga nem csinált mást, csak imádkozott, evett és énekelt a többiekkel, mégis fáradtnak érezte magát. Kissé elgyötört arckifejezése mosolyra fakasztotta Adam testvért.

– Nos? Milyennek találja a parancsnokság életét? Egy vidéki parancsnokságét, mely természetesen más, mint a nagyvárosbelieké Párizsban, Lyonban, Lille-ben, vagy éppen a keleti Házban, ahol a harcművészeteké a főszerep.

Az öregember értett a nehéz kérdések feltevéséhez, és Renaud többször is megköszörülte a torkát, mire meg tudott szólalni:

– Igencsak szigorú élet… még egy olyan fiúnak is, akinek, mint nekem, mostanra hat láb mélyen a föld alatt kellene lennie. Ha… ha választhatnék, inkább Keletre mennék.

– Ott is ugyanennyit imádkoznak, tudja?

– Bizonyára… bizonyára, és szeretek is imádkozni, de… nem a fegyverforgatás egy lovag igazi hivatása? És…

– És a mezei munka nem vonzza? Pedig muszáj elvégezni, hisz amit megeszünk, megiszunk, vagy ilyen-olyan módon elfogyasztunk, mind a földünkről ered. Így alamizsnát is oszthatunk mindennap, ahogyan azt a szabályzatunk előírja. A felesleget a Templom kincstárának javára eladjuk. Ugyan, ne vágjon ilyen képet! Nem azért vetettem alá ennek a kis próbatételnek, hogy kényszerítsem. Világi életre vágyik, és segítek ebben. Az apja – úgy értem, a jó Olin úr. – Auxerre grófjához akarta küldeni, hogy a fegyvernöki szolgálata után lovaggá üsse?

– Igen. Már félre is tette a szükséges összeget, hogy ha eljön az idő, megvásárolja nekem a páncélt, a sisakot és a felszerelést, mely, mint bizonyára tudja, nagyon drága…

Az apám már nem él, az elöljáró pedig mindent elvett. Egyszerű fegyveres lehetek csak… talán őrmester?

– Semmit sem ért az egészből, de ez természetes is, hisz egy kisvárosban nevelkedett. Ha jól szolgálja, egy magas rangú úr megteszi, amit kell, és a hercegeket leszámítva az egyik leggazdagabbhoz viszem el.

– Letett hát arról, hogy Párizsba kísér?

– Azt reméltem, hogy… a királyt szolgálhatom!

– Álmodik, fiam! Nem léphet be úgy a király szolgálatába, mint egy malomba. Az imént még azon kesergett, hogy csak őrmester lehet, most meg azt kifogásolja, hogy nem mehet a palotába? Mint kamarás? Ó! Bocsásson meg, egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy egy templomos csak kedvesen… és nyájasan fordulhat másokhoz! De úgy felbőszített – sóhajtott fel Adam hátradőlve támlás székén.