Sancie tehát nem csukta be az ajtót…

Elragadtatással töltötte el, amit hallott, és boldog mosollyal hagyta el megfigyelőposztját, melyre már nem is tért vissza. Elhallgattak a nagy imádságok, hogy megkönnyítsék a beteg pihenését. Ismét elviselhető lett a kastély légköre.

Ha csak a lelkesedésére hallgat, Sancie azonnal felébreszti Marguerite-et, hogy elmondja neki a nagy hírt, ám ha kellett, fékezni tudta magát. Beérte annyival, hogy ismét elfoglalta kedvenc helyét, karját összefonta álla alá húzott térde körül, hogy békésen kivárja úrnője ébredését, amikor mintha szétrobbant volna körülötte a szoba, ahogy berontott a legendás önuralmát elvesztett anyakirályné:

– Lányom! – kiáltott föl a felindulásban visszatérve kasztíliai kiejtéséhez. – Isten újabb borzalmas próbatételt mér ránk!

Az utolsó ítélet harsonája sem szólt volna hangosabban, és az összerezzenve felébredő Marguerite rémülten figyelte anyósát. Annyira elszorította szívét az aggodalom, hogy eszébe sem jutott, hogy felálljon, csak iszonyodó tekintettel ült az ágyon…

– Anyám! Mi történt?

– Lajos… a király… A fiam keresztes akar lenni! – rogyott le egy padra. – Ez iszonyatos! Iszonyatos – folytatta a sírás határán.

Marguerite lassan magához tért:

– Úgy érti, hogy szeretett férjem… keresztes hadjáratra akar indulni?

– Hogyan másképp érteném? Világos, nem? Maga is tudja, hogy amikor visszatért a tiszta tudata, Geoffroy testvért kérette… ezért vonultunk vissza. Azt mondta neki, hogy ha Isten teljes gyógyulással ajándékozta meg, átkel a tengeren, hogy visszaszerezze a Szent Sírt a hitetlenektől, és máris azt kérte, hogy adják oda neki a keresztet.

– Olyan messzire utazna? A mostani állapotában?

Kasztíliai Blanka nem hagyhatta ki a remek alkalmat, hogy haragra változtassa aggodalmát:

– Ne beszéljen ostobaságokat, Marguerite! Nem rögtön az ágyból kikelve száll hajóra. Egy keresztes hadjárat hosszas és alapos előkészületeket kíván, ha nem akarják eleve kudarcra ítélni, de attól még tény, ha Lajos meggyógyul… és meggyógyul, ebben biztos vagyok, talán évekre elutazik arra a szörnyű vidékre, ahol a nap ereje ölni képes, és ahol gyakran rossz a víz. A gyenge emésztése nem fogja kibírni. Sem a királysága, mely igaz, békében él, de meddig lesz így, ha a király messze jár?… Istenem! Mi lesz szegény országgal?…

Ismét hagyta, hogy a bánata – mely most őszinte volt, hisz az anya beszélt belőle –

eluralkodjon rajta, de Marguerite, aki először nem igazán tudta, mit mondjon, hirtelen meglátta Sancie vidáman ragyogó tekintetét és kissé homályos mimikáját, melyet végül sikerült megértenie. Minden megvilágosodott:

– Anyám – mondta gyengéden –, nem gondolja, hogy Isten éppen ezért a szépséges tervért engedte meg, hogy szeretett férjem köztünk maradjon? Nagy szomorúság, ami a Jeruzsálemi Királysággal történt, és mindig a franciák siettek elsőként a segítségére*

Fülöp Ágost, Isten fogadja be lelkét, felszabadította Akrát…

– De megértette, hogy a királyságnak szüksége van a jelenlétére, és sietve visszatért. Talán meg is bánta, hogy elment.

– Amennyire tudom, nem olyan ember volt. Éretten végiggondolta a tetteit. A keresztes hadjárata lehetővé tette számára, hogy hosszú időre megszabaduljon Angliai Richard királytól.

– Igaz, de most más a helyzet. III. Henriknek, akit jól ismerhet a hírekből, melyeket a nővérétől, Eleonore-tól kap, aki a felesége, semmi kedve keresztesnek állni, nem igaz?

– Hónapok óta nem írt nekem az angol királyné – jegyezte meg könnyedén Marguerite. – Érthető, ha azt nézzük, hogy a férje nem olyan nagy király, mint az enyém. Tudta ezt már akkor is, amikor hozzáment, hisz az esküvő előtt az urunk… és ön is, madame, oly szépen megverték Taillebourg-nál Henrik királyt!

A büszke emlék megenyhítette kissé Blankát, de ez csak egy pillanatig tartott, s ismét szabadjára engedte indulatait:

– Gondolkozzon egy kicsit, lányom! Ha a király elutazik, Henrik remek alkalmat érezhet ebben arra, hogy eljöjjön és visszavegye, amit fel kellett adnia. Nem nagy uralkodó, ez igaz, de az anyja, a pokoli Isabelle, még mindig él. Tudja, hogy a vereség után, és azután, hogy megkísérelték megmérgezni a fiamat, kénytelen volt megalázkodni előttünk, és azóta is éberen őrzi gyűlöletét14.

– Most már apáca. Visszavonult Fontevrault apátságába.

– …ahol a Plantagenet királyok nyugszanak. Megtagadja a szerencsétlen Lusignant, a második férjét, és csakis arra akar emlékezni, hogy Anglia királynéja volt. Vissza akarja nyerni a rangját Akár a holtak közt is!

– Ott, ahol most van, Isten bizonyára megkönyörült bűnös lelkén. Ráadásul már öregasszony – tette hozzá Marguerite, csak későn ébredve rá ügyetlenségére.

– Csak két évvel idősebb nálam! – érkezett villámcsapásként a válasz.

– De mennyivel kevesebb bölcsesség és tapasztalat lakozik benne! Higgye el, anyám, a király pontosan tudta, amikor keresztesnek akart állni, hogy a királyságot nem éri veszteség… hisz ön itt lesz!

Az anyakirályné összeszűkülő szemmel méregette a menye finom vonású, ártatlan arcát.

– A király távollétében a régensség jog szerint a feleségét illeti!

– Mit kezdenék vele! – nyögött fel riadtan? Marguerite. – Én, aki semmit sem értek a politikából, miközben ön oly járatos benne, és oly sikeresen uralkodott szeretett férjem kiskorúsága idején? Egyébként sem értené senki, miért nem ön a régens…

Legelőször is én nem, én, akinek az a legfontosabb, hogy megadjam az örököst, akire egy nagy királyságnak szüksége van. Tudnia kell, anyám, hogy ha ilyen súlyos terhet akarnának rám róni, visszautasítanám!

– Igazán?

Marguerite kedves mozdulatot tett. Minden szívet megnyerő bájos mosolyával térdet hajtott Blanka előtt, megfogta és megcsókolta a kezét:

– Látja? Már most meghajlok ön előtt, ahogyan az első alattvalójaként illendő…

Szavai jótékony hatására Blanka arcáról eltűntek a felhők, felsegítette Marguerite-et, és homlokon csókolta:

– Tulajdonképpen jó lány maga – mondta. Azután visszatért lakosztályába, a fiatal királyné azonban még várt három-négy percet, csak azután fordult keresztlánya felé.

14 Isabelle d'Angouléme, Földnélküli János felesége. Oroszlánszívű Richard testvére miután megözvegyült, hozzáment Hugues de Lusignanhoz, La Marche grófjához, akit lázadásra bujtott fel Szent Lajos ellen.


Sancie boldogan felkiáltott:

– Éljen a magasságos Isten, madame, ön csodálatos volt. Az öregasszony milyen boldog, hogy megint uralkodhat! Mostantól nagyon kell vigyáznia magára, hogy szép gyermeket szüljön, mielőtt felkészülünk a keresztes háborúra!

– Gondolod, megengedik, hogy a férjemmel tartsak?

– Ez a legtermészetesebb dolog a világon! Egy királyné nem válik el a férjétől, amikor az szent zarándoklatra indul. Akkor sem, ha fegyverrel a kézben. Mindig is így volt.

– A királyné meggyőzheti drága férjuramat, hogy hagyjon itthon.

– A nép szereti önt. Akarata ellenére is árnyékot vethetne a régensségére. Nagyon is örülni fog, hogy megszabadul magától… de nem annyira, mint amennyire maga, hogy megszabadul tőle! A király pedig csakis az öné lesz.

– És Istené! Ne felejtse el!

Az elkövetkező napokban Lajos olyan remekül felépült, hogy a hatalom terhe mellett visszatérhetett lelkigyakorlataihoz is, melyek mindennapi élete elmaradhatatlan részét képezték. Komoly dolog volt ez, s csodálattal eltelt környezete és népe máris szentként tisztelte.

Minden reggel énekes ájtatosságot hallgatott, majd ének nélküli rekviemet és az aznapi szent énekes miséjét. Az étkezés után kis sziesztát engedélyezett magának az ágyán. Azután egyik káplánjával meghallgatta a holtak miséjét, majd este vecsernyét és kompletát. Természetesen böjtölt húsvét előtt, adventkor és az egyház előírta időszakokban, gondosan ügyelt rá, hogy rendszeresen jótékonykodjon, és ideje egy részét mindennap a nyomor enyhítésének szentelte. Mindemellett jelentős munkát végzett királysága szolgálatában, és ha páncélt kellett öltenie, ugyanolyan keményen harcolt, mint legjobb lovagjai! Ráadásul bár néha kemény ítéleteket hozott, képes volt az együttérzésre, de hajlíthatatlan maradt a becsület és az erény kérdéseiben. A hölgyek félelemmel vegyes csodálattal vették körül, tudva, hogy nem szereti a pompát

– kivéve ha királyi fensége bemutatásáról volt szó! –, és maróan gúnyosnak is mutatkozhat, amikor a túlságosan gazdag vagy illetlen díszeket ironikusan bírálja.

Gyakran tréfálkozott fiatal feleségén is, aki kedvelte a susogó selymeket, a pompás bundákat és a szép ékszereket.

– Mire jó akkor királynénak lenni – zúgolódott Sancie, amikor Marguerite-nek szemmel látható sajnálattal le kellett mondania egy-egy ékszerről, melyet magánkincstára nem tett elérhetővé számára.

Lajos mindig nagylelkű volt vele, de gyakran hangoztatta, hogy egy uralkodó pénzét inkább a szegényeknek kell adni, mint az ékszerészeknek, selyemkereskedőknek és egyéb kísértést hozóknak.

Marguerite aznap reggel is egy Vieille-Pelleterie utcai varrodába küldte, hogy közölje a kereskedővel, a királyné mégsem vásárolja meg a szép cobolybéléses bársonykabátot, melyet két nappal azelőtt mutatott meg neki. Sancie nagyon rosszkedvű volt: véleménye szerint attól, hogy valaki majdnem elveszítette a férjét, még nem kell régi ruhákba és gyászfátyolba burkolózni. Éppen ellenkezőleg, ünnepi hangulatnak kellett volna uralkodnia, de végeérhetetlenül folytak a hálaadások Istennek, és mással nem is lehetett volna jobban köszönetet mondani az Úrnak, mint bőséges adományokkal, és természetesen dicsőítő énekekkel és újabb imákkal! A kamaszlány nem értette, miért lenne összeegyeztethetetlen a körülményekkel a bársony és a coboly viselése. Különösen januárban, amikor csikorgó fagyban élnek.

Kiadósan morgolódva szürke, mókusprém béléses csuklyás köpenyében Sancie a palota kapuja felé sietett, amikor odakintről kiáltás harsant, melyet az őrök átvettek:

– Őszentsége a pápa követe!

Egy lovas vágtatott az udvarba, egy rántással lefékezte a lovát, és a hosszú lovaglásban elmerevedett izmok darabos mozdulatával leugrott nyergéből. Annyira belepte a sár, hogy bő köpenyén kivehetetlen lett a pápai kereszt, arca azonban, melyet a gallér megvédelmezett, felismerhető maradt. Sancie, akivel összetalálkozott, hátrahőkölt, megfordult, és visszasietett a palotába. Futott, máris a lépcsőkön járt, hosszú ruhája azonban zavarta a mozgásban, és nem tudta felvenni a versenyt a követ gyors léptével. Amikor utolérte, a férfit már egy ajtónálló kísérte a királyi lakosztály felé, a Zöld szobába, ahol Lajos éppen reggeli miséje végére ért, és két tanácsosát, Pierre de Fontaine-t és Geoffroy de Villéle-t fogadta. Sancie felmérte, hogy nem férkőzhet oda hozzá, hisz a pápai követet azonnal bevezetik a királyhoz. Egy pillanatig habozott, majd eldöntve, hogy nem megy a szőrméshez, felkapaszkodott a széles csigalépcsőn, és visszament a királynéhoz, aki éppen egy új ruhát próbált fel Isabelle lányára a dajka, Perrine társaságában. Nem volt könnyű feladat: a kislány szórakoztatónak találta a játékot, ficánkolt, akár egy sajtkukac, és az anyai élénkség méltó örököseként egy pillanatra sem tudott nyugton maradni.

– Sose fog sikerülni! – sóhajtott Marguerite, mielőtt visszafordult volna fiatal udvarhölgyéhez, akii szélvészként rontott be. – Sancie, hogyhogy máris itt vagy? Azt hiszed, meggondoltam magam?

– Nem erről van szó! Követ jött őszentségétől, és azonnal bevezették a királyhoz…

– Tudom! Hallottam. Mi olyan meglepő ebben? Feldúltnak látszol.

– Mert, madame… mert Renaud de Courtenay az… van miért aggódnunk.

Marguerite elengedte a végre lecsendesedett Isabelle-t, és felegyenesedett:

– Úgy érted, ő a követ, aki most érkezett? Hallatlan merészség… még a szentatya zászlaja alatt is! Blanka királyné a királynál van?

– Nem tudom…

– Akkor odamegyek. Nem tudom, miért, de úgy tűnik, ez a fiatalember életcéljául tűzte ki, hogy a lehető legtöbb gondot okozza magának. Visszatérni a palotába, amikor elűzték, őrültség!

– Én is így gondolom. Menjen gyorsan, madame!

A meglepett Marguerite egy pillanatra mosolyogva mélyen Sancie szemébe nézett:

– Nocsak, úgy látom, nagyon aggaszt a fiú sorsa.

– Ugyan, felség! Mint önt, engem is azért érdekel, mert Blanka királyné, ki tudja, miért, gyűlöli és az áldozatává tette. Keresztényi kötelességünk dacolni az igazságtalansággal.

Marguerite elnevette magát:

– Fogadjunk, hogy ha az áldozat nem lenne ilyen délceg, púpos lenne és kancsal, kevésbé izgatna a sorsa!