Juliette Benzoni - Az átok

Beszéd közben egyre izgatottabb lett, és izzó tekintete nyugtalanságot keltett a gárdakapitányban. Közbe akart avatkozni:

– Felség… – kezdte.

A király egy mozdulattal elhallgattatta:

– Hagyja! Soha nem tagadtam meg a figyelmem senkitől, aki úgy gondolta, panasza van rám! Te pedig, aki nem vagy hajlandó megmondani a neved, honnan gondolod, hogy tudom, kinek okoztam ennyi bajt, ha nem árulsz el többet? Még egyszer kérdezem, ki az a nő?

Mivel az ismeretlen makacsul hallgatott, megkérte, legalább azt árulja el, hol van, hova kell elmennie hozzá. A férfi ekkor folytatta:

– A Loire partján, a királyi apátságban, ahová visszavonult, ő, aki királynő volt szépségében és koronájában egyaránt, ő, aki nem engedi többé, hogy a közelébe menjen nyomorult férje, aki elárulta, sem szerencsétlen gyermekei, akiket tőle szült!

Gyere velem Fontevrault-ba, és alázkodj meg előtte, ahogyan ő volt kénytelen előtted!

Lajos összerezzent, és hátrált egy lépést, szemöldöke szigorúan összeszaladt.

Megértette, kiről van szó:

– Arról beszélsz, aki Anglia királynéja volt, III. Henrik, a sógorom anyja, aki megfeledkezett a rangjáról és az isteni törvényekről, és megpróbált megmérgezni?

Isabelle d'Angouléme-ről, usignan grófnéról beszélsz…

– Nem, nem Lusignan! Ő csak egy tévedés! Azért vonult vissza a kolostorba, ahol a Plantagenetek nyugszanak, hogy örökre megszabaduljon tőle! Az apátságba, mely visszaadja a koronáját, és a helyet, ahol hamarosan talán mellettük pihenhet. Gyere el,j mondom! Megesküdtem az oltárra, hogy mielőtt örökre lehunyná szemét e világ szomorú fényeire, térden állva, sírva és bocsánatért esedezve fog látni téged! Gyere!

Még nem késő! Gyűjtsd egybe a lovagjaidat, és szép kísérettel siess hozzá, hogy még, nagyobb legyen a megbecsülés!

Ahogy beszélt, a király tekintetében a szánalmat fokozatosan harag váltotta fel.

– Őrült vagy! – szólalt meg gyengéden. – Ha nem az lennél, tudnád, hogy lehetetlent kérsz! Ha haldoklik…

– Nem haldoklik, de beteg, és a látogatásod lenne a legjobb orvosság. Gyere velem!

– Ő küldött?

– A szeméből olvastam ki, mert én vagyok az utolsó reménye.

– Nem. Az utolsó reménye a mindenható Isten! Egyedül ő irthatja ki a gyűlöletet a bezárt szívből, és tőle kell kérni, hogy visszaadja a lelke békéjét. Imádkozni fogok érte…

– Az imáiddal nincs mit kezdenie! Még egyszer kérdezem, eljössz?

– Nem.

Renaud, aki éberen figyelte a férfit, észrevette a kést. Ösztönös lendülettel a királyra ugrott, olyan erővel, hogy a földre lökte. A gyilkos penge a mellkasába hatolt.

Egy kiáltással a földre rogyott, s szeme lecsukódott…

A fájdalom! Az adta Renaud tudtára, hogy nem halt meg. Még így is beletelt egy kis időbe, míg elhitte… Meggyőződéses katolikusként egy percig sem kételkedett abban, hogy van élet a halál után, de úgy gondolta, hogy ha kegyelmi állapotban hal meg, homályos világba kerül – nem merészelte volna hinni, hogy a paradicsomba –, mely kellemes, friss és pihentető. Most azonban lázban égett, és minden lélegzetvétel fájt.

Biztosan ez a tisztítótűz? Ilyen gondolatok ébredtek benne, amikor eszméleténél volt, leggyakrabban azonban a láz lángoló szakadékaiba merült, melyekből különös formák emelkedtek ki. Ilyenkor kiabált, segítségül hívta a néhány szeretetteljes képet, melyet múltja nyújtott: leginkább nevelőanyját, a kedves arcú, gyengéd, kék szemű Alais-t, aki oly remekül csillapította gyermekkori bajait, kötözte be a kis sebeket, s mindig, mindig meg tudta nyugtatni! Néhány pillanatban azt hitte, visszatért Courtils-ba az almáskertbe, ahol zümmögtek a méhek, ám ahogy követni kezdte az egyiket – bár megtiltották –, az ellene fordult, és kegyetlenül megszúrta, hogy visszarepítse a pokolba, mely pontosan úgy festett, mint a Châtelet alacsony terme, benne az izzó, hegyes pontokkal teleszórt vörös katlannal.

Időnként úgy hitte, angyalt lát, és ahányszor a fehér, ragyogó alak megjelent, a kínzás abbamaradt. Sőt, úgy érezte, pihenőt kap a szenvedéstől. Mint egy friss fuvallat.

Az angyal azonban sosem mosolygott. Szigorú, nyugtalan tekintettel figyelte Renaud-t, bólintott, majd eltűnt… és nem sokkal később visszatért a fájdalom. Talán azért hagyta szenvedni a lelket, mert úgy ítélte meg, még nem érdemelte ki a bűnbocsánatot, és további kínzásra van szüksége? Borzalmas volt, hisz a fizikai fájdalomhoz az elhagyatottság szörnyű érzése társult, és a szerencsétlen egyedül találta magát a homályos árnyak között, bensőjében a tüzet szító fújtatóval, melynek hangja betöltötte fülét.

Egy este – este kellett legyen, hisz gyertya égett – Renaud úgy érezte, kiemelik a forró kútból, és kellemesebb hőmérsékletbe kerül. Eltűnt az izzó köd, és a fölé hajoló angyal egy halványszürkébe öltözött, kék fátylas nő képét öltötte. Tudta, hogy ő az angyal, mert felismerte szigorú vonásait, ez alkalommal azonban mosolygott, s ez mindent megváltoztatott. A sebesült érezte, hogy él, megszabadult démonjaitól, betegsége minden lázálmától.

– Nocsak! – szólalt meg az angyal, akinek vidám hangjában Marguerite királynééhoz hasonló kiejtés csengett. – Úgy látom, végül csak úgy döntött, hogy életben marad.

– Úgy tűnik… így döntöttek felőlem – felelte Renaud rekedten, mintha egészen mélyről szállna föl a hangja. – Szép hölgy, tényleg úgy gondolja, hogy élek? Olyan régóta nem tudom már…

– Biztosíthatom, hogy mára elmúlt a veszély, de napokon át aggódtunk az életéért.

Lassan bezárul a seb, és már nem sípol a tüdeje. Istennek legyen hála! Azért még nem gyógyult meg. Hogy érzi magát?

– Nagyon fáradt vagyok. Mintha minden erő elhagyott volna…

– Kiadós étkezésekkel és óvatos testgyakorlással visszatér majd. Egyelőre azonban sok pihenésre van szüksége.

A sebesült pillantása körbejárta a helyiséget. Szűk, cellaszerű kis szoba volt, a keskeny ágy azonban kényelmes volt, és a kis ablakban, melyen napsütés áradt be, egy cserépben bazsalikom nyújtogatta szép zöld leveleit, behozva a természet minden örömét. A csupasz falakon egy egyszerű barna fakereszt függött.

– Hol vagyok? – kérdezte Renaud.

– A palota padlásán. Felséges királyunk, akinek megmentette az életét, azt akarta, hogy nála ápolják. Engem bízott meg a feladattal. A nevem Hersende, és Provence-ból jövök, mint a fiatal királyné. A jó Raymond Bérenger, az apja, bár maga is beteg, ideküldött, amikor megtudta, hogy Lajos királyt halálos betegség fenyegeti. Tehát elhagytam Forcalquier-t, hogy a segítségére siessek, de mire megérkeztem, Isten már megtette.

– Maga… orvos? – képedt el Renaud.

– Inkább felcser… pontosabban felcsernő, hisz egyetlen iskolában sem kaptam pecsétet. Minden tudásomat az apámtól szereztem, aki a híres montpellier-i egyetemen tanult. Azt mondja, most már ugyanannyit tudok, mint ő, és nincs mit megtanítania nekem… Hadd nézzem meg a sebét!

Hersende ujjai könnyűek és ügyesek voltak. Nem okozott fájdalmat betegének, ahogy felemelte a sebet, védő kötést, egy borba áztatott tépessél kimosta, figyelmesen megvizsgálta a lassan összezáródó széleket, bekente egy kenőccsel, mely együtt főzött olívaolajból és vörösborból készült. Végül újra bekötözte a sérülést, és felsóhajtott:

– Szerencséje volt: a penge elkerülte a szívét, de a tüdejét megsértette. Gondolom, nem túl mélyen. Úgy látom, szépen gyógyul…

– Kicsit nehezen lélegzem. Elmúlik majd? Hirtelen olyan nyugtalannak tűnt, hogy Hersende rámosolygott:

– Azt akarja tudni, hogy képes lesz-e még harcolni? Kardot forgatni…

– Elmenni a keresztes háborúba! Igen, mindennél jobban vágyom erre!

– Tényleg mindennél jobban? A maga korában? Ez igen szomorú. De nyugodjon meg: bár eleinte kissé nehezen fog lélegezni, elmúlik, és annyi sebesülést beszerezhet még, amennyit csak akar!

– Hálásan köszönöm, Hersende asszony! Boldoggá tesz! S… itt lesz velem, hogy segítsen… hacsak nem megy vissza Provence-ba, most, hogy a király meggyógyult?

– Nem. Felségünk azt akarja, hogy maradjak. Először is Marguerite királyné kedvéért, aki gyermeket vár, és akit bábaként kell segítenem. A szegény királyné már elveszített két gyermeket, és most mindennek rendben kell mennie! Pihenjen! Éhes?

– Azt hiszem… igen!

– Hoznak enni. Erőre kell kapnia.

Távozni készült, kezében az elhasznált kötéssel. Renaud visszatartotta:

– Csak még egy szót, kérem. A férfi, aki meg akarta ölni a királyt… Vele mi lett?

– Kivégezték, természetesen, de ahelyett, hogy lovakkal négybe szakították volna, egyszerűen felkötötték, és előtte még csak meg sem kínozták, hisz mindent bevallott.

Így akarta jó Lajos királyunk. Most pihenjen!

Mást Renaud nem nagyon tehetett. Annál is inkább, mert nagyon fáradt volt, de örült, hogy él, ami csodálatos érzés, még akkor is, ha nehezen lélegzik, és azért is, hogy a palotában helyezték el. A palotában! Ugyanazon tető alatt, ahol Marguerite él, szeretett királynéja… Itt van valahol, valamelyik szobában a padlás alatt. Egészen közel!

Renaud álmodozni kezdett, hogy talán meglátogatja… Azonnal nyugtalankodni kezdett külseje miatt. Hogy festhet? Végighúzta kezét többnapos szakáll borította arcán: úgy érezte, minden irányban nő a szőre. A haja pedig valóságos szénaboglya! De talán a különös orvosnő lesz olyan jó, és hív hozzá egy borbélyt.

Meg is kérte rá, amikor az asszony visszatért egy flakonnal és egy kanállal, mellyel sűrű, zöldes, de kellemes, gyógynövényízű folyadékot diktált belé. A kérésre elnevette magát:

– Máris tetszeni akar? Jól van, elismerem, a hajának nagy szüksége van ollóra, de a szakállát én a maga helyében növeszteném még egy kicsit. Beesett az arca és karikás a szeme: a maga helyében nem sietnék megmutatni a világnak!

Ezt hallva Renaud nem makacskodott, beérte annyival, hogy jó étvággyal befalta a tál tartalmát, melyet egy cselédlány hozott be: sült csirke, fehér kenyér, friss sajt és egy kis kancsó bor. Úgy gondolta, bizonyára ez a legjobb módja, hogy előnyösebb megjelenésre tegyen szert…

Az étkezés végeztével hátradőlt az ágyán, hogy átadja magát az álomnak, ám ismét ruhasuhogásra nyílt az ajtó. Renaud azt hitte, Hersende tért vissza, hogy vigyázzon rá, és csukva tartotta a szemét, ám egy perc múlva érezte, hogy valaki mozdulatlanul áll az ágya mellett, és más a parfümje, mint az orvosnőé. Felemelte a szemhéját, és megremegett: Kasztíliai Blanka állt mellette. Kezét hermelinbéléses fehér köpenyének széles ujjába rejtette, és ijesztően átható pillantással figyelte őt. Renaud a legkevésbé sem vágyott a viszontlátásra, hisz előző találkozásaikról igencsak rossz emlékeket őrzött.

– Felség – dadogta. – Felség, én…

– Ne féljen! – szólalt meg az asszony tőle nem várt gyengédséggel. – Nem zaklatni jöttem, hanem hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Hersende sokáig aggódott magáért, mert a láza nem akart lemenni, de most már bizakodó… Mégis meg akartam bizonyosodni.

– Felséged… nagyon jó hozzám!

– Biztos, hogy így gondolja? Nem igazán adtam alkalmat rá, hogy annak értékeljen.

Igaz, nem szerettem, és ma sem szeretem sokkal jobban. Nagyon rossz emlékeket ébreszt fel bennem. De… megmentette a királyt azzal, hogy a gyilkos kése elé vetette magát, vagyis kockára tette érte az életét. Ezért a tettéért örökre hálás leszek. Azt hiszem, a király megköszöni majd, de én is szeretném jelét adni hálámnak. Mit kíván?

– Semmit… hacsak azt nem, hogy a koronát szolgáljam, ahogy azt megígértette velem a néhai Olin de Courtils, akit apámnak tekintettem.

– Nem szereti Balduin császárt?

– De igen! Alázatosan tisztelem, szeretem, és hálás vagyok neki, először is azért, mert a pártfogásába vett. Azután pedig… önmagáért. De… ő Konstantinápoly ura. Ott kell tehát lennie, és ez így természetes, hisz az a birodalma és ott született. Számomra azonban Konstantinápoly semmit sem jelent. Idegen, s így boldogtalan lennék ott…

– És hol nem lenne idegen?

– Franciaországban, természetesen, hisz ez az ország nevelt, táplált…

– De a Szentföldön született, nem igaz?

– Így van, és arról is álmodom. Ezért vágyom mindennél jobban arra, hogy kövessem a királyt, különösen mióta felöltötte a keresztet…

– A keresztes háború! – morogta Blanka… – Csodálatos és értelmetlen kaland!…

Elmenni a világ végére, szélben lengő zászlókkal és nyerítő lovakkal, miközben magára marad a királyság!

– Magára marad? Nem, hisz felséged itt marad.