– Már maga is kezdi?!… Gondoljanak bele, maguk fiatal bolondok, hogy én már nem vagyok fiatal, és meg is halhatok!

– Nem, madame. Isten nem engedné meg, hisz a király azért utazik el, hogy felszabadítsa a Fiú sírját…

Nyugodtan ejtette ki a szavakat, mintha csak evidenciáról lenne szó, az anyakirályné pedig elgondolkodva méregette:

– Mintha az evangélium szavai lennének. Honnan veszi a bizonyosságot, fiam?

– Nem tudom. Csak úgy magától jön…

A királyné megint végigmérte, mintha azt mérlegelné, nem gúnyolódik-e vele.

Nem, a sebesült derűs volt, és egyszerűen csak azt mondta ki, amiben hitt.

– Vigyázzon magára – mondta végül Blanka. – A király bizonyára felkeresi majd!

Ezzel távozott. Szembetalálta magát Sancie-val, aki két kézzel összefogva a ruháját, lábujjhegyen érkezett. A király néhány tisztjét szolgáló cellákhoz vezető folyosó keskeny volt, és elkerülhetetlenné vált a találkozás. A lány csalódott sóhajjal elengedte a ruháját, és meghajolt: az „öregasszony” volt az utolsó, akire itt számított. A királyné természetesen szárazon megkérdezte tőle, mit keres itt. Sancie bátran szembenézett az ellenséggel:

– Érdeklődni jöttem a… a… – dadogta magában káromkodva, amiért képtelen kimondani Renaud nevét.

– A saját nevében, vagy Madame Marguerite részéről?


Álnok volt a kérdés és a hang egyaránt, de Sancie hamar összeszedte magát:

– Mindkettő – felelte merészen. – Ezt a szerencsétlen fiatalembert már annyi baj érte, hogy keresztényi kötelesség érdeklődnünk a sorsa iránt. Ráadásul tudom, hogy a királyné – mintha csupa nagybetűvel hangsúlyozta volna a címet bitorlójával szemben!

– hamarosan érdeklődni fog.

– Elébe megy a kérdésének? Jó szolgáló! De mondja csak, hány éves, Sancie?

– Szent Magdolnakor leszek tizenhárom.

– Talán lassan haza kellene térnie. Signes báró, az édesapja számít a keresztanyjára, hogy segít jól kiházasítani, de attól tartok, az udvarban ez nagyon nehéz feladat. Provence-ban a neve és a hozománya könnyebbé teszi.

A lány fülig pirult:

– Nem ismerem édesapám terveit. Soha nem kegyeskedett beavatni, ahogyan az édesanyám sem. Talán úgy gondolják, még túl fiatal vagyok?

– Biztos, biztos! A maga esetében ez bölcs elgondolás, jobb, ha semmit sem sürgetnek, mert ha már most férjhez akarnák adni, sokba kerülne. Nem sok jutott magának a szépségből, szegény kicsikém!

Sancie bíborvörösből holtsápadtra váltott, szeme pedig villámokat szórt:

– Csúnya vagyok, madame, nagyon is tudom. Mostanáig azonban ezt senki sem merte a szememre vetni.

– Ki veti a szemére? Nem tehet róla, és néha arra gondolok, talán így csak kedvesebb Isten urunknak.

Sancie könnyeivel küszködve, de büszkén kihúzta magát a koronás asszonnyal szemben, aki mindent megkapott az élettől: rangot, szépséget, vagyont, szerelmet, hatalmat, és a szépséges fiúkat, akik közül a legidősebbet úgy isteníti, hogy úgy tartja, jó csakis Istentől és tőle érheti. Olyannyira, hogy gyűlöli fia feleségét is, akit pedig ő

maga választott ki, és ellenszenvébe belevonja mindazokat, akik szeretettel szolgálják, különösen a keresztlányát. Egyszerűen csak azért, mert a fia szereti a feleségét!

Szánalmas! Sancie úrrá lett hangja remegésén, és határozottan szólalt meg:

– Miért lenne kedves Istennek a csúfságom? Ha akarna, azt hiszem, már hívott volna. Csak a kizárólag hozzá forduló szíveket fogadja el. Az enyém… több emberhez is kötődik.

– Köztük ahhoz, aki itt az ajtó mögött fekszik? Vagy talán nem vette észre, milyen szép?

– Nem ő az egyetlen az udvarban.

– Bizonyára, mégis az ő ajtaja előtt találkozunk.

– De… a királyné…

– Ha a menyem hírekre vágyik, Hersende-tól megkaphatja. Menjen vissza a helyére, és ne kódorogjon többet erre, ahol semmi keresnivalója! Hacsak nem akar választás elé kerülni: vagy visszamegy Provence-ba, vagy, ami még jobb lenne, kolostorba vonul.

– Már megint a kolostor? No de miért, hisz…


– Hogy megtanulja mások tiszteletét és a szerénységet! Sosem mondták magának, hogy úgy néz ki, mint egy boszorkány, a vörös hajával, a hosszú orrával és a macskaszemével? A kolostorokban győzik le leghatékonyabban a rossz ösztönöket…

Sancie ezt már nem bírta elviselni. Hátat fordított a kasztíliai asszonynak, és futva menekült, hogy a kert mélyébe rejtse keserűségét, egy élő sövénnyel védett kis sarokba, ahová gyakran húzódott, ha bánata volt. Szívében olyan erős gyűlölet lángolt, hogy nem vihette a kápolnába, hisz a gyűlölet Isten elleni sértés, és az ő érzései még csak védelmezőre sem találnának: szeretett szentje, Mária Magdolna nem kapott itt szobrot.

Sancie sosem érezte még magát ennyire száműzöttnek az északi vidéken.

Mennyivel könnyebb volt az éggel békét kötnie az atyai kastélyban: Signes a Sainte-Baume lábánál emelkedik, a nehezen megközelíthető barlangnál, ahol Krisztus kedvenc bűnös asszonya töltötte vezeklése napjait. Egy ösvény vezetett oda Signes-ből.

Végeérhetetlen, nehéz gyaloglás volt, mégis a falu minden asszonya megtette életében legalább egyszer, hogy termékenységet kérjen házasságában. Signes úrnője is elment, szép kísérettel, nem sokkal az esküvője után, Sancie azonban még sosem kapaszkodott fel a barlanghoz, a hegyben nyíló fekete hasadékhoz, ahová csak a sziklába vájt, kezdetleges és egyenlőtlen lépcsőfokokon át vezetett az út. Azt beszélték, hogy nyirkos, sötét és meglehetősen félelmetes hely. Magdolna mégis itt élt több mint harminc évig, magányosan. Egy forrás vizét itta, gyökereket evett, semmije sem volt, a ruhái rongyokká foszlottak, s nem viselt mást, csak hosszú, dús hajkoronáját, a legenda szerint azonban naponta hétszer énekeltek neki az angyalok, és néha megpillanthatta Jézus arcát is, a Megváltóét, akit annyira szeretett, és a síron túl is imádott.

Sancie ismerte Mária Magdolna történetét, és néha eltűnődött, vajon Krisztus több szeretetet adott-e a szépséges bűnösnek, mint az emberiség többi részének. Másfajta szeretetet? Magdolnának elég volt csak megpillantania őt, máris teljes szívéből arra vágyott, hogy érte éljen, és méltó lehessen szeretetére. Ezért vonult vissza a szabad ég alá, ahol annyi könnyét elsírta, hogy a hegy minden patakja azokból született. Könnyű

lehetett a megtestesült Igét szeretni, hisz egész tömegek mentek hozzá, s követték.

Különben is, ha az ember szeret, minden egyszerű. Talán csak az nem, hogy annyit kapjon, amennyit ad; ha csúnya…

Csúnya! Ezt az állapotot nem lehet megszokni, ha valaki lány és tizenhárom éves.

Akkor sem, ha nem hagy időt másoknak, hogy a tudtára adják, hanem ki-* hívásként előretolja, abban a titkos reményben, hogy egy nap valaki azt feleli: „Dehogy.

Szerintem nem…– Eddig még senki nem felelt így, és biztosan így marad ez a jövőben is…

Babérbokra mélyén Sancie minden könnyét elsírta. Nem lett tőle szebb, de nem tehetett ellene. Gyűlölte az alternatívát, melyet a kegyetlen anyakirályné vázolt föl előtte, annál is inkább, mert nem nagyon látta, hogyan menekülhetne el előle: vagy egy borzalmas, gyűlöletes házasság, melyben nem fogják szeretni, vagy a kolostor, ahol belehal haragjába és kétségbeesésébe. Ahogy jobban belegondolt, a második lehetőség még mindig jobbnak tűnt. Renaud meg fog gyógyulni, és biztosan nem küldik vissza a császárhoz. Közel élnek majd egymáshoz. Mi lesz vele, ha egy nap azt látja, hogy a fiú beleszeret valamelyik csinos kisasszonyba? Elviselhetetlen látvány lenne, és biztosan hazamenekülne szeretett Provence-ába, ott azonban, ha nem akar férjhez menni, csak az apácafátyol marad…

Addig azonban vissza kellett mennie Marguerite királynéhoz, és Sancie elhagyta a kertet. A lépcsőn összetalálkozott Hersende-dal, aki a szemöldökét ráncolva megállította:

– Nem szabad sírni – mondta. – Bármi legyen is az ok, kár így kipirosítani ezt a szép zöld szemet!

– Gondolja? – nyögte Sancie meglepetten, hisz ez volt élete első bókja.

– Persze! Jöjjön velem, kisasszony. Beborogatom hársfateával. Nem szabad, hogy a szüléséhez közeledő királyné ilyen szomorú ábrázattal lássa…

Sancie elragadtatva, némán követte a sors által útjába sodort asszonyt. Mintha az angyalok énekét hallotta volna…


* * *

Aznap este Renaud a király szájából hallhatta, aki kegyeskedett felkeresni kis szobájában, mi lesz a jutalma: amint lábra állt, Robert d'Artois gróf, Lajos öccse szolgálatába áll. Azután pünkösdkor a király saját kezűleg üti lovaggá.

Végre valóra válik régi álma. Hatalmas volt a kegy. A fiatalember öröme mégsem volt teljes, és Lajos a tőle megszokott kifinomultsággal megérezte ezt. Félbeszakította a hálálkodást:

– Úgy gondolja, hogy azok után, hogy megmentette az életem, az lenne a legkevesebb, hogy a saját szolgálatomba veszem?

Renaud fülig pirult.

– Úgy gondolom, hogy d'Artois nagyúr, aki a király öccse, túlságosan szereti ahhoz felségedet, hogy ne maga legyen első szolgálója.

IX. Lajos meglepetten vonta fel a szemöldökét, és elmosolyodott:

– Szép válasz! Remélem, nem hízelkedő ember! Csalódást okozna.

– Nem, felség. Éppen ellenkezőleg, sajnos sokszor túlságosan nyíltan kimondom, amit gondolok…

– Ez még mindig jobb. Ami pedig az öcsém szolgálatát illeti, tudja meg, hogy nem tőlem származik az ötlet. Ő kérte magát, mert megtetszett neki, és szeretné, hogy egy magához hasonló, elkötelezett férfi szolgálja. Nem az első szolgálónk, tudja, hanem az, elsődleges védelmezőnk. Gyakrabban van mellettünk, mint Artois grófságában, és inkább Poissyban él, ahol pedig csak várúr15, mint lens-i, hesdini vagy bapaume-i kastélyában. Vagyis keveset van távol, és ha mellette van, mellettem is lesz.

15 A várúr a középkorban nem mindig a kastély tulajdonosa, csak őrzője és felelőse volt.


Távozni készült, de a küszöbön meggondolta magát, és visszafordult:

– Majdnem elfelejtettem – szólalt meg angyali szemében huncut csillogással. –

Amikor a keresztes háborúba indulunk, természetesen Robert gróf is velünk tart. Sőt, előttünk is haladna, ha nem tartana mindig attól, hogy valami baj ér a távollétében.

Nála jobban senki sem szeret az ellenségre rontani, lovagolni a csaták szelében, és mindenfelé szép kardcsapásokat osztogatni. Ezenkívül nem kell találkoznia Pierre de Courtenay rokonával, akit az öcsém nem szeret. És amikor Robert gróf nem szeret valakit, azt nem szokta véka alá rejteni…

Renaud-t végre tökéletes öröm töltötte el, és megpróbált felállni, hogy jobban köszönetet mondhasson a királynak, Lajos azonban határozott mozdulattal megparancsolta, hogy maradjon az ágyán.

– Leginkább azzal mondhat köszönetet, ha jól szolgál, vagyis gyorsan meggyógyul!

Új ura nagyra értékeli, ha az emberei készek éjjel-nappal követni bárhová, bármikor és bármilyen körülmények között.

Vonzó volt a perspektíva, és Renaud ezt nem is tagadhatta volna: a leghadakozóbb kedvű francia királyi herceget követheti, a király saját kezűleg üti lovaggá, ez nem kevés! Különösen egy olyan fiúnak, aki egy év leforgása alatt a bitófára ítélt rabból szép jövő előtt álló apród lett, majd megint egy cella mélyén találta magát, a legaljasabb vád alatt megkínozva, egy nagy királyné megmagyarázhatatlan gyűlöletének és a többi Courtenay megvetésének tárgyaként. Az egyetlen kivételt a leginkább rendkívüli családtag jelentette: egy olyan birodalom nincstelen császára, melynek gazdagsága egykor az egész világot elkápráztatta. Kalandos utakat járt be vele, megmentett egy pápát, akinek hála visszakapta a jogot, hogy emelt fővel járjon az országban, ahonnan elűzték. Volt mibe beleszédülnie! Nem is említve az őrült támadó kését!

Mindent összeadva alig néhány hónap leforgása alatt Robert gróf a harmadik ura lesz. Remélte, hogy nála nem olyan tiszavirág-életű szolgálat várja, mint Coucy bárónál vagy Balduin császárnál. Mi lesz azonban, ha a sebe rosszul gyógyul, és nem lesz képes a kemény edzésre, a kardforgatásra? A tüzes Artois gróf nem tudna mit kezdeni egy nyomorékkal, és…

Száguldozó gondolatai annyira lefoglalták, hogy mire beesteledett, felment a láza.

Hersende asszony nagyon elégedetlen volt:

– Szent Hippokratészra, mit mondhatott felséges királyunk, hogy ilyen állapotba került?

– Hogy d'Artois nagyúr a szolgálatába fogad – dadogta Renaud könnyeivel küszködve.

– Ez aztán az újság! A maga helyében jó hírnek tartanám. Ő a család legvidámabb és legszórakoztatóbb tagja. Jó bajtárs és vitéz lovag, ráadásul…

– Azt akarja, hogy olyan emberek legyenek körülötte, akik készek mindenhová követni, és sosem fáradnak el… Nézze, én milyen állapotban vagyok! Gyenge vagyok, mint egy újszülött, egy hétig sem maradok meg mellette! Rögtön szédülni kezdek, ha megpróbálok felállni.