Az asszony hangja szigorúra váltott, és Renaud lehajtotta a fejét:

– Ne kérje, hogy felejtsem el!

– Nem kérem. Csak azt tartsa szem előtt, ki ő. Szeresse a távolból, ahogyan Jaufre Rudel szerette a tripoliszi hercegnét, anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Már az is sok, hogy én tudom… Most az a kérdés, lovag akar-e lenni, vagy jó hírét vesztett szerencsétlen…

– A kérdésben már benne van a válasz is, de egy lovag a szíve hölgyének szentelheti az életét, én pedig neki szentelem az enyémet.

Hersende egy pillanatig szótlanul szemlélte az arcot, mely elfordult tőle, hogy ismét az ablakra szegeződjön. A szerelem veszedelmes karmai eltüntették a kamaszkor utolsó jeleit is. Igazi férfi állt előtte. És milyen vonzó! Szíve megtelt szánalommal a

„jópofa kis csúfság” iránt, akire Renaud sosem fog nőként tekinteni, de a fiatal királyné iránt is, akit ugyan szeretett a férje, de nem annyira, mint Istent és az édesanyját.

Vagyis rosszul szerette. Hersende tapasztalatból tudta, mekkora hatalma lehet a szenvedélynek…

– Szentelje, ha ehhez van kedve – sóhajtott fel – de távolról és csendben… –

jelentette ki, és távozott!


* * *

Az oltáron, melyet mindössze egyetlen gyertya és az örökmécses piros lángja világított meg, három meztelen kard csillogott karbunkulusokkal és topázokkal díszített, frissen aranyozott markolattal. Egyformák voltak. Így rendelte el Robert nagyúr a kíséretében tartozó három ifjú számára, akiket a király néhány óra múlva lovaggá üt.

A halvány fény körül a Notre-Dame-de-Poissy templom sötét volt és csendes, de három egyforma, fehér vászonba öltözött alak térdelt egy vonalban az oltár előtt.

Hugues de Croissilles, Gerard de Fresnoy és Renaud de Courtenay.

Korábban a kastély nagytermében, ahol a nagy lakomákat tartották, a gyónás után szertartásosan lemosták róluk testük mocskát, mely a lelkieket jelképezte. Azután fehérbe öltöztették, és körmenetben a templomba kísérték őket, ahol az éjszakát töltik, tíz órán át elmélkedve és imádkozva, állva vagy térden. Egy pillanatra sem ülhetnek le.

Renaud-nak eszébe sem jutott az ülés. Ezen a pünkösdön végre megélheti a pillanatot, melyet oly erősen és oly régóta áhított, hogy úgy érezte, egy évszázad telt el a courtils-i szörnyűség és a virrasztás között. Végre eléri a lovagi címet, mely eddig, mint egy délibáb, mindig szertefoszlott, ahogy megindult felé. Végre valaki lesz: Courtenay lovag, és nem az a határozatlan körvonalú valaki, félúton a szolga és a katona között, aki előtt nem nyílnak remények… Béke költözött lelkébe, ahogyan a többiekébe is, és pillantása megsimogatta az acélpengét, mely holnap az övé lesz.

Megfogadta, hogy a csaták napsütésében csillogtatja majd, melyek a szülőföldjén várnak rá. Mégpedig imádott hölgye pillantásától kísérve!

Délután kénytelen volt meggyónni a káplánnak szerelmét egy magas rangú férjes asszony iránt, a káplán azonban csak mosolygott:

– Nem is lenne természetes, ha egy nemes apród nem lenne szerelmes egy férjes hölgybe. A tiszta szerelem sosem sértette Istent!

– Én azonban minden idegszálammal, minden csepp véremmel kívánom őt.

– Ez is természetes, hisz fiatal és tüzes. Azonban súlyos bűn lenne, ha szándékában állna engedni a vágyának. Ebben az esetben nem oldozhatnám fel. Itt és most meg kell esküdnie, hogy sosem próbálkozik semmivel a hölgy erénye ellen.

Felfogva a szavak jelentőségét – ha nincs feloldozás, nincs lovagi cím! –, Renaud megvonta a vállát:

– Olyan hölgy, akiről csak álmodozni lehet. Esküszöm, hogy semmivel sem próbálkozom.

– Jól van. A bűn vezeklése a kielégítetlen testi vágy kínja lesz…

Renaud megesküdött, most pedig a jutalmát várta, az imája azonban könyörgés volt, hogy Isten és Szűz Mária adjon számára megnyugvást. Azután hosszan imádkozott Olinért és Alais asszonyért, gyermekkora szeretett szüleiért. Milyen boldogok, milyen büszkék lennének most!

Éjfél felé felállt, kissé nehézkesen, hisz érezte, hogy elzsibbadt a lába, és két társára nézett. Mindketten artois-i nemes urak fiai voltak, akiket Robert gróf különösen meg akart tisztelni. Nem ismerté őket. Szőkék, erősek és edzettek voltak, világos szemmel és pirospozsgás arccal, melyen nyomokat hagyott a borotva. Az egyikük Renaud jobbján, másik a balján térdelt, és ahányszor valamelyikükre nézett, rövid, kissé rebbenő pillantás volt a válasz, mely mosolyra fakasztotta. Tudta, hogy számukra ő

amolyan érdekességféle. Nem annyira azért, mert megmentette a király életét, inkább távoli, titokzatos születése miatt, melyet bőre elefántcsont-fehérsége még érdekesebbé tett.

Amikor a szomszédos kolostor harangja matutinumra szólított, látta, hogy fiatalabbik társa – Hugues de Croissilles – megtántorodik.

– Akarják – javasolta –, hogy hangosan imádkozzunk, vagy kórusban énekeljünk Szűz Mária dicsőségére? Ez az éjszaka legsötétebb órája, ilyenkor a legnehezebb küzdeni a fáradtság ellen. Az éneklés segítene.

A fiúk lelkesen helyeseltek, és nem sokkal később egyszerre szállt fel hármuk hangja, átmelengetve a templom hangulatát, mely mintha az idő múlásával egyre hűlt volna. A három fiúban lakozó reménység és öröm ellenére hosszú volt a virrasztás, míg egy vékony fénycsík lassan elkezdte megvilágítani a szentélyt. Végre hajnalodott!

Léptek zaja hallatszott. Egy pap jött diakónusaival, hogy elmondja a misét: fennkölt, énekes misét, melyen a leendő lovagok átéléssel vettek részt, mielőtt ájtatosan és alázatosan befogadták Krisztus testét, majd a pap áldását. Hat óra volt, amikor kiléptek a reggel hűvösébe. Kíséret várta őket, hogy visszamenjenek a kastélyba, ahol bőséges étkezés várt rájuk. A menetet vidám lárma kísérte a ragyogó ég alatt, ahol a magasban fecskék cikáztak.

Fehér kenyér, sült szárnyasok és vadak, sajt és lekvár várta a nap hőseit. Bőségesen ettek, és a reggelit alaposan meglocsolták könnyű borral. Mindhárman farkaséhesek voltak:

– Ráadásul – jelentette ki Fresnoy – vissza kell nyernünk az erőnket, mert hosszú volt az éjszaka, és kemény lesz a nap!

Először is fel kellett öltözniük. Egy szobába kísérték őket, ahol hölgyek és kisasszonyok vártak rájuk ünneplőbe öltözve. A két királyné és Mahaut d'Artois grófné kíséretéhez tartoztak. Könnyű kezek levetkőztették a három fiút, majd a hóvirágnál is fehérebb inget és nadrágot adtak rájuk selyemharisnyával, azután a ruha következett, szintén selyemből, aranysujtással a nyakában, a mandzsettájánál és az aljánál. Végül a brokáttal bélelt szép szövetköpeny díszes csattal. Eljött a legmagasztosabb pillanat.

Renaud és a társai mély lélegzetet vettek, hisz hevesen dobogott a szívük.

A hosszú ezüsttrombiták diadalmas harsogásában megjelentek a kastély széles felhajtóján, melynek alján a fűre leterített, nagy, vörös szőnyeg körül gyűlt össze az udvar. Csodálatos volt a látvány: mindenféle színű, arannyal vagy ezüsttel átszőtt, csillogó kövekkel díszített ruhák és fátylak, cizellált diadémok vagy virágfüzérek a hölgyeken, pompás páncélok a férfiakon. Renaud meghatottságtól elszorult torokkal nézte a királyt, koronával a fején, aranyba és azúrkékbe öltözve. Mellette a királynék.

Blankán épp csak átsiklott a pillantása, csakis „Őt” nézte, a lélegzetelállítóan gyönyörű

Marguerite-et igazgyöngydíszes, kék ruhájában. Az ő arcán kívül, mely finom volt, akár egy rózsa, egyetlen más arcot sem tudott kivenni.

Harsogtak a trombiták, és Hugues de Croissilles elsápadva a felindulásban lefelé indult, hogy elfoglalja helyét a szőnyeg közepén, ahol mélyen meghajolt! A keresztapja és egy szép öregember hófehér szakállal – talán valamelyik nagyapja – acélsodronyba burkolta a fiatalember lábát, és sarkára felerősítette az aranysarkantyút. Azután két további rokon következett, egyikük a mellvértet, a másik a sisakot hozta, és feladták rá.

Hamarosan már csak az arca egy része látszott belőle, két szemét elválasztotta egymástól a sisak orrvédője. Azután Robert d'Artois jött a bőrövvel felszerelt karddal, melyet felkötött a fiatalember baljára, miután rövid beszédet intézett hozzá. Azután csókra nyújtotta felé a markolatot, mely szent ereklyét foglalt magába.

– Hajtsd meg fejed – mondta. – Tarkón ütlek. Ezzel jobb tenyerével olyan erősen megtaszította a fiatalember tarkóját, hogy az megtántorodott. A gróf azonban máris a segítségére sietett, és megölelte.

– Légy lovag! És bátor az ellenséggel szemben!

Ismét megszólaltak a trombiták, és megismétlődött ugyanez a szertartás –

ugyanazzal a hűbérúrral, de más családtagokkal – Fresnoy számára.

Végre Renaud következett. A trombiták kirobbanó zajában, melyek kis zászlóit meglebegtette a szél, lement, hogy elfoglalja helyét a szőnyegen, ám nyugtalanság lett úrrá rajta: árva volt, egyetlen rokon nélkül. Vajon a jelenlévők közül, akiket meghatottságtól elhomályosuló szeme meg sem tudott különböztetni, ki köti fel rá az aranysarkantyút? Amikor odaért, térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét a király köszöntésére. Azután csend lett. Amikor Lajos intésére felemelkedett, látta, hogy minden arc a felé tartókra szegeződik. Nem hitt a szemének: a páncélzat különböző

elemeit és a piros párnát – melyen vidáman csillogtak az aranysarkantyúk – hozó fegyvernökök kíséretében Pierre de Courtenay tartott felé, a nagyúr, akiről bizonyosan tudta, hogy gyűlöli és megveti őt.

Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett egymással. Courtenay szikáran elmosolyodott, és kijelentette:

– Azzal, hogy megmentette király urunkat, jogot szerzett a szememben, hogy viselje nevünket és címerünket. Az én feladatom tehát, hogy felavassam.

Gondoskodjon róla, hogy ne kelljen megbánnom!

Hangjában nem volt semmi szívélyes, és Renaud megértette, hogy a váratlan hálát bizonyára királyi parancsnak köszönheti. Nehéz lett volna visszautasítani, amikor a család igazi feje, Balduin császár már biztosította támogatásáról. Ezért csak annyit felelt:

– Őseink tisztelettel övezett emlékére esküszöm, hogy soha nem árulom el senki bizalmát… még akkor sem, ha csak foghegyről adja – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Courtenay hallja.

– Látom, értjük egymást – felelte a férfi ugyanolyan halkan.

Lovagjai feladták Renaud-ra az acélburkot, az aranysarkantyút azonban Courtenay kötötte fel:

– Remélem, sosem kell méltatlanság miatt megválnia tőlük! – súgta felegyenesedve. Renaud megvető mosollyal felelt.

Eljött a nagy pillanat. IX. Lajos elhagyta trónusát, és odalépett ahhoz, akit más emberré tesz, s akin hatalmas meghatottság vett erőt:

– Ezt a kardot édesanyánktól, s egyben királynéjától kapja – szólalt meg egyszerűen. – A markolat ereklyéje Szent Márton, a lovagság mintaképe köpenyének darabkája. Használja jól, Renaud de Courtenay, és ügyeljen rá, hogy a vér, melyet ont vele, mindig Isten vagy a királyság ellenségéé legyen. Sosem ártatlané!

A fiatalembernek elszorult a torka, képtelen volt megszólalni. Tisztelettel megcsókolta a markolatba foglalt vastag kristálytokot, és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja visszatartani kicsorduló könnyeit, miközben a király saját kezével adta fel rá a derékszíjat. Egész teste beleremegett, ahogy a súlyos kard a combjához ért. Azután letérdelt, hogy fogadja a tarkóütést. Megfeszítette izmait, bár tudta, hogy a vékony uralkodó ütése nem lesz olyan erőteljes, mint a termetes Robert grófé. Azonban egy bivalyt is leterítő erejű ütést kapott, és bár szilárdan állt a térdén, annyira döbbent pillantással nézett fel Lajosra, hogy a király szemében vidám kis láng lobbant.

– Légy lovag! – mondta, és megölelte. – És karod legyen ugyanolyan erős, mint jellemed!

Mindenfelől éljenzés hallatszott, a hölgyek kendőjüket vagy zsebkendőjüket lengették, míg folytatódott a szertartás. Ezúttal a lovak léptek elő: fiatal, de nagyon erős jószágok hatalmas izmokkal, melyek elbírták a lovagot és teljes páncélzatát. A Renaud-nak szánt ló Robert gróf ajándéka volt, egy perche-i, melyet akkoriban kereszteztek a spanyol lovakkal. Szürke köpenyt adtak rá, szeme tüzesen csillogott.

Viharnak hívták, és szemmel láthatólag jól illett rá a neve. Miután megnézegette és a nyakánál megveregette, a boldogságban úszó új lovag a kengyelt nem is használva felpattant a hátára. Megtapsolta a tömeg. Odahozták két utolsó fegyverét: a lándzsát, melynek végén keskeny zászló lengett, és az egész testét megvédő hosszú pajzsot. A Courtenayk címere – arany a három bizantinussal, kiegészülve a fattyúságot jelző bal kanyarral – díszítette, és az újdonsült lovag szívét eltöltötte a büszkeség. Végre elismerték! Végre szélesre tárul előtte az élet kapuja! Már csak rajta áll, hogy hőstettei híre bejárja a világot, és a szép hölgy, aki minden gondolatát kitöltötte, mosolyogva forduljon felé!