Juliette Benzoni - Az átok

A nap többi részét estig azzal töltötték, hogy a kastély szomszédságában elterülő

tágas mezőn az új lovagok lovastehetségét csodálták: vágtáztak, mire a hölgyek édes riadalommal sikoltottak fel, durván megrohamozták a babákat – Renaud anélkül, hogy kibillent volna nyergéből, szétverte a magáét –, majd udvariasan összecsaptak más lovagokkal, ahol a fiú igyekezett kitűnni, amennyire csak tudott. Marguerite többször megtapsolta, leírhatatlan boldogságot keltve benne. Az öröm netovábbja lenne, ha egy nap az ő jelvényét viselhetné…

Blanka királyné, akinek köszönetet mondott a lovaggá ütés után, szintén elégedettségének adott hangot a játékok végén, s a maga kétértelmű módján kijelentette, reméli, hogy ügyessége a fegyverforgatásban még erőteljesebben mutatkozik majd meg az eljövendő harcokban, mint a tornák pástján.

– A szaracénoknak vastagabb a bőrük, mint az európaiaknak. Emlékezzen erre, amikor ellenük emeli a kardot, melyet tőlem kapott…

Mindezt egyetlen mosoly nélkül. Azután felé nyújtotta gyűrűk díszítette kezét, melyet Renaud térdre ereszkedve ajkával érintett azt dadogva, hogy mindent megtesz majd.

Amikor leszállt a sötétség a Szajna völgyére, visszatértek a kastélyba a nagy lakomára, ahol költők és zenészek, zsonglőrök és egyéb mutatványosok szerepeltek.

Nagyon késő lett, mire véget ért az ünnep, Az újdonsült lovagok kicsit sokat ittak, és amikor Renaud vissza akart menni a szobájába, alig látott ki álomittas szemhéja alól.

Még le sem ért feje a párnára, már aludt is.

A szép nap másnapján, melynek emléke gyakran könnyeket csalt a szemébe, Sancie visszatért Provence-ba. Az édesanyja meghalt, az apja pedig hívta…

Egy kötélcsomón ülve Aigues-Mortes vadonatúj kikötőjében Renaud a tengert nézte, mely alig látszott ki a keresztes hadjáratra egybegyűlt számtalan hajó között. A napnyugta enyhülést hozott. Augusztusban jártak, a nyár legmelegebb időszakában, és egész nap tűzött rájuk a nap. A horgonyzó hajók lámpásai ezernyi apró szentjánosbogárként gyulladtak fel, és ahogy teljesen beesteledik majd, más nem is fog látszani a hadigályák és teherszállító hajók hatalmas együtteséből. Egyelőre a lenyugvó nap utolsó fényei még megvilágították az úszó erődítmények fantasztikus formáit: a földi erődöket utánozták ugyanolyan fegyverzettel, a híd fölé magasodó „kastéllyal” és kis, szögletes toronyra emlékeztető, csipkés és élénk színűre festett árbockosarakkal.

Általában három tartozott egy hajóhoz, egy az orr kanyarulatában, egy hátul, a tatnál, a harmadik pedig a főárboc tetején17. Az utazásra induló lovagok nagy pajzsai a fedélzet szélén sorakoztak, megerősítve a védelmet. Néhány kivétellel – egy-két nagyúrnak saját hajója volt – a járművek Marseille-ből és Genovából érkeztek. A király két éve itt tartotta őket, és olyan felszerelést kaptak, hogy a lehető legkényelmesebben szállíthassák a hadsereget és a lovakat. Lajos semmit sem bízott a véletlenre: a legkülönfélébb élelmiszerkészletek sokasága várta már Ciprus szigetén, melyet az utánpótlás biztosításának helyszínéül választott. Ciprus volt az utolsó latin királyság, a Lusignan család viselte a koronáját, és mindössze huszonöt szárazföldi mérföldre feküdt a szír partoktól.

Renaud szikár mozdulattal agyonnyomott egy szúnyogot a nyakán. Ezek a szörnyetegek képezték a megnagyobbított lagúnából született, mocsarak övezte, új, az egész hadsereget befogadni kész kikötő gyenge pontját. Az átkozott rovarok jelentették az utolsó kellemetlenséget a nagy utazás előtt a nyílt tenger felé, a zafír tenger felé, mely az ígéret földjéhez vezet… Hisz végre indulnak… amikor már kezdte elveszteni a reményt!

Pedig milyen sok utat megtett Robert d'Artois mögött, aki, ahogyan előre megmondta, mindig a király nyomában járt. Ami nem azt jelentette, hogy a királyné közelében, éppen ellenkezőleg!

A pápának sikerült Lyonba összehívnia bosszúálló zsinatát II. Frigyes ellen, és ragaszkodott a francia uralkodó jelenlétéhez és egyetértéséhez. Lajos sokáig visszautasította, meg akarta őrizni illendő kapcsolatát a javíthatatlan német császárral, ugyanakkor védeni kívánta a szentatyát is, és igyekezett lehetőséget teremteni a 17 Később ez az egy maradt, és vált az árbockosárrá.

kibékítésükre. Hatalmas feladat volt ez, hisz Ince a bíborosok helyeslésével hivatalosan kihirdette a kiközösítést a „megkeresztelt szultán” ellen.

Azzal a céllal, hogy enyhítse a pápa haragját anélkül, hogy a lyoni forró üstbe vetné magát, a jó diplomata Lajos meghívta Incét, hogy semleges területen találkozzanak: a Lyontól nem messze fekvő nagy clunyi apátságban, Európa egyik szellemi központjában, mely mind között a legjelentősebb volt, hisz körülbelül ezerkétszáz szerzetes testvért indított útjára a keresztény Nyugaton. Ide utazott tehát, nagy kísérettel, a francia királyhoz méltó pompával. Vele tartott édesanyja és a minden eddiginél jobban Isten felé forduló Isabelle húga, az elengedhetetlen Robert és a fiatal Charles d'Anjou. Renaud felháborodására Marguerite királyné18, akit nem terhesség tartott Párizsban, kénytelen volt otthon maradni…

Renaud mégis szép emléket őrzött meg Clunyről, nem annyira az apátság gazdagsága, a hatalmas Saint-Hugues-templom miatt, ami a legdíszesebb, a leghosszabb és a legmagasabb volt a világon, hanem mert kellemes meglepetés várta: Konstantinápolyi Balduin és emberei – beleértve a skót dudást is – kísértek Incét.

Miután a pápa megáldotta, mélységes örömmel hajtott térdet az uralkodó előtt, aki megmentette szörnyű sorsától. Balduin a tőle megszokott melegséggel ölelte meg, és gratulált, hogy valóra váltotta az álmát. Renaud ezután barátja, Guillain d'Aulnay nyakába ugrott. Annyi mesélnivalója volt mindkettőjüknek, hogy a legfelsőbb szinteken folyó fontos megbeszélések szinte észrevétlenek maradtak számukra.

Egyetlen dolog számított igazán: együtt mennek majd vissza Párizsba, mivel Lajos úgy döntött, hogy jelentős segítséget nyújt szerencsétlen rokonának kárpótlásul, amiért az

– Ince határtalan örömére meghirdetett – keresztes hadjárat a tengeren utazik majd, és nem a birodalmán át.

Egy pillanatra majdnem úgy festett, megint el kell válniuk. Provence gróf, Marguerite édesapja meghalt, hajadonon hagyva hátra legkisebb lányát, Beatrixet, akinek kezére máris többen pályáztak.

A nagybátyja, a lyoni érsek, Philippe de Savoie, aki Clunyben tartózkodott a pápával, azt kívánta, hogy a fiatal Charles d'Anjou-hoz adják, ha kell, ráerőltetve az akaratát az özvegy grófnéra, a húgára.

Charles-t azonnal elküldték Forcalquier-ba egy kis hadsereg élén, melyet a hatalmas királyi kíséretből szakítottak ki. Robert d'Artois, aki mindig készen állt útnak indulni, amint csetepatéról volt szó, ajánlkozott, hogy elkíséri, a király azonban nem engedte:

– Bár meg kell mutatnunk az erőnket, szó sincs arról, hogy kardélre hánynánk a kérőket, akik Provence grófnő körül sürgölődnek! Monseigneur de Lyon sokkal békésebb és hitelesebb kísérő lesz, mint tüzes természetű öcsém!

Charles d'Anjou tehát egyedül indult útnak, hogy feleségül vegye Beatrixet, akit három hónappal később diadalmasan hozott magával a Cité szigeti palotába. Ragyogó ünnepséget rendeztek – Marguerite legnagyobb örömére, aki boldog volt, hogy 18 A négy Provence lányból, akik között Marguerite volt a legidősebb, a második. Eléonor III. Angliai Henrik felesége lett. a harmadik. Sancie annak öccséé. Cornwalli Richardé, a legfiatalabb. Beatrix pedig még hajadon volt.

viszontláthatja a húgát…

Az elkövetkező hónapokra Robert d'Artois engedélyt adott Renaud-nak, hogy egykori ura mellett maradjon, míg az vissza nem indul Konstantinápolyba. Balduin kíséretében elutazott Angliába, ahol a császár átvette a segítséget, mellyel Henrik király látta el. Látta Marguerite két húgát, és sokkal kevésbé találta szépnek őket – bár némi rosszindulat is volt ebben, hiszen egyik Provence lány sem volt csúnya. Azután Namurbe mentek az északi Courtenay rokonsághoz, hogy megtárgyalják Balduin jogait a márkiság fölött. Végül Renaud meghatottan láthatta viszont gyermekkora vidékét, amikor a császár gátinais-i kastélyába utazott, melyet Mária császárnénak, a feleségének adományozott, hogy elrendezzen néhány peres ügyet és egyéb feudális kötelezettséget. Renaud viszontlátta az elfeledett tornyot is, melynek közelében tulajdon kezével temette el azt a férfit, akitől mindent kapott: a nagy Thibaut de Courtenay-t, akit az apjának tartottak.

Egyedül Gilles Pernon kísérte el, fáradhatatlan és hűséges árnyéka lett, egy karnyújtásnyira sem távolodott el tőle, fegyvernöki kötelességeibe furcsa, apai érzelmeket vegyítve, aminek következtében végtelenül vigyázott rá. Tehát szó sem lehetett arról, hogy a fiú egyedül induljon el a sűrű és ismeretlen erdőbe!

Renaud-t aznap kissé zavarta ez a kíséret, ám végül hálát adott érte az égnek.

Pernonnak döbbenetes tájékozódó tehetsége volt, mindig, minden körülmények között megtalálta az utat még olyan környéken is, ahol azelőtt sosem járt. Neki és a néhány begyűjtött felvilágosításnak köszönhetően hamar rátaláltak a toronyra.

A fák között megpillantva a kezdetleges kereszttel jelzett kis halmot, mely alatt az öreg lovag pihent Renaud-nak elszorult a szíve. Leszállni készült nyergéből, hogy még nagyobb tisztelettel lépjen oda hozzá, de Pernon visszatartotta:

– Nem vagyunk egyedül, nagyuram! – suttogta.

A kis tisztáson egy ló legelészett szabadon a friss fűben, kantárja a nyakába dobva.

Egy ló, amit a szerszáma alapján a két férfi gond nélkül azonosított:

– Egy templomos – morogta Renaud összevont szemöldökkel. – Mit keres itt? És először is hol van?

A két férfi csendben leereszkedett nyergéből, egyazon mozdulattal kivonta kardját, és megindult a torony felé. A ló annyira belemerült a számára ízletes, friss fű

élvezetébe, hogy eszébe sem jutott jelezni. Egy férfi volt odabent, egy templomos, aki magas lehetett, bár fél teste eltűnt az öreg ládában, melyben Thibaut egykor kevéske kincsét őrizte, köztük a piros kereszttel díszített fehér köpenyt, melyben Renaud eltemette.

– Megtudhatjuk, mit keres itt? – szólította meg kimérten az idegent.

A betolakodó meglepő gyorsasággal felegyenesedett, megfordult, és az acélsisak nyílásában hangsúlyos rajzolatú arc, kérlelhetetlen személyiségre utaló, keskeny és könyörtelen száj és kőkemény, szürke szempár tűnt elő.

– Nem hiszem, hogy magára tartozna – szólalt meg lassan, Renaud kardját nézve, ám minden érzelemtől mentesen. – Először mondja meg, ki maga.

– Visszafordíthatnám a kérdést, ha olyan udvariatlan lennék, mint maga. Ami igencsak meglepő egy templomos lovagtól. Elég, ha annyit tud, hogy annak a fia vagyok, aki a tisztáson a kereszt alatt nyugszik, a nevem pedig Renaud de Courtenay –

felelte a fiú továbbra is előreszegezve a kardját. – Most maga következik.

A férfi oldódni látszott, még el is mosolyodott:

– Ebben az esetben tegye el a kardját, mert ugyanannyi jogom van itt lenni, mint önnek. Roncelin testvér vagyok, a joignyi parancsnokságról… Mivel az apja a maga választotta elszigeteltsége ellenére a Templom tagja maradt, arra gondoltunk, az örökségében talán maradtak a rendünkhöz tartozó tárgyak… vagy iratok, melyek…

– Roncelin micsoda? – szakította félbe hajlíthatatlanul Renaud. – Az ember nem veszíti el a nevét, amikor belép a rendbe.

– Roncelin de Fos! Ne keressen az emlékeiben – felelte az idegen megvetően –, nem erről a vidékről származó név. Most pedig engedje, hogy befejezzem a dolgom!

– Felesleges. Thibaut testvér szent szegénységben élt. Csak száraz füveket őrzött ebben a toronyban, és néhány orvosságot, melyet azokból készített a sebesült állatok és az erdei kisemberek gyógyítására. Valamint a lovagi köpenyt, melybe beburkoltam, amikor eltemettem… mert én temettem el… és én zártam be ennek a toronynak az ajtaját, mielőtt átadtam volna a kulcsot Adam Pellicorne testvérnek, akire talán még emlékeznek a parancsnokságában!

– Igen, igen! Tisztelettel övezzük az emlékét.

– Akkor miért törte be az ajtót? Megkaphatta volna a kulcsot!

– Senki nem tudja, hova lett. Kénytelen voltam…

– Rendben – sóhajtotta Renaud, s végre visszatette kardját a hüvelyébe. – Most lenne olyan szíves, és hagyna nyugodtan imádkozni?

– Természetesen. Ön bizonyára Balduin császár kíséretéhez tartozik, aki éppen courtenayi kastélyában időzik – tette hozzá Roncelin de Fos hirtelen megenyhülve.