Juliette Benzoni - Az átok

– Esküvő? Ilyen fiatalon?

– Nincs ebben semmi különös: mostanra tizenhat éves lehet, és természetes, hogy tizenöt évesen férjhez adnak valakit. Azt ellenben sosem hittem volna, hogy érdekli magát.

Hersende szeme sarkában kissé gúnyos vidámsággal méregette.

– Hogy a maga szavait idézzem, ez természetes! Hisz barátságot tanúsított irántam. Hálátlanság lenne megfeledkeznem róla.

Különös módon ez a rövid beszélgetés jutott eszébe Elvira kapcsán, aki teljességgel ismeretlen volt számára, mégis emlékeztette valamire… vagy valakire. Nagyon zavarta, hogy nem tudja azonosítani ezt a valakit, hisz büszke volt a memóriájára, s tudta, hogy sosem felejt el egyetlen arcot sem…

Az elkövetkező napokban nem látta viszont a lányt. A királynak nem tetszettek profán dalai, amikor éppen keresztes háborúba indultak, s paranccsal felérőn adott hangot véleményének. Ráadásul zsúfoltan voltak a hajón, ahogyan a többin is, és a kényelmetlenség inkább imára, mint románcra indított. Azt leszámítva, hogy egy széllökés zátonyra futtatott egy hajót, az utazás nagyobb károk nélkül zajlott. Ideális idő volt, a Földközi-tenger selymesen, lágyan hullámzott, akár egy simogatásra vágyó macska. Renaud ideje legnagyobb részét a korlátnak támaszkodva töltötte, elnézte, ahogy suhan alatta a kék folyam, s minden tarajos hullám, minden ragyogó csillogás gyermeki örömmel töltötte el. A tenger fennkölt szépségében, melyet kevésbé kegyesnek ismert meg, amikor Rómából tartottak visszafelé, ígéretet látott arra, hogy a szent küldetés diadallal végződik majd, és közelebb viszi lelkét a paradicsomhoz.

Leginkább Ciprus szigetét várta azonban, és ahogy teltek a napok, egyre többször álldogált a hajóorrban, remélve hogy ő pillanthatja meg elsőként a körvonalait.

Annyit tudott Ciprusról, amennyit Thibaut leírása elárult róla: nagyon szép sziget volt, és elragadó nagyanyja, Jeruzsálemi Isabelle, akinek sikerült minden kalandon át is megőriznie a képét, a koronáját viselte Amaury de Lusignannal, a negyedik férjével!

Tudta, hogy itt született az anyja, Mélisande, és hogy a sziget nagyon közel fekszik a szír partokhoz, melyeket türelmetlenül várt már.

Mégsem ő pillantotta meg elsőként a földet: a szeptember 17-éről 18-ára virradó éjszaka az árboc tetejéről figyelő őrszem kiáltása jelezte. Mindenki azonnal az orrba futott, s a hajó majdnem elveszítette egyensúlyát. Limassol kikötőjéhez közeledtek, a sziget déli részéhez. A jelzőtorony szélben lebegő lángjait leszámítva csak az erdős dombok és az erődítmények körvonalai látszottak. A szem nem talált táplálékot, az orr azonban egyenesen a paradicsomba került. Az éjszakai szellő hozzájuk fújta a sziget illatait, melyet az ókoriak a szerelem istennőjének szenteltek, s melyen a természet ezernyi édes parfümöt termett. Mirtusz, nárdusfű, fahéj, mirha, tömjén és levendula illata érte el a hajókat, elfeledtetve a tenger szagát és az emberekkel és állatokkal teli építményeknél elkerülhetetlen bűzt…

A felkelő nap felfedte az eukaliptuszerdőkkel és szőlődombokkal övezett fehér várost, a kék kikötőt, a távolban a Troodos hegységgel, melyet cédrusok és ciprusok nőttek be. Limassol előtűnt védelmi rendszerével, világítótornyával, színes zászlórúdjainak sokaságával s a kecses Szent György-kápolnával, ahol egykor Oroszlánszívű Richard angol király feleségül vette Navarrai Bérengére-t. Mindezek felett egy nagy kastély uralkodott. Felfedezték a francia király előrelátásának bizonyítékait is: csűrnyi magasságban felhalmozott hordópiramisokat, hegyekben álló búzát és árpát: zöld hegyeket, mivel az esőben kicsírázott a halmok felszíne, de pontosan így is tervezték: a hajtások megőrzik a gabona frissességét.

A város kormányzója kijött a partra, hogy szertartásosan fogadja a francia királyt és a nagyurakat, majd a kastélyba kísérte őket, ahová I. Henrik, akit a postagalambok értesítettek, hamarosan megérkezik, hogy személyesen kísérje francia testvérét Nicosiába, a fővárosába. Lajoson és fivérein kívül a nagy, díszes hajók elhozták IV.

Hugo flandriai grófot, Guillaume de Dampierre-t, V. Hugot, Saint-Paul grófját, Raoul de Coucyt és egy másik kétségbeesettet, Hugues de Lusignant, La Marche grófját. A gróf nemrég özvegyült meg, elveszítve az asszonyt, akit egész életében, s még most is imádott: Isabelle d'Angouléme-et, az egykori angol királynét, aki kétszer is IX. Lajos és az anyja életére akart törni. Képzelni sem lehetett volna szomorúbb lovagot, mint ez a már idős, fekete címeres férfi, akit nem is annyira felesége halála sújtott le, hanem az elutasítás, melyben az asszony részesítette, amikor bezárkózott Fontevrault apátságába első férje, Földnélküli János sírjával, aki szerencsétlen ember volt, de Anglia királya, ami visszaadta értékét… Mint Raoul de Coucy, Lusignan is félrehúzódott lovagjaival, nem törődött senkivel, a lázas tekintetű, sápadt arcára kiülő kétségbeesés megvédte a többiek kíváncsiságától. Mindenki tudta, hogy a halált, és csakis a halált keresve állt keresztesnek… Az sem érdekelte, hogy a ciprusi királyok rokonai. Csak átutazóban volt.

Mint a beszállás, a kiszállás is harsonák hangjára történt, vidám forgatagban, melyben minden nagyúr igyekezett megtalálni az embereit, hogy rendet teremtsen közöttük. A többi lovaggal együtt Renaud is elment a lováért. Aggódott kissé, de a nemes jószágok bámulatosan tűrték az utazást hála a gondoskodásnak, melyben a király parancsára részesültek. Hagyta, hogy Vihar megmozgassa a lábait, majd csatlakozott d'Artois embereihez, akik egy nagy fenyői alatt gyülekeztek, hogy azután díszsorfalat alkossanak a pápai legátus, Eudes de Cháteauroux előtt, akinek templomos hajója a kikötő közepén vetett horgonyt. Hugues de Croissilles és most már elválaszthatatlan Fresnoy-ja éppen vitatkoztak. Az előbbi sajnálta, hogy véget értek a királyné hölgyének esti koncertjei. Cipruson már nem lesznek olyan közel a hölgyekhez, és nem nyílik több alkalom, hogy meghallgassák:

– Igaz, nem szép – jelentette ki túlfűtötten –, de amikor énekelt, ezt észre sem vettük többé. A magam részéről olyan magaslatokba ragadott, hogy alig találtam vissza a földre.

– Nos, akkor legalább nem kell elhagynod többé a földet! – gúnyolódott Fresnoy. –

Elismerem, csodálatos hangja van, de miért énekel mindig a provence-i anyanyelvén?

Marguerite királynénak biztosan tetszik. Nekem jobban tetszik a mi oil nyelvünk!

– Ilyenek a költőink! Elvira kisasszony bizonyára csak az anyanyelvén tud dalt szerezni… Igaz is, azt sem tudjuk, mi a neve. Mindenki Elvira kisasszonynak nevezi, mintha családja nem is lenne.

– Biztosan nem jelentős család. A nemes családok nem értékelik, ha a lányaik a dalnokok közé állnak!

– Milyen utálatos vagy, szegény Fresnoy-m, nyakig elmerülve északi földjeidbe!

Tudd meg: a déli nagyuraknál egy énekes költő az ég áldása, és nagyon büszkék rá.

Még egy aquitániai herceg is trubadúr, meg még egy másik herceg is. Tehát ahhoz, hogy a királyné mellett lehessen, ennek az Elvirának nemesi család gyermekének kell lennie…

Nyeregbe szálltak és megindultak, de míg a két fiatal folytatta a vitát, Pernon kissé félrevonta Renaud-t:

– Tudom, hogy hívják az énekesnőt – mondta egészen halkan, mintha félne, hogy meghallják.

– Honnan tudod? És miért vagy ilyen titokzatos?

– Hogy honnan tudom? Segítettem egy kicsit az öreg Adéle-nek, a királyné szobalányának, aki mosni akart, de nem talált vizet. Azóta barátként kezel, és mivel ő

is arról a vidékről való, kérdezés nélkül is elárulta. Csak úgy… beszélgetés közben! És azért beszéltem halkan, mert nem vagyok biztos benne, hogy örülni fog annak, amit mondok. Én sem örülök egyébként!

– Ne körülményeskedj! Ki vele!

– Elvira de Fos-nak hívják – szakadt ki Pernonból. – Egyetlen rokona a fivére. Aki templomos lovag!

– A húga lenne… a sírgyalázónak? – képedt el Renaud. – Biztos vagy benne?

– Ó, kétségnek nincs helye. Adéle egyébként megnevezte a bátyot is: Roncelin testvér! Nem idevalósi szent, és biztos, hogy a templomban sem sokan választották a nevét!

Renaud-ra hirtelen gondolatok áradata tört, és nem is válaszolt. Szemét a távolba szegezve gondolkodott. A férfi emléke, aki ragadozóként vetette rá magát Thibaut szerény hagyatékára, és még a sírját is megszentségtelenítette, undorral töltötte el.

Ellenére volt, hogy a férfinak van egy húga, és ez a húg éppen Marguerite mellett van: végre rájött, kire emlékeztette Elvira, és most már tudta, miért irtózott tőle ösztönösen…

Pernont meglepte a hallgatása:

– Nos, Renaud úr, csak ennyit mond a híremre?

– Mit gondoltál? Hogy örömteli kiáltásokban török ki? Ha tudni akarod: félek.

Félek, hogy ezt az asszonyt, akinek szirénhangja elkábítja a szíveket és a lelkeket, nem jó célból küldték a királynéhoz. A király jól tette, hogy csendet parancsolt.

– Egyetértek, de mit akar tenni?

– Egyelőre semmit, de amikor elfoglaltuk a szállásunkat a sziget fővárosában, felkeresem Hersende asszonyt, és figyelmeztetem. Ő vigyázhat leginkább a királynéra.

– Ő is provence-i.

– Igen, de józan gondolkodású asszony, és ráadásul annak szenteli az életét, hogy vigyáz azokra, akiket ápol. Amennyire ismerem, nem szeretheti túlságosan Elvira de Fos-t.

– Az öreg Adéle sem. Földre köpött, ahogy kimondta a nevét, ami nem éppen a gyengédség jele…

Ismét felharsantak a trombiták. A lovagok felsorakoztak a szőnyeggel borított út mentén, ahol a legátus vonul majd, amint partot ér. Megjelent a hajóhídon, impozáns sziluettként vörös ruhájában, s alakját még magasabbnak mutatta a kezében hordozott aranykereszt. A kereszt, mely a francia ereklyekincsek közé tartozott, s mely magába foglalta az Igazi Kereszt egy darabkáját.

Egyazon mozdulattal mindenki leszállt a nyeregből, és térdre ereszkedett a porban.

Renaud szíve szokatlan ritmusra vert a gondolatra, hogy a gazdagsága ellenére is szerény relikvia talán hamarosan átadja helyét a nagy keresztnek, melyet egykor Thibaut elásott, s melyet az ő küldetése megkeresni, hogy ismét keresztény király emelhesse magasba a serege élén, hogy felszítsa a bátorságot, s hogy a haldoklók felé emelhessék utolsó pillantásukat, és belőle merítsenek utolsó vigaszt…

Aggodalmai ellenére Renaud számára felejthetetlen maradt a ciprusi fogadtatás: a rendkívül nagylelkű, szívélyes vendégszeretet, amit a legőszintébb öröm itatott át.

Mialatt a hadsereg felverte táborát Limassol mellett, a királyi család a lovagok és a szolgálatukban álló emberek kíséretében I. Henrik király vezetésével a fővárosba, a mintegy tizenkét mérföldre fekvő Nicosiába vonult.

Ezüstös levelű olajfaligetek, illatos fák, cédrusok mellett haladtak el – melyekből a sziget kézművesei finom illatú bútorokat és ládákat készítettek, melyek sosem rohadtak szét –, és gyümölcstől roskadozó narancs- és citromkerteket csodálhattak meg. Átkeltek a Troodos hegyen, a sziget vízgyűjtőjénél, amelynek legmagasabb pontja az éltető illatot árasztó fenyvesekkel borított Olümposz. Megálltak a kolostorokban, ahol – hosszasan – imádkoztak különös Isten és Szűz Mária-szobrok előtt, melyek egyszerre voltak merevek és pompásak, s szigorú arcukban hatalmas meredt és kitágult szem ült, éles kontrasztot alkotva a díszes bíborral és arannyal. Istenien lágy volt az idő, az ég bájos kékben ragyogott, a hófehér bárányfelhők csak kiemelték gyönyörű

színét, a szőlőkben a piros és kék vásznakba öltözött parasztok súlyos, lédús fürtöket szüreteltek.

Nicosiába, a nagy rózsaszín „oázisba” érkezve, mely a Pedieos völgyben terül el pálmafák kékes koronájával és ciprusok fekete oszlopaival övezve, a városiak elébük siettek rózsavízzel átitatott mirtuszcsokrokkal, mellyel üdvözlésképpen s a szeretet jeleként minden utazót megajándékoztak. Az ókori hagyomány egészen Aphrodité kultuszához nyúlt vissza. Ugyan az ország sok bizánci tradíciót őrzött, s bár a népesség görög volt, folyékonyan beszélték a frank nyelvet. Olyannyira, hogy a rendkívüli királyság fővárosába érkezve a keresztesek nem is barátoknál, hanem szinte otthon érezték magukat, olyan kedves fogadtatásban részesültek. Ráadásul a Lusignan királyi család ősi poitoui vérébe az Anjou-Ardennes-eké keveredett, valamint a Champagne grófoké, kiegészítve a bizánci császárok egzotikus felhangjával.

I. Henrik tökéletes példája volt a keleti földön uralkodó frank királynak. Magas termetű, de testes volt, aminek köszönhetően „Kövér Henriknek” hívták, kedves, vonzó arccal, barna szakállal és kék szemmel. Vitéz lovag volt, jó bajtárs és bölcs uralkodó, akiben egyesült mindaz, ami igazán nemes volt az egykori jeruzsálemi királyságban, hiszen anyja,