– Köszönöm. A lakomáról jövök, mely olyan állapotba hozta Fresnoy lovagot, amilyenben látta… köszönöm, hogy segített.

– Enélkül is eljött volna ide, amikor magáért küldtem? Mert magát, és csakis magát leste a szolgálóm.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Láttam megérkezni a királyokkal és d'Artois nagyúrral, akiről megtudtam, hogy ön a lovagja lett. De üljön le! Túlságosan magas, zavar!

– Nem áll szándékomban sokáig maradni.

Különös párbeszéd volt, melyben a tekintetek kerülték egymást. Flore az öve végével játszott, Renaud az ágy kárpitját nézegette. Úgy tűnt, egyikük sem tesz semmit, hogy eloszlassa a kettőjük között feszülő zavart. A beállt csend is ezt bizonyította.

Renaud emlékeiben feléledt, amit Pernontól hallott, és habozott az egykori barátság és a mostanra kialakult bizalmatlanság között. A lány jó és segítőkész volt vele, nehezen hitte el, hogy ez a csodálatos teremtmény – még szebb volt, mint utolsó találkozásukkor – szíve egyetlen tiltakozása, gyomra egyetlen összerándulása nélkül úgy dönthetett, hogy az asszonynak, aki oly tökéletesen rábízta magát, meg kell halnia.

Mégsem maradhatott így reggelig, a szoba közepén állva, ahol semmi dolga nem volt.

Végre megtörte a csendet:

– Hogy kerül ide? – kérdezte szinte suttogva, mint ha a hangja visszafojtásával katasztrófát kerülhetne el.

A lány röviden felnevetett, és végre összetalálkozott a pillantásuk. Flore szemében egy percre felragyogott az egykori gunyoros fény.

– Mint mindenki: Marseille-ben felszálltam egy zarándokhajóra, mely Akrába tartott, és megállt Cipruson.

– Miért Cipruson?

– Mert tudtam, hogy a király, a testvérei és a keresztes hadjárat legvitézebb férfiai is mind ide jönnek. Csakhogy jóval előttük megérkeztem, és gond nélkül kibérelhettem ezt a házat, ahonnan remekül figyelhetem, kik jönnek-mennek a palota kapujában.

– Nem ezt kérdeztem. Hogyan tudott elmenekülni Coucyból, amikor elítéltként biztosan szigorúan őrizték?

– Tud róla? Sejthettem volna, hisz láttam, kit választott fegyvernökéül. Az öreg Gilles biztosan nem kímélt.

– Képzelje magát az ő helyébe! Maga meg akarta ölni!

– Épp elég a magam helye… és nem akartam megölni: csak azt akartam, hogy megijedjen és elmenjen. Képtelen voltam tovább elviselni, hogy mindenütt a vádló pillantásával találkozom. Békében akartam élvezni a boldogságom.

– A boldogságát? Amikor megmérgezte azt, aki tökéletesen megbízott magában?

Sosem hittem volna, hogy képes ekkora gaztettre.

A lány hirtelen elkerekedő szemmel bámult rá, s tekintetében eddig sosem látott mélység tükröződött.

– Én sem. Isten a tanúm, hogy eleinte hűséges és elkötelezett szolgáló akartam lenni! Akkor, amikor Raoul báró beleszeretett Blémont asszonyba. Akkoriban minden erőmmel a megcsalt feleség oldalán álltam. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megszülje végre a gyermeket, aki megakadályozza majd, hogy a férje eltaszítsa a másik miatt. Azután a másik meghalt egy vadászaton…

– Segédkezett benne?

– Nem. Ahol most tartok, semmi okom nem lenne titkolni, ha így lett volna. A férjnek talán volt benne némi szerepe, de nem kutattam. Csakhogy ez a váratlan haláleset felfedte előttem, amit magam elől is régóta titkoltam már: a szerelmemet Raoul iránt. A szerelmet, mely hirtelen fellángolt, akár egy szénával teli csűr, ha szikrát dobnak rá. Magamnak akartam… és megkaptam. Istenem, hogy szerettük egymást!

Egész éjszakákon át… és nappal is, amikor csatlakoztam hozzá a fürdő forróságában, vagy az erdőben a vadászat alatt! Ugyanolyan éhséggel vágyott rám, mint én rá, és tudtam, hogyan tartsam fenn a vágyát.

– Bájjal és varázslattal? – vetette oda Renaud megvetően, mire a lány hirtelen felpattant, és két kézzel testére szorította a vékony ruhát, mely alatt semmit sem viselt…

– Gondolja, hogy ilyen testtel szükségem van bájitalra? Amikor társaságban voltunk, éreztem, hogy a mellemet, a hasamat nézi, elképzeli a simogatásokat, melyekben később részesítjük egymást. Bolondult értem, ahogyan én is érte… Azután minden elromlott, amikor megtudta az igazságot.

– Annyira irtózott a bűnétől, hogy máglyahalálra ítélte!

– Pontosabb lenne azt mondani, hagyott elítélni, de maga azt kérdezte, hogyan sikerült megszöknöm Coucyból…

– Nos?

– Kedvesem, ő szabadított ki egy föld alatti járaton keresztül. Aranyat is adott, és megkért, hogy menjek el jó messzire, a lehető legmesszebbre, hogy soha többé ne lásson… Mielőtt elengedett volna, még utoljára szeretkeztünk.

– És mire következtetett?

– Hogy sosem fog tudni elfelejteni – vetette oda büszkén a lány. – Ó, engedelmeskedtem neki, mint látja. Nagyon messzire elmentem… de oda, ahol tudtam, hogy megtalálhatom.

– Nem fogja megtalálni – szólt rá szigorúan Renaud. – Megundorodott önmagától, és irtózik a bűnétől, ezért öltötte fel a keresztet. Isten bocsánatát keresi, és Krisztus katonájaként akar meghalni. Nincs joga megakadályozni.

– Maga nem érti. Nem tudok nélküle élni… sem ő nélkülem!

– Bizonyára ezért akar meghalni… Betegnek tűnik…

Flore szép arcára azonnal kiült az aggodalom:

– Beteg? Majd én meggyógyítom.

– Nem hinném. A lelkiismeret-furdalás emészti.


– Vagy a bánat? Renaud, kérem! Hűséges és elkötelezett barátja voltam. Nem viszonozza legalább a barátságom egyetlen morzsáját?

– Szívesen a szolgálatára állok – enyhült meg a lovag –, feltéve, ha senkinek sem kell szenvednie emiatt…

– És az én szenvedésem? Az nem számít magának?

– Tudja jól, hogy számít. Nálam jobban senki sem szeretné boldognak látni… de nem akármilyen áron. Elfelejti, hogy a boldogságért, mely után bánkódik, valaki az életével fizetett?

– A szerelem mindenek felett áll. A szerelem mentség mindenre.

– Nem a bűnre! Valójában mit vár tőlem, Flore kisasszony?

– Hogy segítsen! Lajos király Cipruson gyűjti egybe a keresztes sereg minden erejét, de nem marad sokáig, hogy elkerülje a rossz évszakot a tengeren. Nekem pedig, aki nem vagyok sem királyné, sem hercegkisasszony, sem egy nagyúr felesége, itt kellene maradnom. Én pedig a sereggel akarok tartani!

– Hacsak nem lép valamelyik nemes hölgy szolgálatába, azt hiszem, lehetetlen…

ebben pedig nem segíthetek. Még elmenne, ha d'Artois grófné velünk lenne, de Robert nagyúr egyedül van. Madame d'Anjou-hoz nincs bejárásom… Marguerite királynéhoz még kevésbé. Azért csak próbáljon szerencsét, hátha nem ismeri fel senki.

– Van más megoldás is: vegyen feleségül.

Renaud hátrahőkölt. Megőrült ez a lány?

– Szó sem lehet róla. Ne vegye sértésnek – tettel hozzá lágyabban –, de gondoljon bele, hogy semmim sincs, csak annyi, amennyit Robert gróf ad a föld nélküli lovagjainak…

– Nekem kettőnknek is elég vagyonom van!

– Ami azt jelenti, hogy nincs feleslege! Ráadásul épp eléggé nehéz volt nevet szereznem… melyre szégyent hoznék mindenki szemében, ha kiderülne az igazság.

Szánalomból nem tette hozzá, hogy irtózik a gondolattól, hogy ezt az oly szép s számára még oly új nevet egy gyilkos nőnek adja. Talán Flore így is megértette, mert hirtelen lendülettel leült a lábához egy selyempárnára, hogy a fiú tekintete belemerülhessen ruhája dekoltázsába, orra pedig megteljen a két keble között vékony láncon lógó parfümös golyó illatával.

– Akkor tegyen a szeretőjévé! A szerelem nevében ez is megengedett, és csak nyerhet rajta a hírneve: elég szép vagyok hozzá. Irigyelni fogják, és amikor Raoul báró visszafogad… a becsületén nem esik csorba.

Karjával átfogta Renaud térdét, és simogatni kezdte, miközben hangja egyre lágyabb, egyre meghittebb lett:

– Legyünk szeretők, Renaud! Legalább gyönyörben megfizethetem a segítségét, melyet végül nem fog megtagadni tőlem…

A lovag hirtelen veszélyben érezte magát. Pernonnak igaza volt: egyetlen egészséges férfi sem maradhat érzéketlen a különös lány bájával szemben. Természetes érzékiség áradt belőle. Renaud hirtelen felállt.


– Szép gondolat, nem mondom! Azt reméli, hogy felszíthatja Raoul báró féltékenységét, míg csak párbajra nem hív? Párbaj egy keresztes hadjárat közepén? Mit gondol, mit szólna a király?

Azt mondta, a király, valójában azonban a királynéra gondolt. Valami azt súgta benne, hogy irtózna a hasonló helyzetektől, de nem számolt Flore kifinomult érzékeivel:

– Még mindig szerelmes Madame Marguerite-ba?

– Nem hiszem, hogy magára tartozna.

– És még mindig szűz, ahogy az illik, amikor valaki ilyen magasra tekint, és azt reméli, hogy önmegtartóztatással válhat méltóvá a szeretett hölgyhöz?

Renaud legszívesebben pofon ütötte volna, de hirtelen olyan egyértelműen kirajzolódott előtte a helyzet nevetséges volta, hogy inkább elnevette magát:

– Maga mindenre képes, csak hogy elérje a célját, nem igaz? Felajánlja azt is, hogy elveszi a szüzességem! Elkésett, szépségem! Robert nagyúr már gondoskodott róla.

Nagyon ügyel a lovagjai testi és lelki egészségére…

Flore megvetőn elhúzódott:

– Gondolom, valami örömlány volt?

– Természetesen. Vannak közöttük nagyon szépek, ha az ember tudja, hova forduljon, és Robert nagyúr is felhasználja a szolgálataikat, amikor a felesége nem fogadja. Ő választott nekem.

Szép emlékként őrizte beavatását. Nicole, a lány, akivel a sánta Gila házában találkozott, a párizsi Bruneau szőlőskert mellett, szőke volt, fiatal, friss, simogató és vidám. Nevetve tanította meg a szerelemre, és Renaud többször is visszament hozzá, kiváltva Robert gróf elégedettségét:

– Ezek a találkozások bölcs óvintézkedések az udvari hölgyek és kisasszonyok csábítása ellen, akikről tudom, hogy ugyanolyan szajhák, mint az örömlányok, csak sokkal veszélyesebbek és drágábbak! Lajos urunk természetesen nem így látja a helyzetet, az ő szemében a prostituáltak mind a pokol teremtményei. Ha nem tartana lázadástól, legszívesebben a Szajnába fojtatná őket – jelentette ki kirobbanó, ellenállhatatlan nevetésével.

Renaud hálás volt neki, amiért rávette a nagy lépésre, hisz így megszabadulhatott teste kínzó vágyától és felkavaró gondolataitól. Attól kezdve nyugodtan szerethette a királynét, anélkül, hogy felségsértésszámba menő gondolatokkal mocskoltál volna be a képét. Nem felejtette el, mit állt ki Pontoise falai alatt, miközben Marguerite a kis Philippe-et szülte. Bár tudta, hogy még mindig kívánja őt, most már legalább képes volt féken tartani képzelete megvadult lovait.

Hirtelen észrevette, hogy csend telepedett közéjük Flore-ral. A lány felállt, az ágy egyik oszlopának támaszkodott, kezét összefonta a mellkasán, és kifelé nézett, mintha megfeledkezett volna jelenlétéről. Renaud azt hitte, mindent megbeszéltek, és az ajtó felé indult, de megállították:

– Az imént, amikor Henrik király hazahozta a vendégeit, nem láttam Raoul bárót…


– Nem is fogja látni, hacsak nem megy el Limassolba. A báró úgy döntött, hogy ott marad.

– Miért?

– Tart a királyi fogadások és ünnepségek pompájától. Inkább kivárja, amíg újra tengerre szállunk, és a másik, vigasztalhatatlan özveggyel marad: La Marche grófjával, Hugues de Lusignannal, aki az egykori angol királynét, Isabelle-t siratja. Remekül megértik egymást, és egymás mellett állították föl a táborukat.

Flore nem mutatta csalódottságát, és tekintete megfejthetetlen maradt, ahogy feltette a kérdést:

– Továbbra is visszautasít, és nem segít nekem?

– Nem utasítom vissza, de nem tudom, hogyan segíthetnék… Őrültség volt ide jönnie, és nem is tudom, mit tanácsolhatnék: nagy kockázatot vállalna, ha elmenne Limassolba. Ha a báró egyedül lenne, biztosan nem esne nehezére visszanyernie felette egykori uralmát, de ott vannak a lovagjai is, akik mind ismerik önt…

Flore nem válaszolt, elfordította a fejét, hogy Renaud ne lássa kicsorduló könnyeit.

– Menjen el! – mondta tompán. – Hálátlan alak! Amikor én a segítségére siettem, nem mérlegeltem, vajon az a tejfölösszájú tényleg megölte-e apját-anyját. Olyan volt, mint egy elveszett gyermek, és tetszett nekem. Nem kutattam tovább…

Annak ellenére, hogy elküldték, Renaud megállt, szíven ütötte a jogos szemrehányás. Ez a lány – anélkül, hogy bármit is tudott volna róla – mindent megtett, hogy megmentse őt borzalmas helyzetéből. Milyen jogon léphetne fel ezután igazságosztóként? Flore egyedül volt egy idegen országban, melytől nem sokat várhatott. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, és meghitten megcsókolta a tenyerét:

– Visszajövök! Egyelőre ne tegyen semmit!