Nem igazán tudta, mit tehetne a lány megsegítésére a rövid idő alatt, míg a szigeten vannak, de remélte, hogy az álom némileg rendet teremt gondolatai között, melyek a lakoma és a mozgalmas este után ködösen keringtek a fejében. Hogyan fizethetné vissza tartozását Flore-nak anélkül, hogy magára vonna a fegyvernöke haragját? Szerencsére Gilles Pernon eltűnt, mielőtt a palotába indultak volna, bizonyára türelmetlenül várta, hogy megízlelhesse a híres ciprusi bort. Mivel Renaud az Ibelin-palotába visszatérve sem találta, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára valamelyik tavernában maradt. Ma estére jobbi volt így, de azért a fegyvermester magyarázattal tartozik majd. Elalvás előtt Renaud arra gondolt, talán az lenne a legjobb, ha őszintén felfedné előtte a problémát, és egyszerűen tanácsot kérne tőle.

Amikor azonban a nevezett Pernon – tökéletesen frissen és józanul felrázta a reggeli napsütésben, nem maradt idejük a beszélgetésre: Robert hercegnek és a lovagjainak a palotába kellett menniük, ahol a király beszélni kívánt velük.

Renaud azt hitte, arról van szó, hogy hamarosan indulnak a Szentföldre, és némi nyugtalansággal készülődött: ha néhány napon belül útra kelnek, milyen megoldást javasolhat Flore d'Ercrinek? Főként miféle olyan megoldást, mely összeegyeztethető

tulajdon lelkiismeretével? Ha segít neki abban, hogy elterelje Raoul de Coucyt vezeklésétől, és ismét belevigye a bűnbe, azzal hatalmas hibát követ el. Ha azonban magára hagyja a szerencsétlen lányt, isten tudja, mi mindenre nem lesz képes Flore!

Most már tökéletesen felébredt, és rádöbbent, hogy szánalomból olyan kötelezettséget vállalt, melyet nem lesz könnyű teljesítenie… Bárhogy is van, megígérte, hogy visszamegy hozzá. Nos, ezt az ígéretét legalább betartja, remélve, hogy világosság gyúl gondolataiban.

Az, amit IX. Lajostól hallottak, annyira összezavarta, hogy egy pillanatra egészen megfeledkezett Flóréról: amint a nagyurak – mint Burgundia hercege és Alphonse herceg – megérkeznek Ciprusra, együtt megindulnak… Egyiptom felé!

A király iránti tisztelet ellenére hatalmas hangzavar kerekedett:

– Egyiptomba? – mordult fel a legátus, Eudes de Cháteauroux. – Amikor alig húsz mérföldre vagyunk Antiochia kikötőjétől, felség! Megfeledkezik róla, hogy az a feladatunk, hogy Krisztus földjét visszafoglaljuk? Semmi keresnivalónk Egyiptomban, ahol igaz, a szent család eltöltött egy kis időt, amikor Heródes mészárlása elől menekült. De ez apróság… és nincs nagy jelentősége!

Számos hang helyeselt, köztük Robert d'Artois-é, aki égett a vágytól, hogy végre ráronthasson a hitetlenekre:

– Felséges fivérem, akár holnap elindulhatunk, két nap múlva a Szentföldön lennénk, és máris rájuk ronthatnánk!

Lajos megvárta, míg magától elül a vihar, s mindössze végighordozta rajtuk nyugodt, kék szemét:

– Uraim, öcsém, úgy látom, nincsenek tisztában a Szaladin után maradt birodalom jelenlegi állapotával. Igaz, a Jeruzsálemi Királyságot II. Frigyes kétes uralkodása, s különösen Cornwalli Richard és a champagne-i gróf keresztes hadjárata után többé-

kevésbé helyreállították, de 1244 augusztusában a hvárezmi törökök, akiket a mongolok űztek, sáskajárásként zúdultak Jeruzsálemre, és elfoglalták. A múlt évben újra elvesztettük Tibériást és Askalont is. Ugyanakkor mindez 1245-től El-Aziz Ajub szultán kezében egyesült, aki egyiptomi királyságához hozzácsatolhatta Damaszkuszt is ahol a nagybátyja, Szaladin nyerte el végső nyughelyét. A frankoknak csak egy keskeny partsáv maradt, El-Azil Ajub pedig nem hagyja el kairói palotáját Ráadásul idős, és betegnek mondják. Ezért hát a birodalma szívében kell megtámadnunk. Ha Egyiptom a kezünkre kerül, csodálatos eszközt nyerünk: csak a Jeruzsálemi Királyságért cserébe adjuk vissza! Méghozzá az egész Jeruzsálemi Királyságért!

– Jó gondolat – ismerte el a legátus –, de miért nem szállunk partra Szíriában, és rontunk onnan Egyiptomra?

– Pazaroljuk el az erőnket bizonytalan harcokra és kimerítő menetelésekre a sivatagban? Jó hajóink három nap alatt elvisznek a Nílus deltájához. Tudniuk kell azt is, hogy a sereg még nem teljes: meg kell várnunk szeretett öcsénket, Alphonse de Toulouse-t, aki segédcsapatokat állít majd fel, és rokonunkat, a burgundi herceget. És ők csak a legfontosabbak.

– Ha késnek, az időjárás már nem engedi meg, hogy tengerre szálljanak – kiáltott fel Robert. – Itt fogjuk tölteni a telet?

Türelmetlen, sőt megvető volt a hangja. Lajos a szemöldökét ráncolta:

– Bőséges és nagylelkű vendéglátásban részesítenek, amíg csak kell. Úgy illik, hogy megbecsüljük, és hálásnak mutatkozzunk, öcsém. Ráadásul tudja meg, régen elkészült már a tervünk, és mindent előre így akartunk. Van még mondanivalója?

– De még mennyire! Ha jól értettem, mindig is úgy tervezte, hogy Egyiptomot támadjuk meg! És egy szót sem szólt erről! Miért?

– Több okból. Először is, hogy Frigyes császár ne tegyen semmit. Olyan nagy barátja a muzulmánoknak, hogy akár még képes lett volna figyelmeztetni őket…

– Egy keresztény uralkodó elárulna egy másik keresztény uralkodót?

– Senki sem tudná megmondani, keresztény uralkodó-e még. Úgy tűnik, nem zavarja Ince pápa kiközösítése. A második ok maga, öcsém… és a magához hasonlók.

Valami azt súgta, hogy kevésbé lennének lelkesek az előkészületekben… Tegyük hozzá végül, hogy édesanyánk, akinek távolléte kegyetlenül érint, egyértelműen helyeselte a tervet!

Lajos felállt a magas székről, melyen a Hősök termében ült a ciprusi trón mellett, amit Henrik király diszkréten üresen hagyott, és néhány pillanatig elnézte nemesei és lovagjai mozgolódó gyülekezetét:

– Most már – jelentette ki – csak azért kell imádkoznunk, hogy akiket várunk, hamar csatlakozzanak hozzánk. Ha az elkövetkező napokban megérkeznek, remélem, lehetővé válik, hogy még a tél előtt elinduljunk. De semmit sem bízunk a véletlenre, és csakis szép, nagy hadsereggel szállunk partra Egyiptomban, hogy biztosak lehessünk a győzelemben! Most menjünk imádkozni, hogy Isten mindig mellettünk legyen, hisz a segítsége nélkül semmi sem lehetséges! Kérjük tőle azt is, hogy ajándékozza meg önt türelemmel – tette hozzá Robert-re mosolyogva, akinek arca még bíborvörösen virított dühében. – A türelem létfontosságú erény! És olyan csillapító!

Az új rendelkezések – melyek, mint hallották, nemi is voltak olyan újak! – legalább azzal az előnnyel jártak, hogy átmenetileg megszabadították Renaud-t Flore d'Ercri problémájától. Időt nyertek, és ezt készült elmondani a lánynak, előbb azonban viharos beszélgetést folytatott Gilles Pernonnal:

– Megölte Philippa asszonyt, engem elűzött, elvarázsolta Raoul nagyurat, és maga még segíteni akar neki? – kiáltott fel az öreg fegyvernök elkerekedő szemmel. – Az isten szerelmére! Renaud úr, elment az esze?

– Nem, és nem is felejtettem el semmit. Életem legnehezebb pillanatában mellettem állt, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy még életben vagyok. Nincs jogom magára hagyni, mert adósa vagyok, és törleszteni akarom a tartozásom.

– Úgy, hogy elősegíti, ismét a karmaiba kerítse a bárót? Csak ártott neki!

– Őszinte szerelemmel szereti, és meg akarja akadályozni, hogy a báró megölesse magát, ahogy tervezi!

– Jobb a halál, mint a becsület elvesztése. Ami Flore mellett elkerülhetetlen lenne!

Ami engem illet, a szolgája vagyok, és túl sokkal tartozom magának ahhoz, hogy kioktassam. Azt sem akadályozhatom meg, hogy belátása szerint cselekedjék, de könyörögve kérem, ne parancsolja meg, hogy törődjek vele. Esetleg még megfojtanám!

– És én még a tanácsodat akartam kérni!

– Úgysem fogadná meg. Tegyen, ahogy jónak látja. Én nem próbálkozom semmivel, ami keresztezné a terveit, de ennél többet ne kérjen. Mivel úgy tűnik, az a lány semmiben nem szenved hiányt, és csak az fáj neki, hogy eltaszították, hagynia kellene Istent… vagy őt magát cselekedni. Ha elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy visszaszerezze a bárót, tegye meg nyíltan: menjen el Limassolba…

Renaud nem makacskodott, és megbízta Croissilles-t, akiről tudta, hogy időnként meglátogatja, közölje a hírt a lánnyal.

Bár néhány vitorla feltűnt a tengeren az elkövetkező napokban, csak egy-egy hajó volt, nem pedig a flotta, melyet vártak. Az idő, mely rosszabbra, majd az őszi szelekkel kifejezetten pocsékra fordult, eltüntetett minden vitorlát. Csupán a halászbárkák futottak ki, melyeket csak a nagy viharok tarthattak a kikötőkben. A keresztesek lassan beletörődtek a gondolatba, hogy Cipruson töltik a telet. Különösen a hölgyek, akiket elkápráztatott a keleties életmód. A leggyakrabban kegyes időjárásban mennyivel kellemesebb volt Nicosia mindig élénk kertjeit és utcáit járni, kilovagolni a partra, vagy vadászni, amikor a szél lágyan szétfújta a frizurákat, mint a csaták közepén járni a porban, vérben és halálhörgésben. Marguerite és Beatrix húga imádták a mély és hűs boltokat járni, melyekben ékszerek, illatszerek, arany- és selyemkelmék, teveszőr szövetek, fűszerek, gyapjú, hímzések és paszományok bő választéka várta őket, minden csoda, amit csak a kézművesek létrehozhatnak.

Volt azonban két vagy három üzlet, melyet különösen szerettek, hisz nem ismertek hozzájuk hasonlókat: a cukorkaboltok, ahol a sziget egyik fő bevételforrását nyújtó nádcukorból készült édességeket árultak. Boldogság volt a két hercegnő számára, hogy maguk vették meg a cukrozott gyümölcsöket, a cukortól megmerevedett rózsaszirmokat, a cukorban roi pogó mandulát, és még sok más finomságot, melyek egyetlen hátránya volt, hogy néha megfájdították a fogat… Úgy szórakoztak, akár a gyerekek. Időnként Stefánia királyné is velük tartott, és a boltok hamarosan a város elegáns találkozóhelyei lettek.

Renaud is hamar észrevette ezt, és szinte mindennap elsétált arra a környékre az egyszerű boldogságért, hogy megpillanthassa és köszönthesse a királynét. Marguerite most már jól ismerte, és mindig megajándékozta egy mosollyal, néhány szóval.

Bemutatta Beatrix hercegnőnek is, aki provence-i szókimondásával habozás nélkül kijelentette, hogy „bájosának” találja. Renaud fülig pirult, hisz Marguerite is helyeselt.

A találkozások egyetlen sötét pontja Elvira de Fos állandó jelenléte volt. Bár soha egyetlen szót sem váltottak, szinte tapintható volt kettőjük között az ellenszenv. A költőnő olyan mereven nézett rá fénytelen szemével, hogy Renaud úgy érezte, a falhoz szegezi. És amikor végre elfordította a tekintetét, hosszú szája ugyanilyen megfejthetetlen mosolyra húzódott. Renaud-nak az a jeges érzése támadt, mintha egy kígyóval állna szemben. Elvira nagyon hasonlított a bátyjára, és amikor a lovag azt látta, hogy a királyné erre az asszonyra támaszkodik, legszívesebben kiáltva figyelmeztette volna, közéjük vetette volna magát, hogy megmentse szíve szerelmét az ártó közelségtől.

Sikerült találkoznia Hersende-dal, és nem titkolta előle érzéseit. Örömmel látta, hogy az asszony osztozik bizalmatlanságában:

– Próbálok védekezni ellene – sóhajtotta Hersende –, hisz Elvira kisasszony soha nem mondott vagy tett semmi kifogásolhatót. Elkötelezett, szolgálatkész, mindig egyforma a hangulata, és csodálatosan énekel. Nem, semmit sem vethetek a szemére, de az ellenszenv erősebb nálam: van benne valami nyugtalanító. Marguerite királyné pedig napról napra jobban ragaszkodik hozzá… én pedig egyre jobban sajnálom, hogy Sancie de Signes elhagyott minket.

– Az a furcsa, hogy nem jött vissza. Imádta a királynét, és mindig, mindenhová követni akarta…

– Engedelmeskednie kellett az apjának, és mostanra férjhez ment.

– Férjhez ment? Ki vehette el? Olyan csúnya szegényke! Igaz, előkelő és gazdag a családja…

– Olyan csúnya, olyan csúnya! Túl könnyen mondja. Ilyenek a férfiak! Felületes a pillantásuk. Mindegy, azért akadt valaki, akinek kedve támadt hozzá, hisz feleségül vette.

– Azért, hogy gyerekei legyenek? Lelke rajta! Mindenesetre, ami azt illeti, amiről az imént beszéltünk, szerencse, hogy maga itt van, és vigyáz…

– Nem vagyok mindig a királyné mellett. Én ápolom ugyan a királyt, az egész családot és a környezetüket is, nem is beszélve a szolgákról. Az öreg Adéle ott van, de mostanában nincs jól, és a két közvetlen udvarhölgy semmit sem ér. Valaki másra lenne szükségünk. Az is meglehet, hogy kissé messzire száll a képzeletünk.

– Nem hiszem…


* * *

Néhány nappal később egy találkozás terelte el kissé Renaud gondolatait a problémákról.

A katedrálisból tartott visszafelé, ahol rendszeresen meglátogatta Eudes de Montreuilt, hogy megcsodálja munkáját, és elbeszélgessen vele. Természetesen így vitte tovább a barátságot az apa iránt, akire nagyon hasonlított a fia: ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, és ugyanaz a hajlíthatatlanság a munkában. Ugyanaz a tökéletességre törekvés. A két férfi között szinte szavak nélkül alakult ki a megértés. Az építészt megérintette a lovag nem titkolt elragadtatása, Renaud-t pedig az az elégedettség, melyet a fiatal mester békés, de máris ráncok barázdálta, kőpor belepte arcán látott… Gyorsan telt az idő, ha együtt voltak. Renaud aznap este sietett vissza az Ibelin-palotába, ahová vacsorára várták a két királyt, a királynékat és közeli embereiket, amikor egy különös csoportot pillantott meg.