Juliette Benzoni - Az átok

Az élen egy nagyúr lovagolt, akit látásból ismert, s akit egyébként is nehéz lett volna nem észrevenni kedvenc harsogó almazöld ruhájában: a fiatal champagne-i udvarnagy, Jean de Joinville. Egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, aki nemrég azzal szerzett hírnevet magának a hadvezérek között, hogy teljes jó szándékkal a király elé állt, és előadta neki, hogy elfogyott a pénze, és a tíz lovag, akit magával hozott, könnyen itt hagyhatja és visszatérhet Franciaországba, mert attól félnek, hogy éhen fognak halni. Lajos nemcsak jóindulatúan meghallgatta, de a kincstárnokával leszámoltatott neki egy csinos kis összeget, hozzátéve, hogy mostantól ő gondoskodik az éhes champagne-iakról. Így visszatért a mosoly az udvarnagy jóságos, kerek arcára nagy, barna hajkoronája alatt, melyet a sisaknak sem sikerült megrendszabályoznia.

Most egy öszvért vezetett kantáron, melyen egy rosszul öltözött fiatal hölgy ült, aki annyira fáradt volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban leeshet nyergéből. Nagyon rossz színben volt! Egy cseléd külsejű másik nő kísérte szamáron. Joinville úr fegyvernöke gyalog jött, a lovát elfoglalta valaki, aki hirtelen örömkiáltásokkal integetni kezdett:

– Renaud de Courtenay! Renaud barátom! Micsoda öröm, hogy látom!

A fiatalember felismerte, és a többiekkel mit sem törődve kitárt karral futott hozzá:

– Guillain d'Aulnay! Áldott legyen az ég! Miféle csoda hozta ide?

II. Balduin társa máris leszállt a nyergéből, és kitárt karral sietett hozzá. A két férfi összeölelkezett, lelkesen hátba veregetve egymást, miközben Joinville úr nemtetszése jeléül felvonta a szemöldökét, ahogy felmérte, hogy az örömteli köszöntés hosszúra nyúlhat:

– Hm!… Nem feledkezik meg, d'Aulnay uram, arról, aki kegyes türelemmel várja, hogy befejezze az ölelkezést? – szólalt meg dühösen, megtörve a varázst.

A két férfi szétvált, és Aulnay zavartan odavezette barátját a hölgyhöz, aki előtt mélyen meghajolt:

– Felséges császárné, kérem, bocsássa meg a felindulásom, és engedje meg, hogy bemutassam Renaud de Courtenay lovagot, aki hűséggel szolgálta felséges férjét, amikor kimentettük Rómából őszentsége Ince pápát!

Renaud teljes elképedéssel hajolt meg a jelentéktelen külsejű, szőke, kissé színtelen, ráadásul rosszul öltözött asszony előtt, aki nem lehetett más, mint II.

Balduin felesége, Marie de Brienne, akinek bátorságáról, méltóságáról és igazán királyi tartásáról sok dicséretet hallott. Nagyon komoly megpróbáltatásokon mehetett keresztül, hogy ilyen állapotba került. Borzalmas gondolat nyilallt Renaud-ba: özvegy lenne? A szeretett Balduin meghalt volna élete virágjában? Természetesen a hölgy nem volt gyászban, nyomorúságos ruhái azonban semmit sem jelentettek.

A császárné könnyekben tört ki, ahogy meghallotta Renaud nevét:

– Drága férjem egykori szolgálója csakis kedves lehet szívemnek – nyögte. – Oly nagy szüksége van támogatásra!

Ezzel elfordult, és zsebkendőt kért cselédlányától, miközben a champagne-i udvarnagy Aulnay-ba fojtva a szót elmagyarázta, hogy a hajót, mely Ciprusra hozta a császárnét, elsodorta egy széllökés éppen abban a pillanatban, amikor befutott a limassoli tábortól nem messze fekvő Paphos kikötőbe, ő, Joinville pedig éppen ott tartózkodott az unokatestvérével, Erard de Brienne-nel, aki egyben a hajótörött unokatestvére is. Hisz a császárné valóban hajótörött volt, és nagy szüksége volt női segítségre. Ahogy a homokban találta magát, eszébe jutott, hogy a keresztes táborba küldi a fegyvernökét, Jauny urat, abban a reményben, hogy ott találja Brienne urat. A segítségére siettek, s míg Joinville öszvéreket keresett, hogy a lehető leghamarabb elvihesse a szerencsétlent Nicosiába, Brienne Paphosban maradt, hogy kivárja, nem sodorja-e partra véletlenül egy újabb széllökés a császári hajót…

– Reméljük, nem tört darabokra egy sziklán! A paphosiak látták, hogy a szél a nyílt vízre sodorja, a szír partok felé. A csónak, mely a partra hozta a császárnét, felborult egy nagy hullámban, mely – Istennek legyen hála – kifelé sodorta a szolgálójával.

Aulnay és Jauny úr úszva siettek a segítségükre. Most engedje meg, hogy menjünk.

Minél előbb találkoznunk kell a királlyal, s főként a királynéval. Tudja, hol vannak?

– Ma este az Ibelin-palotában vacsoráznak, ahol d'Artois nagyúr lakik. Nem tudom, megérkeztek-e már, hisz én magam késésben vagyok. Az lesz a legjobb, ha velem jönnek! Ha még nem érkeztek meg, Ibelin asszony gondjaiba veheti a császárnét…

Az uralkodók azonban már ott voltak, és a szegény Marie megérkezése drámai eseménnyé dagadt. A hercegnők körülvették, nyugtatgatták, elkísérték a hölgyek lakosztályába, ahol megfürdették, rangjához illően felöltöztették, és végül az asztalhoz vezették, ahol az este királynője lett. Marguerite és Stéphanie önként a háttérbe húzódtak, és átadták neki az első helyet. Marie eleinte örült, de ebben az elegáns, pazar és vidámsággal teli környezetben – Cipruson az ünnep szeretete az élet lényegéhez tartozott – lassanként kihunyt, mint egy lámpás, melyből kifogy az olaj, s végül kitört belőle a zokogás:

– Ó, Istenem, én itt vagyok a pompában, a bőségben, miközben szegény uram…

Guillain világosította fel Renaud-t a császár cseppet sem rózsás helyzetéről.

Balduin visszatérte mindazzal, amit csapatban és aranyban össze tudott szedni, könnyebbséget hozott, de csak keveset. A Vatatzesszel, a niceai császárral megkötött fegyverszünet nemrég lejárt, és az ellenség nem vesztegette az időt, azonnal megindult.

Több várost elfoglalt, és megtámadta volna Konstantinápolyt is, ha nem érkezik meg Balduin. Rákényszerítette a beteg Vatatzeszt, hogy térjen haza, de hamar rá kellett döbbennie, a császár csak azért húzódik vissza, hogy még nagyobbat ugorhasson, és Konstantinápolyt leszámítva, mely egy időre felszabadult, a helyzet nem sokkal jobb, mint mielőtt Nyugatra indult. A csapatok, akik hazakísérték, szétszóródtak, ki csatlakozott a keresztes hadjárathoz, ki hazafelé indult. Különben sem tudták volna tovább fizetni őket, az ajándékba kapott arany szétolvadt, akár a hó a napon: elvégezték belőle a falakon a legszükségesebb javításokat, és rendeztek néhány tartozást.

– A császár kénytelen a legvégső eszközökhöz folyamodni, hogy pénzt szerezzen –

sóhajtotta Aulnay. – Még az ólmot is eladta, mely a császári palotákat borította, sőt…

elzálogosította Philippe fiát a velenceieknek… Amolyan túszként a jövőre!

– Hogy lehet az?

– A velenceieknek a kereskedelem mindennél fontosabb, és az, hogy rátették a kezüket a leendő császárra, aki kénytelen az ő politikájukat követni, hasznos lehet. Ó, barátom, nehéz napokat élünk, és örülök, hogy a maga sorsa más irányt vett…

– Szinte sajnálom, hisz nagyon sokat köszönhetek a császárnak, és szeretem őt. De ne eméssze magát. Lajos király túlságosan nagylelkű ahhoz, hogy ne segítsen egy bajba jutott rokonon. Biztos vagyok benne, hogy Konstantinápolyba visszatérve…

– Nem térünk vissza. Balduin urunk segítségre vár, de nem akarja, hogy a felesége visszamenjen. Miután teljesíti itt a küldetését, el kell mennie – mennünk –

Franciaországba, hogy személyesen vegye kézbe Courtenay és a megmaradt földek igazgatását. Csak akkor tér haza, ha rendeződik a helyzet… ha egyáltalán valaha rendeződik.

– És maga vele tart? Hogy egyszerű földeket igazgasson, maga, aki egy császárság marsallja?

– Ó, agglegény vagyok! Nincs se feleségem, se gyerekem! Minden rokonom Franciaországban van… és szerintem nem áll már sokáig a császárság.

– Ebben az esetben jöjjön velünk Egyiptomba, harcolni a hitetlenek ellen! Talán vagyont szerezhet! Még fiatal ahhoz, hogy a kandalló előtt üldögéljen… és úgy örülök, hogy viszontlátom!

Ahogyan azt Renaud előre jelezte, IX. Lajos és I. Henrik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a szegény uralkodón. Arról szó sem lehetett, hogy akár egy darabkát is leválasszanak a keresztes hadseregből, de több lovag is – köztük Robert d'Artois és az emberei – írásban kötelezte magát, hogy Balduin oldalán harcol majd, ha véget ér a szent háború, vagyis elfoglalják Egyiptomot és elcserélik az egykori Jeruzsálemi Frank Királyságra. Mindenki elégedett volt a megállapodással, és a császárné arcára visszatért a mosoly.

Amikor eljött a karácsony, Lajos elhagyta Nicosia számára túlságosan elkényelmesítő pompáját, és csatlakozott a seregéhez Limassolban, hogy az embereivel töltse a keresztények szívének oly kedves ünnepet, melyet a szülőföld messzesége bánattal itatott át.

Az öccsei követték a példáját, ahogyan Marguerite királyné és a húga is. Az ünnep végeztével azonban a hölgyek Charles d'Anjou kíséretében egyedül tértek vissza a fővárosba: a király és d'Artois gróf úgy döntöttek, hogy az indulásig a sereg mellett maradnak. Szükségesnek bizonyult állandó jelenlétük, a rengeteg ember itt tartózkodása Aphrodité szigetén nemcsak nehézzé, de nyugtalanítóvá is vált a lágy klímában, a tétlenségben és a tivornyákban: a sziget minden prostituáltja a táborba gyűlt.

Tudva, hogy nem tér már vissza Nicosiába, Renaud felkereste Flore-t, akit időnként meglátogatott, hogy megpróbálja rávenni, tegyen le tervéről, miszerint követi a keresztes sereget. A mostanáig számos felhozott érve ellenére kudarcot vallott. A lány nagyon messzire ment, hisz egyik este az ágyában fogadta. A cselédlány a kapuban várta, és azt állította, hogy az úrnője beteg. Valójában Flore az ágyon fekve, vörös selyemé lepedők között várta, parázstartókkal körülvéve, melyekben mirtusz égett, s mindössze egy teljesen átlátni szó fehér muszlint viselt, melyet rózsaszín árnyalatba vont átsejlő bőre, s körülötte szétterült dús, selymes szőke haja. A meglepetést kihasználva egyetlen szót sem szólt, mindössze kinyújtotta karját Renaud felé, aki nem tudott ellenállni. Pernonnak igaza volt: ez a lány kárhozatra csábította volna… magát a királyt is, bármennyire szent életű is, és a lovag előtt már sokakat magához vonzott.

Tüzesen szeretkeztek, s a fiatalember még a kábulat csúcsán is tisztán felmérhette, mekkora hatalommal bírhat ez a nő a férfiak felett. Ugyanakkor arra gondolt, talán Flore azzal, hogy a szeretőjévé teszi, azt akarja tudtára adni, hogy kész elfelejteni Raoul de Coucyt. A visszatérés a földre azonban kiábrándító lett. Amikor hajnalban Renaud indulni készült, és a lány fölé hajolt egy utolsó csókra, Flore elnevette magát:

– Csodálatos volt ez az éjszaka, és ha nem szeretném annyira Raoult, téged választanálak. Mindig is tetszettél… de nem tudod őt elfeledtetni velem…

– Tehát csak egyszerű tapasztalatszerzés volt? – jegyezte meg a fiú sértetten.

– Így is nevezhetjük. El kell ismerned, hogy egész lényemet beleadtam a játékba, de a szerelemmel semmi sem veheti fel a versenyt!

– Örülök, hogy hasznodra voltam! – vetette oda Renaud sebzettebben, mint elismerte volna. – Ismerek kurtizánokat, akik becsületesebbek nálad!

Becsapta maga mögött az ajtót, s ez volt az utolsó találkozásuk. Mielőtt elutazott volna, még visszatért, hogy végleg elbúcsúzzon. Azonban nem találta ott sem a lányt, sem a cselédjét. A házat bezárták, az ablaktáblákat behajtották. A két nő elment innen, és Renaud arra gondolt, talán nem is térnek vissza. Őszinte megkönnyebbülést érzett, melybe azonban aggodalom is vegyült. Flore végre megértette, hogy sérti az Urat makacsságával? Vagy talán belefáradt, hogy semmit sem ér el, és egyszerűen elment Limassolba, hogy még utoljára szerencsét próbáljon Raoul bárónál? A táborba érve majd meg kell győződnie erről…

Komolyan és meghatóan ünnepelték a karácsonyt, azzal a mélységes áhítattal, melynek a király oly szép példáját nyújtotta. A mélykék éjszakai ég alatt, melyet csillagok ragyogtak be, ugyanazok a csillagok, melyek egykor Betlehemben vigyázták a Megválta születését, a pápai legátus celebrálta az éjféli misét a tengerparti tábor közepén, egy oltáron, melyet gyertyák világítottak meg, ragyogón tükröződve a szenti edények aranyán és a vértek acélján. Páncélos férfiak énekeltek olyan lelkesedéssel, hogy a mise a legszenvedélyesebb, a legalázatosabb könyörgés lett. A mély hangok betöltötték az éjszakát, egybeolvadtak a környékbeliek hangjával, akik a fenyők és eukaliptuszok között gyűltek egybe. Amikor eljött az áldozás ideje, sírtak, de örömükben, mert érezték, hogy testvérként egyek a közös reményben, a közös vágyban, hogy hozzájáruljanak Isten dicsőségéhez. Hisz karácsony varázslata hatott rájuk…

Az oltár bal oldalán vörös keresztes, nagy fehér köpenybe burkolózó, rövidre nyírt hajú és szakállú lovagok alkottak figyelemre méltó, harmonikus egységet: a templomosok. Élükön a rend nagymestered aki Akrából érkezett, ahol azóta állt a fő

rendház, mióta Szaladin Jeruzsálemet elfoglalva feldúlta legfőbb kolostorukat, majd rózsavízzel megtisztította és visszaadta a muzulmán szertartásoknak az Al-Aksza – a Prófétának kedves – távoli mecsetet, a csodálatos” templomban pedig az istállót rendezte be.