A mostanra egész Európában elterjedt, de az egykori frank királyságbeli gyökerekhez erősen ragaszkodó, pompás lovagrend nagymestere Guillaume de Sonnac volt, egy tiszteletet parancsoló, félelmetes erővel bíró aggastyán, hős, akinek testét forradások borították, lelke pedig a csaták poklában acélosodott… Azért jött, pontosabban azért jött vissza, hogy békét kössön a francia királlyal, akivel az ősszel komoly nézeteltérés állította szembe. A Templom politikája – mely nem ismert el más uralkodót, csakis a pápát –, ha nem is volt ellentétes IX. Lajoséval, sokkal rugalmasabbnak tűnt. A templomosok rendkívüli diplomáciájukhoz híven titkos kapcsolatokat ápoltak bizonyos befolyásos emírekkel. Ugyanígy tettek egykor az utolsó jeruzsálemi királyok és a tripoliszi gróf is, akik a moszuli vagy aleppói atabégek lázadásait támogatva igyekeztek keresztülhúzni Szaladin hódító törekvéseit azzal, hogy távol tartják Szíriát Egyiptomtól. Guillaume de Sonnac októberben felkereste Lajost azzal a javaslattal, hogy összeismerteti azokkal a muzulmán hercegekkel, akik többé-

kevésbé ellenségesek az ajubidák dinasztiájával szemben, hogy elterelő

hadműveleteket tegyenek, mialatt a flotta Egyiptom megtámadására igyekszik. Szép fogadtatásban részesült.

Tüzes felháborodásában, hogy egy keresztény lovag, a Templom nagymestere azt merészeli javasolni neki, hogy egyezkedjen a hitetlenekkel, Lajos, aki a diplomáciát a hazugság gyermekének tekintette, ritka energikus szavakkal rendreutasította Guillaume de Sonnacot, és határozottan megtiltotta, hogy az engedélye nélkül egyetlen török követet is fogadjon. A mester feldühödött a bánásmódon, de magába fojtotta szemtelen válaszát, mely talán helyrehozhatatlan bajt okozott volna. Úgyhogy visszament Akrába, és magával vitte a francia nagymestert, Renaud de Vichiers-t, aki a királlyal érkezett, és akit egy szűk körű káptalanon nemrég a rend marsalljává választottak. Lajos mégis nyugtalan volt: ha a Templom, a hajói, a katona-szerzetesei és az anyagi támogatás távol maradnak, komoly nehézségei lehetnek. Ezért a tanácsosai mindent megtettek, hogy visszahívják az öreg nagymestert a fiatal királyhoz. A karácsony különbé is a kibékülések időszaka. És az imént, mielőtt a misére indultak volna, a két férfi megölelte egymást…!

A sereg természetesen ismerte a nézeteltérés történetét, és a maguk módján értelmezték, kijelentve, hogy „a Templom nagymestere és az egyiptomi szultán olyan remek békét kötöttek, hogy egyazon kupába csorgatták a vérüket”. Renaud a maga részéről nem hitt ebben a furcsa vérszerződésben, melyet nehéz volt elképzelni. A mise alatt azonban valami más kötötte le a figyelmét: a templomosok első sorában felismerte Roncelin de Fos-t…

Sokként érte a látvány. A joignyi parancsnok azt mondta, hogy a lovag a Szentföldre utazott, azonban Renaud arra nem számított, hogy itt fogja találni, alig néhány lépésre tőle, Guillaume de Sonnac közvetlen környezetében. Ám kénytelen volt magába fojtani haragját és a vágyát, hogy rávesse magát, és rákényszerítse, vallja be Thibaut sírjának meggyalázását. Azt óra, a hely és a körülmények szentsége, nem beszélve a király jelenlétéről, minden ellenséges lépést lehetetlenné tett, és a mise végeztével tűrnie kellett, hogy a lovag testvéreivel együtt távozzon, a Templomot mindig jellemző szigorú rendben…

Gilles Pernon is észrevette. Amint kezdtek szétszóródni a mise résztvevői, és a király megindult a Szentháromság-templomba, hogy ott töltse az éjszakát, odavitte a lovakat urához:

– Gondolom, követjük őket – mutatott a fehér köpenyes csoport felé. –

Érdeklődtem: a parancsnokságuk három mérföldre van innen, egy hatalmas toronyban, a szőlők között. Kolossinak20 hívják.

– Szívesen megtenném, de felesleges. Nézd!

Guillaume de Sonnac és az emberei éppen beszálltak egy csónakba, hogy visszatérjenek a rend vezérgályájára, mely az Akrotiri öbölben horgonyzott. Roncelin de Fos is velük volt.

– Ott fogják tölteni az éjszakát – sóhajtotta Renaud –, és a reggeli mise után a nagymester visszamegy Akrába. A fedélzetre pedig nem mehetünk fel igazságot követelve. Sehol sem erősebb a védelem, mint a templomosoknál…

– No de holnap, a templomba menet vagy visszafelé?

– A korod ellenére olyan türelmetlen és meggondolatlan vagy, mint egy csikó –

jegyezte meg Renaud félmosollyal. – Gondold végig, hogy semmi bizonyítékunk nincs, és ha Roncelin olyan ember, amilyennek gondolom, remekül hazudik majd. Csak az én szavam áll szemben az övével.

– A király és Robert nagyúr szemében a magáé biztosan többet ér! Igaz, Lajos királyunk talán nem bocsátaná meg, hogy konfliktust teremt a Templommal, éppen most, hogy rendbejöttek a dolgok. És mivel a nagymester és az emberei csatlakoznak majd hozzánk, amikor Egyiptomba indulunk, jobb, ha addig várunk. Ha felállnak a táborok, sokkal könnyebb lesz leválasztani azt a nyomorultat, és kitekerni a nyakát…

hacsak nem lesz szerencsénk előbb…

Nem lett szerencséjük. Mintha megérezné, hogy fenyegetés lebeg a levegőben, Roncelin minden perci ben szorosan Sonnac mellett maradt, a tisztségviselőkből álló szűk kíséretben. Szemmel láthatólag ő is rangos személy volt… És a piros keresztes, fehér vitorlás hajó békésen visszatért Akrába…

Nem sokkal karácsony után különös hírek érkeztek a keresztesekhez egy francia 20 A templomosok a törvényeket semmibe véve foglalták el, hiszen I. Lusignan Hugo király az ispotályosoknak adományozta.


dominikánus szerzetesi André de Longjumeau személyében, aki a kaukázusi hegyekbe is elment a mongolokhoz, hogy ott érdeklődjön a távoli völgyek keresztényeiről, hisz azt beszelték, hogy még Dzsingisz kán leszármazottainak csapataiban is vannak Krisztust követők. Nem sokkal később két Moszul környéki utazó – szintén keresztények – csatlakozott hozzá, akikre a mongol vezér Bedzsu üzenetet bízott a francia király számára. Méghozzá milyen meglepő üzenetet: felvetette, hogy szövetkezhetnének a frankok és a mongolok az iszlám fiai ellen. A felvetés először lelkesedést váltott ki, kivéve a királyt, aki bizalmatlanul fogadta.

Ugyanakkor a kán iránti udvariasságból készíttetett egy templomsátrat, melyet Krisztus életének jelenetei díszítettek, és átadta André de Longjumeau-nak, hogy vigye el az ajándékot. Ami a felajánlott szövetséget illeti, a felek közötti távolság túl nagy ahhoz, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak. Lajos egyébként is azt remélte, hogy jóval azelőtt elhagyják Ciprust, hogy a dominikánus teljesítené küldetését, hisz kezdte nyomasztani a szigeti tartózkodás. Nagyon régóta tétlenül táborozott a hadsereg a tengerparton. Fellazultak az erkölcsök, és felütötte fejét a betegség. Vérhasjárvány – a nyugati hadseregek sorscsapása keléten – jelentkezett. Majdnem négyszáz lovagot és őrmestert elragadott, nem kímélte a nagyurakat sem, mint Bourbon nagyúr, Vendome gróf és a nemes Jean de Montfort, aki októberben érkezett Cháteaudun vikomttal, és nem sokkal a tél vége előtt halt meg. Véget kellett vetni az áldatlan állapotoknak.

A király szeretett volna februárban útra kelni, de rossz volt a széljárás, s legfőképpen nem érkeztek meg a várt csapatok. Tovább kellett várni Robert d'Artois és a legtöbb embere legnagyobb bosszúságára. Renaud kihasználta, hogy visszatértek a táborba, és közeledni próbált Coucy báróhoz. Raoul kedvesen fogadta, sőt, örült, hogy keresztes katonatársaként látja viszont.

– Szegény feleségem sokat vétett ön ellen, és én is – jelentette ki –, de hálát adok Istennek, hogy elvégezte a feladatunkat, és arra a helyre vezérelte, ahová Adam testvér szánta.

Renaud megállapíthatta, hogy a báró nagyon jámbor lett, akárcsak La Marche gróf, akivel szinte el sem váltak. Megnyugtató volt ez a jámborság, hisz teljességgel összeegyeztethetetlennek tűnt Flore bármiféle befolyásával. Egyébként sem Renaud, sem Pernon, sem Gerard de Fresnoy, aki Nicosiában udvarolt neki, és mélyen sajnálta eltűnését, nem bukkantak a nyomára:

– Biztosan végre a bölcsesség hangjára hallgatott, és elhagyta a szigetet –

állapította meg végül Renaud.

Eközben tavasszal javulni kezdett a helyzet. Alphonse de Poitiers még mindig nem érkezett meg a kiegészítő sereggel, de nyolcvan vitorlással feltűnt Burgundi Hugo és Morea hercege, Guillaume de

Villehardouin, akinél a telet töltötték. Négyszáz lovag kísérte őket Lajos legnagyobb örömére. Végül Ciprus királya a jó példától vezérelve szintén felöltött te a keresztet legrangosabb embereivel, és ettől kezdve minden remény előtt megnyílt az út: erős és értékes lesz a keresztes sereg.


A nagy elutazás közeledte megadta a jelet Konstantinápoly császárnéjának is az indulásra. Magával vitte az ígéretet, hogy miután Egyiptomot legyőzték, elmennek rendbe tenni Balduin ügyeit is, és a lehető legjobban képviselik majd a férje érdekeit.

Természetesen Guillain d'Aulnay vele tartott. Renaud nagyon sajnálta: egy pillanatig remélte, hogy a barátja csatlakozik a keresztesekhez. Guillain maga is szívesebben tett volna így, de a sok szerencsétlenség, mely Marie-t érte Ciprusra érkezésekor, szinte kötelezővé tette a hűséges marsall számára, hogy ne hagyja magára a rá váró út viszontagságaiban.

– Ha Isten úgy akarja, találkozunk, amikor visszatér – ölelte meg Renaud-t. – A császárné csak akkor mozdul ki Courtenay-ból, ha Balduin urunk hívatja, és természetesen mellette leszek. De ha mégsem lennék, kaphat felőlem híreket a bátyámtól, Gautier-tól a Moussy kastélyban, Dammartin mellett, a Párizsból Soissonba vezető útnál. Már meséltem róla, azt hiszem.

– Ismeri a memóriámat: nem fogom elfelejteni!

– Leginkább ne felejtsen el épen és egészségesen visszatérni…

A berakodás előtti este, amikor Marguerite királyné és a hölgyei visszatértek a limassoli kastélyba, Robert d'Artois közölte Renaud-val, hogy a sógornője beszélni kíván vele… A fiún meglepetés és elragadtatás uralkodott el. Hetek óta nem látta Marguerite-et, és felkavarta a gondolat, hogy végre a közelében lehet. A királyné beszélni akar vele! Miről? Az nem számított. Csak az volt a fontos, hogy Marguerite emlékezett rá, és ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett vele! Futott a kastélyba. Előtte azonban megbizonyosodott róla, hogy tiszta a ruhája, és nem túlzottan kócosak szőke fürtjei.

A királynét az egyik keleties szépségű kertben találta. Egy csobogó szökőkút kőmedencéje és egy dús rózsabokor között ült, szép keze piros, kék és arany selyemmel hímzett valamit, és fel sem emelte a fejét, amikor Eudeline de Montfort, kedvenc udvarhölgye bevezette a lovagot, majd félrehúzódott, hogy csatlakozzon Elvira de Fos-hoz, aki a lantját hangolta egy glicíniabokor mellett. Renaud térdre ereszkedett, és hevesen dobogó szívvel várt.

Olyan közel volt Marguerite-hez, hogy érezte jázminparfümjét, mely elkeveredett a bokor rózsáinak illatával. Olyan közel, hogy akár megszámolhatta volna fehér selyemruhája nyakán és bő ujján a gyöngyöket. A királyné könnyű fonatba rendezte a haját, egyszerű fátylat terített rá, és rózsát tűzött bele. Olyan bájos volt így, hogy Renaud érezte, amint egyre nő benne a felindulás. Ha Marguerite nem szólal meg, biztosan elkövet valami ostobaságot: megcsókolja a lábát, vagy a térdére hajtja a fejét…

Az asszony azonban felnézett, és rámosolygott:

– Azért hívtam, hogy megszidjam, lovag. Miért hagyta, hogy szegény bájos unokahúga egyedül szomorkodjon Nicosiában, amikor mi itt vagyunk?

Renaud mintha a fellegekből esett volna le.

– Az unokahúgom? Van unokahúgom?

– Valójában nincs, hisz a fogadott anyja rokona volt, de ez majdnem ugyanaz, és gyerekkoruk óta ismerik egymást.

– Lépjen elő, Flora de Baisieux – tette hozzá hangosabban.

A fiatalember talpra szökkent felháborodásában, amikor látta, hogy a rózsabokor mögül az a lány lép elő, akitől azt hitte, végleg megszabadult. Flore apró léptekkel, lesütött szemmel indult el felé.

– Az unokahúgom? – ismételte, miközben képtelen volt magához térni meglepetéséből, többre azonban nem maradt ideje. Marguerite vidáman folytatta:

– Ne jöjjön zavarba! Mindent elmondott nekem!

– Igazán?

– Természetesen! Elmondta, hogyan kérlelte magát, miután egyedül maradt a világban, hogy elkísérhesse a keresztes hadjáratra, hogy imádkozhasson a szent helyeken, és maga hogyan utasította vissza, kijelentve, hogy egy nőnek nem itt van a helye…

– Most is így gondolom. Hacsak nem királyné, vagy nem akar kolostorba vonulni –

morogta Renaud dühödt pillantást vetve a hazug lányra.

Összetalálkozott azonban a tekintetük, és olyan kétségbeesett könyörgést olvasott ki Flore szeméből, hogy azonnal csillapodott a haragja. A királyné folytatta: